Van szalmaszál

A szerbiai magyarság a titói időszakban átesett egy modernizációs perióduson – mondja Végel László. Fájdalmas periódus volt, hiszen sok hagyományos forma, kötelék megsemmisült, de kezdett kialakulni valami új. A balkáni háborúk ebben az átmeneti helyzetben törtek rá, úgyhogy itt most mindenkit elfogott a bizonytalanság. A helyzetet bonyolítja az egy hete megtartott választások eredménye. Végel László egyébként a napokban vehette át a Füst Milán-díjat, s tartott estet a Műcsarnokban.

Sokat tudhatunk már erről Trianon óta, mégis, most újra, mert mindig változik a helyzet: miért nehéz kisebbséginek, kisebbségi magyarnak lenni?

Azért, mert ebből az életből hiányzik az evidencia. A bizonyosság. Még a gyökerek is az ég felé kapaszkodnak, mert a talaj nem megfelelő. Ami nem baj. Ezzel kell élni. Ebben az életben mindenért kétszeres erővel kell megküzdeni. Olyan izgalmas és komikus, mint a kötéltánc. De nem akarok panaszkodni. Azért szép is: drámai és sziszifuszi. Ezt vagy vállalom, vagy nem vállalom, én vállaltam, ami nem érdem, hanem a szellemi kíváncsiság, az erkölcsi tartás következménye. Nagy kihívást látok benne, törékeny szeizmográfnak, kísérleti alanynak érzem magam a globalizálódó világban. Mindenképpen valamilyen kentaurnak.

Hát, így is fogalmazhat, de aki korábban hasonlókat mondott, az – miközben szeizmográfnak nevezte magát – vagy szent, vagy világmegváltó akart lenni. S nem élte, hanem szerepelte kisebbségi voltát.

Vannak ilyenek, két karddal küzdő főfoglalkozású sorsharcosok, akik másról sem tudnak, csak a kisebbségi szenvedésről, mártíromságról. Akik példát mutatnak az anyaországi „rossz magyaroknak” a magyarságtudatban, a hagyományápolásban, a hűségben, kitartásban. A kisebbségi élet tele van ilyen meddő szentekkel és világmegváltókkal, beszélhetnék tehát az „eltorzult kisebbségi alkatról” is. Bibó nyelvén, ha kell. Ne felejtsük azonban, hogy ezt az eszményt, ezt a kánont sokszor az anyaországban dicsérik a leghangosabban és állítják példának igazán szívesen. Ebben a kérdésben hozzám sokkal közelebb áll Babits Jónás könyve című versének gondolatvilága. Ugyanis nemcsak élek ebben a világban, de perben is állok vele. Mindig viaskodtam, sohasem találtam meg azt a helyet, ami az enyém. Lehet, hogy ilyen hely nem is létezik. Ennek ellenére vonz a peremvidék vad káosza és anarchiája, a kentaurok bonyolult szelleme. Evidencia helyett ambivalencia! Gondolom, ez nem légből kapott állítás, van némi alapja. A szerbiai magyarság ugyanis a titói időszakban átesett már egy modernizációs perióduson, amikor kilépett a hagyományos közösségi formákból, és belépett az ambivalencia világába. Fájdalmas periódus volt, hiszen sok hagyományos forma, kötelék megsemmisült, de kezdett kialakulni valami új, hiszen az akkori Jugoszlávia érezte Európa közelét. A szerbiai magyarok is. A balkáni háborúk a legrosszabbkor, vagyis ebben az átmeneti helyzetben törtek rá, úgyhogy itt most mindenkit elfogott a kishitűség, bizonytalanság, menekülésvágy. Ez a közösség fél a jövőtől, és nincs hova visszalépnie, hiába buzdítják erre a „jó magyarok”. Tehát a modernizáció útjára lépő közösség hirtelen a senki földjén találta magát, s ez az életérzés kétségtelenül rám is hatással van.

Két könyve is megjelent mostanában Magyarországon. A Jelenkornál a Hontalan esszék, a Norannál pedig a naplójegyzeteket közreadó Időírás, időközben. Akarattal válogatta úgy a könyvek anyagát, hogy a kulcsszavak: megalázottság, idegenség, számkivetettség, marginalitás, periféria, peremvidék, honvágy – haza nélkül mindkettőben azonosak?

