Valós riport egy budapesti popfesztiválról

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Először is volt a regény. Kisregény. Tenyérnyi könyvecske. Déry Tibor 1971-ben megjelent írása, amelynek alapjául az amerikai Altamont 1969-es rockfesztiválja szolgált, annak is egy döbbenetes tragédiája: a Rolling Stones koncertjén a rendezvényt biztosító Pokol Angyalai nevű banda egyik tagja leszúrt egy fekete fiatalembert. Rockzenét, túl a hetvenen, Déry Tibor aligha hallgatott, Amerikába egyszer sem tette be a lábát, egy ilyen drámai alaphelyzet azonban remek kiindulópontként szolgált neki ahhoz, hogy nyíltan beszélhessen erőszakról, kirekesztettségről, etnikai és szexuális másságról, kábítószeres lebegésről, egy rockfesztivál hullámzó tömegében kavargó disszidens magyar házaspárra leselkedő veszélyekről. S főleg, hogy ítéletet mondhasson az amerikai ellenkultúra felett. Két évvel a könyv megjelenése után a Várkonyi Zoltán vezette Vígszínház kaput nyitott a rock legjelesebb képviselői előtt, így született meg egy legendás előadás, amelyet később több európai színpadon, majd 1986 tavaszán az Egyesült Államokban is bemutattak.

„Itt valóban sokkal többről volt szó, mint egy egyszerű zenés játékról – vélekedik Radnóti Zsuzsa, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról dramaturgja. – A zene a szöveg segítségével ragadta meg azt a fajta szabadságvágyat, amely a hetvenes években hihetetlen erővel benne volt a levegőben, de nálunk még nem tudott megszólalni. Közép-Európa fiataljai tudtak Woodstockról, a hippimozgalmakról, a hatvannyolcas párizsi eseményekről, ahol egyszerűen felrobbant az igazság, és a fiatalok azt mondták: nekik is joguk van élni és saját világot teremteni. A rockzene is ezt fejezte ki fantasztikus teljesítménnyel. Az 1968-as év és benne a rettenetes prágai szovjet bevonulás a szabadság eltiprásával, majd az ezt követő évtized olyan komplex korszaka volt a világtörténelemnek, amely tele volt feszültséggel, és amelyben nagyon sok morális, politikai, társadalmi gát szakadt fel. Déry Tibor állítólag a Spiegelben látott egy megdöbbentő fotósorozatot az altamonti fesztiválról, s az ihlette könyve megírására. A gonoszok szerint Aczél György hívta fel, hogy írjon erről, mert íme, a konkrét példa: a popzene gátlástalansága és agresszivitása ilyen, tragédiákhoz vezető folyamatot idézhet elő. Szerintem ez nem lehetett igaz. Egy idős írót képtelenség rávenni ilyesmire. Örkény István révén, elmondhatom, jóban voltam Déry Tiborral, így abban a pillanatban, ahogy megjelent a könyv, elolvastam, és azonnal rohantam Marton Lászlóhoz, a Vígszínház akkor fiatal rendezőjéhez, hogy ebből feltétlenül csinálnunk kell valamit. Ennél azonban bonyolultabb a történet. Nagy korszaka volt ez a Vígszínháznak. Várkonyi Zoltán állt az élén, erős volt a társulat, sikeres előadások voltak műsoron. A hatvanas évek második felétől elindult egyfajta politikai olvadás, és a 20. századi nyugati drámairodalom hullámának legjelesebb teljesítményeit beengedték Magyarországra. Dürrenmatt, Tennessee Williams, Arthur Miller, Edward Albee… hirtelen ilyen sűrítményben kapta meg a közönség, a magyar ifjúság a nyitást a szabadság kultúrája felé. De a magyar drámának is nagyon nagy korszaka volt ez. Szakonyi, Örkény, Fejes, Gyurkovics, Csurka, Eörsi, majd Páskándi Géza, Székely János. Elképesztő, micsoda nevek, micsoda sikerek. Mindegyik mű a szabadság egyfajta fóruma volt. Ehhez jött aztán a popzene, Várkonyi pedig abszolút támaszkodott a fiatalokra, és azt mondta Martonnak: Jól van, Laci, csináld! Presser csodás zenéjével, Adamis Anna zseniális szövegeivel megszülettek a dalok, elindultak a próbák.”

