Vállalkozói kétnyelvűség Komáromban

Vajon mennyire alkalmazzák a kétnyelvűséget a vállalkozók, és ami még fontosabb: mit gondolnak róla? A megfelelő háttéranyagok hiánya a téma kapcsán azért is fájó, mert példának okáért Kolozsvárott az Igen, tessék! aktivistái kimondottan a számokra és a tudományos megalapozottságú, vevői és vállalkozói, nyelvhasználattal kapcsolatos véleményekre alapozva próbálják maximalizálni a saját akcióik hatását, s megalapozott üzeneteket juttatnak el a megfelelő fórumokra.

A jelenség mélyebb megértése végett került sor a nyáron egy kisebb mértékű kutatásra Komárom belvárosában. Maga a helyszín szimbolikus, ugyanakkor szlovákiai magyar szempontból nem túlságosan reprezentatív. Hiszen viszonylag sok turista látogatja; alapvetően magyar, bár szlovákosodó környezetben található; sok a magyar fiatal és egyetemista, így a vásárlóközönség és a központi helyzet az átlagoshoz képest torzítva formálhatja a kis- és középvállalkozók ízlését, elképzelését. Emellett Komárom kivételes helyzetben van, a városban több olyan akcióra és aktivitásra is sor került, amely kimondottan a kétnyelvűség terjesztésére irányult, legyen szó a Fontos vagy! mozgalom vagy a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért mozgalom tevékenységéről, vagy akár a városvezetés és a helyi vállalatok lépéseiről az autóbusz-pályaudvar kétnyelvűsítése érdekében. A felmérés keretén belül több mint száz üzletet térképeztünk fel, majd a vevőkkel napi kapcsolatba kerülő eladókkal és üzletvezetőkkel egy nagyjából tíz-tizenöt percet igénybe vevő kérdőívet töltöttünk ki a nyelvhasználati kérdésekre és az azzal kapcsolatos véleményekre fókuszálva. A felmérés terjedelme miatt nincs tér arra, hogy minden egyes kérdést pontos számokat és grafikonokat közölve elemezzünk, arra a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának weboldalán és tudományos fórumokon kerül sor. Felmerült ugyanakkor több olyan probléma és jelenség, amely közérdekűnek tűnik, és nagyon fontos következtetések vonhatóak le belőle korlátozott terjedelemben is.

Kétnyelvűség: mit értünk alatta?

Az első és talán legfontosabb jelenség, mely a felmérés során megmutatkozott, hogy a kétnyelvűségtöbbnyelvűség fogalmak használata gyakran értelmezhetetlen, hiányzik a tudatosság a kereskedők és a közvélemény részéről is. A válaszadók kétharmada gondolta úgy, hogy az üzleteik feliratai kétnyelvűek. Ez a gyakorlatban a legtöbbször a nyitva-zárva táblák kétnyelvű használatát, esetleg az üzlet cégérét jelentette, nem pedig valamiféle konzekvens, írásos kommunikációt. A szóbeli kétnyelvűség meglétét szintén biztosítottnak vélte a túlnyomó többség, ami az értelmezésükben gyakorlatban azt takarta, hogy az alkalmazottak túlnyomó többsége maga is magyar, illetve magyar anyanyelvű, így felmerülő igény esetén problémamentesen tudnak kommunikálni a vevőkkel. Az írásos vagy a szóbeli kétnyelvűség tudatos alkalmazására nagyon kevés példát találtunk, ahogy a téma iránti érdeklődés is elenyésző: a megkérdezettek fele jelentette ki, hogy hallott nyelvhasználati kampányról – miközben Komárom pont az egyik legaktívabb város ezen a téren –, s a pozitívan válaszolók tizede gondolja úgy, hogy a véleménye is megváltozott a kétnyelvűségről a hallottak hatására. Emellett tudatosan nem változtattak a nyelvhasználati szokásaikon a hallottak hatására. Kinek negatívan, kinek pozitívan módosult a véleménye a téma kapcsán, ebből a szempontból sem egységes a kép. Elképzelhető, hogy a válaszolók egyszerűen nem tudták hozzárendelni a híreket a témához, vagy (ami kevésbé valószínű) nem szerették volna bevallani, hogy találkoztak a kérdéssel.