Ezek a kulcsszavak még a nyolcvanas években kristályosodtak ki bennem, a Hontalan esszék első része erről szól. De valójában benne voltak már az 1969-ben megjelent regényemben, az Egy makró emlékirataiban. A csavargó, a bolyongó, a helyét nem találó ember, a gyökértelen világ mindig is az érdeklődésem, életérzésem középpontjában volt, sokszor bíráltak emiatt, mondván, hogy valóságidegen vagyok, gyökértelen kozmopolita. Ezeken a jelzőkön ma már csak mosolyogni tudok, habár annak idején nagyon bosszantottak. És fájtak is. De most elárulom, sokkal jobban fáj most, hogy a valóság ilyen durván és kegyetlenül nekem adott igazat. Az 1990-es Eckhart gyűrűje című regényemben írtam a permanens polgárháború mindent elárasztó őrületéről, az 1987-ben megjelent Parainézisben című regényemben az általános összeomlásról, de az 1991–1992-es Wittgenstein szövőszéke című esszénaplómban a saját világom vitriolként fröccsent a szemembe. A lakótömböm felett éjszaka is helikopterek röpködtek, szállították a sebesülteket. Az állami televízió a kimerevített képemet vetítette le, s azt mondta, én vagyok az állam ellensége. Gyalog baktattam az utcákon, úgy sokkal jobb volt, mert az autóbuszban felismertek. Ez a vitriol sokkolt, még engem is, aki pedig szellemileg némileg felkészültem rá. A kisebbségi közösséget pedig nemcsak sokkolta. Szét is égette. Itt mindenkit agyonnyom a napi túlélés feladata. Rossz ezt az életet még nézni is, miközben bámulom az emberek szívósságát – nem szégyellem kimondani: hőstetteit. Sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének a szerbiai magyarok, mint amennyit kapnak, de hát ezzel a politikusoknak kell majd elszámolniuk. És azoknak, akik beszélhetnének róluk, mégis hallgatnak. Vagy vérlázító ostobaságokat írnak, mondanak. Valamit tenni kellene, mert a teherbírás képessége alaposan meggyengült. Az elvándorlás tovább tart. A többségükben magyar lakta településeken fillérekért lehet ingatlant vásárolni. Földet, házat, mindent. A munkanélküliek száma katasztrofálisan növekszik. Egy magyarországi egyetemi ösztöndíj a legnagyobb jutalom. Egyszer valaki azt találta mondani: elcserélem a hazámat egy német munkavállalási engedélyért. Ezt nem 1991-ben mondta, hanem tíz év emberfeletti kitartás után. Semmi jogom tehát, hogy elítéljem. Sőt, fejet hajtok előtte, s ezek után mi más lehetek, mint egy hontalan lokálpatrióta. Mert ezek az emberek kultúrájukban, lélekben máshol élnek. Még akkor is, ha maradnak, hiszen csak azért maradnak, mert nincs munkavállalási engedélyük, nincs vízumuk. És már nem magukra gondolnak, hanem csak a gyerekeikre. Az eltávozás keserű reménye tartja talpon őket. A módosabb, tehetősebb réteg nagyobb része még a kilencvenes évek elején eltávozott, tíz évre rá a szegényebbeket maradásra biztatják. Itthon és odaát egyformán. Táncoljanak és ápolják a hagyományokat, őrizzék az identitásukat, mondják a magyar politikusok, a főhivatású sorsharcosok meg a szenvedést Magyarországon tőkeként kamatoztatók. Jön majd a televízió és megörökít benneteket. A kulcsszavak, amelyeket én az európai irodalomtól tanultam és a modernitás jelképeinek tartottam, egyszerre a legdurvább, legkeményebb valóságot, az igazi balkáni groteszk komédiát fejezik ki. Sokáig azt gondoltam, hogy ezeket a kulcsszavakat én választottam, aztán kiderült, hogy szó sincs erről, hogy egyszerűen bele vagyok vetve egy világba, amely nem enged ki a markából. Vagyis a modernitásom kényszerhelyzet, és nem is akármilyen kényszerhelyzet következménye. Nem biztos, hogy ilyen pályát kívántam magamnak. Mindig elefántcsonttoronyban szerettem volna élni. A tengeren, mondjuk.

És mindig a parton élt. Ráadásul egy nagyon kemény világban, ahol az is elég, ha az ember magán tud segíteni, nemhogy másokon. Mégis, mintha ezt akarná. Minduntalan a szerbiai magyarokhoz fordul. Mit mondhat nekik?