Tahi Tóth László, Almási Éva, Szegedi Erika, Béres Ilona, Kútvölgyi Erzsébet, Andai Györgyi, Kern András, Szakácsi Sándor és a többiek, Nagy Gábor, Egri Márta, Szalay Edit, Kovács István maximális odaadással, tehetsége legjavát bevetve vett részt a munkában. Menet közben azonban egyre több politikai feszültség támadt a születő előadás körül.

„A Magyar Szocialista Munkáspárt agitprop bizottsága bekérte a szöveget – folytatja Radnóti Zsuzsa –, de mi semmit sem tudtunk a színház vezetőségének a harcairól a különböző felettes hatóságokkal. Várkonyit többször berendelték a pártközpontba, próbálták meggyőzni, hogy ne mutassa be a darabot, mert ők maguk nem tudtak mibe belekötni, hiszen Dérynél a montanai fesztivál tragikus, nyugati történet. Várkonyi bátran kiállt az előadás mellett, s még a magas rangú pártfunkcionáriusok támadását is kivédte, akik be akarták tiltani a darabot. A közönség részéről azonban már olyan nagy volt az érdeklődés, hogy rá kellett jönniük, a betiltásból sokkal nagyobb botrány lenne, mint a bemutatóból. Máshonnan is támadták Presseréket, hogy eladták a nevüket, mert egy morálisan helytelen történet mellé állva teremtettek csodálatos zenét és szöveget. A fantasztikus siker aztán lassan elnyomta ezeket a támadásokat. Déry imádta a színházat, természetesen ott volt a bemutatón, és büszke volt az előadásra. Valósággal sütkérezett a zenében. Amennyire az ő furcsa, ironikus, rezignált, szkeptikus lénye engedte, örült. Élete ajándékának nevezte az előadást. Nyitott ember volt, nem csodálkozott, nem hökkent meg, hogy micsoda szokatlan zene hangzik fel az ő írása nyomán.”

Pozsony, Prága, Weimar, Bukarest, Belgrád – ez volt a Popfesztivál külföldi útvonala. E páratlan sikerben azonban Marton Lászlónak oroszlánrésze van, aki felfedező erővel, markáns rendezői érzékkel érte el, hogy Presser és Adamis szerzeményei ne betétdalként szólaljanak meg, hanem a történet továbbvivőjeként a darab csúcspontjain, s akkor is úgy, hogy a szereplők ne pusztán daloljanak életről, halálról, szerelemről, hanem zenében mondják el belső érzéseiket.