Nincs ellenállás

A felmérés egyik hangsúlyos része arra irányult, hogy megpróbáljunk átfogó képet kapni a kétnyelvűséghez kapcsolható tévhitekről és feltételezésekről. Ezek a prekoncepciók a kétnyelvűség témája kapcsán gyakran elhangoznak érvként mind az ellenzők, mind pedig a támogatók táborában. Mint kiderült, Komárom belvárosára sokkal inkább a kétnyelvűséghez kapcsolható pozitív sztereotípiák látszanak beigazolódni. A boltosok túlnyomó része úgy gondolja, hogy a kétnyelvűség szélesebb vevőkört biztosít, vonzza a szlovákiai magyar vásárlókat, és nem riasztja el a szlovák vevőket a magyar dominanciájú közegben. A megkérdezettek egyértelmű többsége erkölcsi vonzatot is tulajdonít a magyarnyelvhasználatnak, nem tartja azt fölöslegesnek, s úgy véli, hogy pozitív képet fest egy cégről a szlováktól eltérő nyelven való megszólalás. A megkérdezettek 50,7 százaléka szerint egyértelműen, 29 százalék szerint pedig inkább azonosulni lehet a megállapítással, mely szerint a kétnyelvű kommunikáció növeli a forgalmat, és bevételt hoz az adott cégnek. 70 százalék gondolja úgy, hogy a komáromi magyaroknak igenis számít, milyen nyelven veszik igénybe a szolgáltatásokat, 61 százalék osztja azt a véleményt, hogy a kizárólagos szlováknyelvhasználat a helyi magyar vevőkör elvesztéséhez vezet.

A szlovákoknak tabutéma a kétnyelvűség

A felmérés során a legváratlanabb probléma a vállalkozók megszólítása terén jelentkezett. Előzetesen azt feltételeztük, hogy a szlovák és a magyar anyanyelvű vállalkozók hozzáállásában és szokásaiban eltéréseket tudunk kimutatni, és sokakat nehéz lesz megszólítani. Nem számoltunk azzal, hogy óriási különbségek adódnak a felmérésbe bevonható megszólalók és az azt elutasítók nemzetiségi megoszlásában, s egy bizonyos, jól meghatározó körből egyszerűen nem lehet releváns adatokat begyűjteni. A válaszadási hajlandóság csökkenése jellemző módon a szlovák érintettségű vállalatok és vállalkozók körében mutatkozott meg. A tizenhét szlovákul kommunikáló vállalatból négytől sikerült érdemi reakciót kapni, míg 89 magyarul beszélő vállalkozótól 64 reakció érkezett; ez 23, illetve 71 százalékos eredményességet jelent. A terepen szerzett tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy a szlovák közeg eleve tabutémának és konfliktuskeltőnek, vagy egyenesen a nacionalizmus szításának tekinti már azt is, ha valaki a nyelvhasználati szokások felől érdeklődik. A komáromi felméréssel párhuzamosan végzett somorjai mintavizsgálatok szintén igazolják a fentebb említett jelenséget: a magyar vállalkozók – legyenek bár elutasítók a kétnyelvűséggel szemben – legalább hajlandók beszélni a témáról, a szlovák közeg viszont vagy elutasító, vagy egyenesen ellenséges. A nyelvhasználati téma egyik kitörési pontja éppen ennek a merev attitűdnek a felszámolása lehetne. Márpedig akár a Deichmann esete, akár a szlovák közeg némasága és ignoranciája a kisebbségi kérdések iránt azt mutatja, hogy az utóbbi években semmiféle előrelépést nem tapasztalhattunk ezen a téren. A kilátások tehát nem fényesek, de kellő kitartással elérhetők részeredmények a megfelelő közegben, a megfelelő sztereotípiákat felerősítve. A jövőben érdemes lenne hasonló felméréseket végezni más régiókban is, például a magyarabb Dunaszerdahelyen, vagy a tömbjellegzetességekkel egyáltalán nem bíró, a nyelvhatáron fekvő városokban, s a komáromitól minden bizonnyal eltérő eredmények összehasonlításából még jobban megérthetnénk, miben rejlenek a gondok a kétnyelvűség hanyagolása, vagy éppen alkalmazása kapcsán. Mert hosszú távon az az érdekünk, hogy a nyelvhasználati tudatosság jelen legyen azokon a területeken, ahol a törvények egyáltalán nem korlátozzák a megszólalást és a kommunikációt, csak a saját félelmeink és előítéleteink jelentenek akadályt.