„Valamit csinálni, aminek nyoma marad…”

Borbándi feldolgozta a teljes 1945 utáni magyar emigráns irodalmat. Ennek kézzel fogható eredménye egy irodalmi lexikon, melynek hamarosan megjelenik a második kötete is. Nemrég töltötte be nyolcvanhatodik életévét.

Az íróval a hollandiai Mikes Kelemen Kör idei, 46. Tanulmányi Napjain beszélgettünk.

A nyugati magyar irodalom melyik korszakát tartja az alkotások, a könyvek és a megjelenő folyóiratok szempontjából a leggazdagabbnak?

Ilyen értelemben a ’70-es és a ’80-as éveket tekinteném a legtermékenyebbnek. Addigra ugyanis felnőtt egy olyan nemzedék, amely a háború után, gyermekként került ki Nyugatra vagy már kint született, és a ’80-as évekre írókká értek. Nagy részük a ’89-es rendszerváltás óta Magyarországon is publikál.

A külföldön élő és magyarul publikáló írókat az illető ország irodalomkritikája számon tartotta? Tudtak róluk akkor is, ha csak magyarul írtak?

Nem. Aki csak magyarul írt, arról a német, francia, angol stb. irodalmi közvélemény és a szakemberek nem vettek tudomást. Voltak azonban olyanok is, akik részben kétnyelvűek voltak: saját közösségükben magyarként tartották őket számon, de már nem magyarul írtak. Mint például Kristóf Ágota, aki kint lett íróvá és csak németül ír. Legutóbbi könyvei alapján jelentős íróként tartják őt számon a német nyelvterületen. Ilyen volt Mikes György is, aki angolul írt vagy Koestler Artúr, aki magyarul nem nagyon publikált, de magyar volt, Budapesten született, onnan került ki Németországba, majd Angliába. De akad példa arra is, hogy valaki magyar íróként válik világhírűvé. Márai Sándor mindig magyarul írt. Fiatal korában sokat volt Nyugaton, főleg Németországban, és akkoriban németül is írt kisebb munkákat. Márai a fordítások révén vált Németországban az egyik legolvasottabb íróvá. Cs. Szabó Lászlótól egyszer azt kérdezte valaki, hogy miért nem ír angolul, hiszen hatalmas tudásával, írói képességével az angol olvasók körében is sikereket ért volna el. Mire azt válaszolta, hogy neki elegendő a 15 millió magyar olvasó. Persze a potenciális olvasókra gondolt. Hatalmas életműve nem lett volna gazdagabb és értékesebb akkor sem, ha történetesen angolul is írt volna. Ellentétben másokkal, akik ha otthonossá váltak valamilyen nyugati nyelvben, és gyorsan akartak érvényesülni, megpróbálkoztak azon írni. Ki nagyobb, ki kisebb sikerrel.

Tudatosították-e ezek az írók, hogy műveik a vasfüggöny miatt nem jutnak el a közép-európai magyarokhoz, tehát nem lesz 15 millió olvasójuk?

Az íróban belső késztetés, valamiféle hajlam van: valamit kifejezni önmagából, a világból, abból, amit megélt, tapasztalt, látott. Teszi ezt függetlenül attól, hogy lesz-e olvasója az írásának. Persze vannak olyanok is, akikben erős az üzleti szellem és arra figyelnek, aszerint alakítják írói munkásságukat, hogy mi eladható, mi iránt van érdeklődés. Persze a nagy írók nem ilyen megfontolások alapján írnak. Ők másodrendűnek tartják, hogy műveiknek mi lesz a sorsa.

Ön egy érdekes kifejezést használt a Mikes Napokon tartott előadásában, az ún. emigritiszről beszélt. Egy olyan állapotról, amelybe az emigrációban élők kerülnek egy bizonyos idő után. Mit jelent ez a fogalom?