„Prágai vendégszereplésünk egy korábbi meghívásnak szólt, amikor még úgy tűnt, frissebb és szabadabb szelek fognak fújni Csehországban – idézi fel emlékeit Marton László. – Aztán megtörtént a politikai fordulat, Gustáv Husák került hatalomra, a meghívásunk azonban érvényben maradt. Busszal érkezett a társulat Prágába. Ami első látásra döbbenetes volt: a Nemzeti Színház előtti tér tele volt emberekkel. Először nem is értettük, mi van, aztán hirtelen világossá vált, hogy ránk vár a tömeg. A mi buszunkra, a mi társulatunkra, a mi produkciónkra. A vendéglátókat és a hivatalos szerveket ez rendkívül idegessé tette. Rendőrök is álltak a várakozók között. Már kezdtünk bepakolni a színházba, amikor odalépett hozzánk egy akkori magyar miniszterhelyettes, aki azt kérte tőlünk: tartsunk még egy előadást, mert a meghirdetett estire minden jegy elkelt, és nem tudták kielégíteni a közönség igényét. S hogy ő már ezt meg is beszélte a helyi hivatalosságokkal. Gyors röpgyűlést tartottunk, megkérdeztem a társulatot, hogy legyen-e még egy előadás, azt mondták, hogy igen, és este tizenegykor másodszor is eljátszottuk. Bár az elsőnek is rendkívüli sikere volt, a másodikat senki nem felejti el, aki ott volt. Azon ugyanis mindenki megjelent, aki számított az akkori cseh értelmiség körében. Ott volt Václav Havel, Milan Kundera, Bohumil Hrabal, Otamar Krejča, sőt egykori gyerekkori példaképem, a futólegenda Emil Zátopek is, akit én ültettem a rendezői székbe, mert minden hely foglalt volt. A végén tombolt a közönség, szűnni nem akaró, dübörgő tapssal jutalmazta a színészeket, majd Václav Havel meghívott bennünket lakótelepi lakásába, ahol annyian voltunk, úgy szorongtunk egymás mellett, mint a heringek. Jóformán nem tudtuk felemelni a poharunkat. Elképesztő hangulatú este volt.”

Belgrádba a BITEF-re, a rangos nemzetközi színházi fesztiválra kaptak meghívást, ami azokban az években az európai kulturális élet egyik meghatározó rendezvénye volt. A magyar minisztérium azonban nem támogatta ezt a meghívást. Hogy mégis sikerült elutaznia a csapatnak, azt egy különös esemény segítette elő.

„A fesztivál egyik igazgatója egy Mira Trajlovics nevű hölgy volt – meséli Marton László –, az akkori Jugoszlávia egyik fontos színésznője, akit gyengéd szálak fűztek Titóhoz. Amikor el kellett mondanunk neki, hogy nem mehetünk, sőt elment a minisztérium levele, hogy »nem érünk rá«, Mira Trajlovics felhívta Titót, hogy szóljon az érdekünkben. Tito aztán beszélt Kádárral, és csodák csodája hirtelen minden akadály elhárult előlünk. Ez a történet is pontosan jellemzi a kort, amelyben a Képzelt riport született és jelképpé vált. Pozsonyban forró fogadtatásban részesültünk, nagyon sok magyar jött el az előadásra. Jóval többen voltak ott is, mint egy hétköznapi színházi estén. Kezdés előtt volt is egy kis feszültség. Szólt valaki, hogy amíg nem hagyják el a nézőteret azok, akik állva is hajlandók voltak végignézni az előadást, a tűzoltó nem engedélyezi a kezdést. Kis huzavona után végül mindenki maradt a helyén. Budapesten is közéleti fontosságot kapott a darab. Azokon az estéken, amikor a Popfesztivál volt műsoron, a színház környékén rendőrök álltak. Megkérdezték az embereket, hogy van-e jegyük, és akinek nem volt, azt nem engedték át a tömegen. Tompa Gábor, a kolozsvári Nemzeti Színház magyar tagozatának igazgató-főrendezője Marosvásárhelyről egyetemistaként, egy éjjeli vonattal utazott Budapestre, hogy láthassa az előadást. A rendőröknek mégsem esett meg rajta a szívük. Nem érdekelte őket, hogy ott egy erdélyi fiatalember, aki ezért tett meg ekkora utat. »Ha nincs jegye, menjen innen!« – parancsoltak rá. Szerencsére meglátott engem, és úgy vittem be őt, mint az unokaöcsémet. Mindezt ő mesélte el nekem, húsz évvel később.”

A nyugati hippikultúra kritikája. Ez volt a darab (kötelező) alcíme, de jelentette ez a nyugati hippikultúra bemutatását is. Több mint ötszáz alkalommal szerepelt a Vígszínház műsorán a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Emblematikus előadássá vált, korszakalkotó lett a maga műfajában. Áramütés a környező országok kulturális életében.