Zavarba hozott a kérdés. Sohasem gondoltam erre. Mindig valami vákuumot éreztem magam körül. Vannak barátaim Vajdaságban, Budapesten, Belgrádban. Meg szerte a néhai Jugoszláviában. Csak azt szeretném, hogy ne hozzak szégyent rájuk. A könyveim sorsát nem tudom befolyásolni. Nem lepődnék meg, ha azok is sorstalanok lennének, mert felfalja őket a vákuum.

Nem hozzájuk fordult a napi jegyzeteivel az újvidéki Családi Kör című hetilapban? Nem nekik beszél az áttelepülés, a „mindennapi népszavazás” dilemmáiról, a kisebbségi kulcsszavakról, a köznyelv brutalizálásáról, vagy annak az Illyés Gyulától való mondatnak az értelméről, hogy a nincstelen tömeg „a legmegbízhatóbban magyar”, mert „nincs mása, mint magyarsága”? Nem nekik számol be bécsi vagy budapesti útjairól? A félelem és hallgatás okairól, a hűségről és a szabadságról?

Én örülnék legjobban, ha mindenki így olvasná a könyveimet. Azért beszélek vákuumról, mert itt és most nagyon nehéz érzékelni a közösséget. Itt és most a legnagyobb probléma az önbizalom hiánya, az illúziókba való menekülés, hiszen a kisebbségit könnyű hitegetni. Az általános kishitűségben az emberek az anyaországtól várják a megváltást. Tudják, de nem akarják elhinni, hogy hiába. Érti már, hogyan élünk Szerbiában? Két dologtól félek nagyon: az egyik az, hogy növekszik az elvándorlás, aminek következtében felerősödik a kétségbeesésből, tehetetlenségérzésből fakadó beolvadás. Ez a kettő egyazon érem két oldala. Ezért utaltam Illyés Gyulára, azok ellenében, akik ma nemzeti mannával traktálják. Elmondtam, amit láttam, amit tapasztaltam, amiről töprengtem, még azt is, amit álmodtam. Szavakat keresek és találok képzeletbeli világaim megnevezésére, néha heteken át ki sem mozdulok a lakásomból, legfeljebb csak valamelyik közeli kávézóba térek be, aztán újra rohanok vissza a munkapad mellé, ülök, írok, olvasok. Voltak életemben olyan évek és hónapok, amikor azt se tudtam, hogy másnap mi lesz velem. Rájöttem, hogy gyakran egy szalmaszál is elég a túléléshez. Ha valamit mégis üzenek, akkor azt, hogy van szalmaszál. Nem több, csak szalmaszál, de az is valami. Gyakran rádöbbenek arra, hogy miközben menekülök a valóságtól, belezuhanok, mint egy szakadékba. Mintha két lélek lakozna bennem: egy aktivista és egy elszigetelt, szemlélődő. Sziget is, tenger is. Biztos, hogy él bennem valami vágy, hogy valamit közöljek a környezetemmel, de aztán rögtön megrémülök, mert annyian visszaéltek a nemzetneveléssel, a kisebbségi diskurzussal, a szerepvállalással, hogy menekülök minden szereptől. A vészhelyzetekben persze bennem is felébred az ellenállás ösztöne. A kilencvenes években például, amikor a szerbiai magyarokra brutális veszélyek leselkedtek, akkor azt mondtam magamnak, hogy itt maradsz, most mutasd meg, hogy hű vagy a közösségedhez, most kell előlépned a magyarságoddal, amikor ebből károd származik, és veszélyt hoz a fejedre. S maradtam, akkor is, amikor a bombák hullottak, a magyar házakra pedig kiírták, hogy NATO-fasiszták. Több mint 200 000 ember megrendülten várta a holnapot. Velük együtt én is. De közben Európáról álmodoztam, a modern Európa kultúrafogalmaiban gondolkodtam, a mediterrán után sóvárogtam, és sajnáltam azokat, akik a budai villák langymelegében a helyes nemzettudatról okoskodtak, s erről oktattak, többek között, engem is. Szóval européer akartam lenni, s európai fattyúgyerek lettem a peremvidéken. De nem bánom, ha újra kezdeném, újra így döntenék. S kitartóan mondanám a magamét. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ezt üzenetnek, küldetésnek vagy valami hasonlónak kell nevezni.

(Népszabadság, 2004. január 3.)