Az emigráns lét okozta betegség tulajdonképpen mindenkire jellemző: a haza elhagyása, az idegen környezet, a visszavágyódás, mindez hat az emberre. Emigrációba nem örömmel távoztak az emberek, hanem kényszerből. Pl. 1949-ben, amikor én külföldre mentem, nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon nem lesz többpárti demokrácia, hanem a kommunisták ragadják magukhoz a hatalmat, és szovjet mintára rendezkednek be. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy az életemet külföldön fogom leélni. Volt akkoriban egy olyan közérzet, hogy amit a Szovjetunió művel, az nem tartható a világ végezetéig. Maga Churchill nyilatkozta nemzetközi tudósítóknak ’46-ban vagy ’47-ben, hogy az akkori állapot legfeljebb 3-4 évig fog tartani, és valamilyen nemzetközi konfliktus következtében meg fog szűnni. Én ezt komolyan vettem, és azzal távoztam el, hogy 3-4 év múlva visszajövök. Nem tudtam volna akkor az életemet elképzelni Nyugaton. De múltak az évek, és a visszatérés lehetősége egyre távolodott. Először azt mondtuk, hogy akár guggolva is kibírjuk azt a pár évet. Aztán a forradalom után a visszatérés reménye teljesen szertefoszlott. Az én nemzedékem tagjai közül talán már senki nem hitte, hogy egyszer egy szabad Magyarországra térhet vissza.

Állami támogatás híján hogyan tudtak könyveket, folyóiratokat megjelentetni a nyugati magyar kiadók?

Nagy kiadók nem léteztek. Könyveket azok adtak ki, akik valamilyen magyar csoportnak vagy társaságnak a dolgaival foglalkoztak. Például az értelmiségi körök, amelyek a ’60-as, ’70-es években nagyon népszerűek voltak, nagy érdeklődés kísérte munkásságukat, s így sikeres lehetett könyvkiadásuk is. Ilyen volt a Katolikus Értelmiségi Mozgalom, a Protestáns Szabadegyetem, a Mikes Kelemen Kör, a Szepsi Csombor Kör. És a folyóiratok is adtak ki könyveket. Például az Új Látóhatárnak is volt egy kiadója, az Auróra, ez kb. 40 igen jelentős könyvet adott ki. A Katolikus Szemle, az Irodalmi Újság és sok más lap is foglalkozott könyvkiadással, persze csak másodlagos tevékenységként. Az írók gyakran saját maguk finanszírozták könyvük kiadását: fizették a nyomdát, a példányokat pedig maguk terjesztették. Amikor meghívták az írót előadást tartani, vitte magával a könyvét és a közönségnek adta el. Volt, aki a bevételből fedezni tudta a teljes nyomdaköltséget, más csak a kiadások felét, de már ezzel is elégedett volt. Azt eleve mindenki tudta, hogy íróságból Nyugaton megélni nem lehet, tehát mindenkinek volt polgári foglalkozása.

A Nyugaton született irodalmi művek ’89 előtt hivatalosan nem tartoztak az egyetemes magyar irodalomba. A rendszerváltás után kiderült, milyen sok kitűnő alkotást rekesztett ki a politikai szemléletű válogatás. Össze lehet mérni a vasfüggöny két oldalának termését?

A magyar irodalomnak a törzse Magyarországon volt. Amit mi itt kint műveltünk, azok kisebb-nagyobb ágai voltak ennek a törzsnek. Majd az idő dönti el, hogy mi maradandó. Márai Sándor már benne van, ez kétségtelen. Van jó néhány olyan író, akinek munkássága már része a magyar irodalomnak. Ez az integrálódás folyamatban van. Maguk a szerzők olykor elégedetlenek, hogy Magyarországon nem vesznek róluk tudomást, de szerintem nem szabad türelmetlennek lenni, mindennek eljön a maga ideje. Meggyőződésem, hogy az irodalomtörténetben is lecsapódik majd mindaz, ami itt kint, Magyarország határain kívül az irodalomban történt. És nemcsak különálló fejezeteként a magyar irodalomnak, hanem annak szerves részeként.

Egymás könyveit nyilván gyorsabban és könnyebben megismerhették a Nyugaton élő magyar írók, mint az otthoniak, de vajon élő kapcsolatot is fenntartottak-e egymással?

A könyvkiadók nem adtak honoráriumot, hanem könyvvel fizettek. A szerzők meg egymásnak küldözgették műveiket. Sok írónak nem is maga a megjelenés volt a fontos, hanem hogy erről minél többen tudomást szerezzenek. Munkája elismerésének tekintette azt is, ha számon tartják. A könyvcsere nagyon eleven volt, mindenkinek illett küldeni, aki az író számára fontos volt.

Melyik volt a nyugati magyar írók legjelentősebb közös fóruma?

Az 1956 után kint megalakult ĺrószövetség. ’57-ben Magyarországon feloszlatták a Magyar ĺrószövetséget, ezért is alakult meg Nyugaton részben azokból, akik ’56-ban emigráltak, részben a már kint élőkből. A taglétszám, ha jól emlékszem, 120 körüli volt, ami nem nagy szám. De szinte mindenki belépett, akit erre felkértek. Alakultak regionális szervezetek is, pl. az Egyesült Államokban, Münchenben, és volt egy közös olasz-német próbálkozás. Az igény megvolt, de mivel a tagok különböző országokban, sőt kontinenseken éltek, pénz kérdése volt a rendszeres találkozás. Igazi működésre egyik szervezet sem volt képes, talán az ĺrószövetséget kivéve, de ez sem működése, hanem inkább az általa kiadott néhány jelentős könyv révén vált híressé.

Ön többnyire múlt időben beszél, és előadásában is pesszimista jövőt jósolt az emigráns irodalomnak. Az elszigeteltség rendszerváltás utáni megszűnése vagy az emigráns nemzedék kiöregedése okozza ezt? És az a tény, hogy utódaik sem érzelmileg, sem szellemileg nem kötődnek a magyar kultúrához?

Egyrészt örvendetes dolog, hogy nincs tömeges emigráció. Az meg persze sajnálatos, hogy egyre kevesebb ember érdeklődik itt kint a magyar irodalom iránt, mert a kint születettek legfeljebb a családi társalgás szintjén használják a magyar nyelvet, olvasmányaik már nem magyarok. Ezen lehet sajnálkozni, lehet bosszankodni, de ezek tények. A világon mindenütt így van, nem tipikusan magyar jelenségről van szó. Mi, öregek sajnálkozunk, hogy ami virágzó, rokonszenves és számunkra jelentős volt, az meg fog szűnni.

Az a 12 000 könyv azonban, ami eddig született, nem tűnik el nyomtalanul. Megmarad az Ön által szerkesztett Irodalmi Lexikonban. Miért végezte el ezt a pótolhatatlan munkát?

Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért. Az ember életét különféle dolgok, benyomások alakítják. 1951-ben alakult meg a Szabad Európa Rádió, és én a munkatársa lettem. Az irodalom iránt érdeklődő emberként én lettem a könyvrovat szerkesztője. Tehát egyfelől hivatásszerűen tanultam bele ebbe a munkába, másfelől épp azért lett ez az én szakterületem, mert érdekelt. Az embert munkájában nem csak a saját tervei irányítják, hanem a lehetőségei, környezetének kívánalmai, a mutatkozó hiányok is. Én például azt vettem észre a ’70-es években, hogy kevés a törekvés annak regisztrálására, mit csinálunk mi, emigránsok Nyugaton, mi is történik velünk. Illetve, hogy mi történik az irodalom, a kultúra területén. És miután folyóiratot is szerkesztettem, az Új Látóhatárt, s ennek révén kapcsolatba kerültem szinte minden magyar írástudóval, aki Nyugaton él, szinte magától adódott a feladat: valamit csinálni, aminek nyoma marad. Emigrációtörténettel, a nyugati magyar irodalom helyzetével, történetével kezdtem foglalkozni, s mindennel, ami ezzel összefügg. Az emigráció történetét megírtam 1995-ig, most kezdtem el felkutatni és feldolgozni az utóbbi tíz évet.

Fontos és hiánypótló mű, hiszen tudtommal csak Ön dolgozta fel ezt a témát.

Igen, sajnos. Az én könyvem összefoglaló, az egész nyugati magyarságra kiterjed. Viszont hiányzik az apró munka, a kis dolgok megírása. Hogy mi történt például az ausztráliai magyarokkal vagy a németországiakkal stb. Nekem az a vágyam, hogy minél több helyen örökítsék meg a kisebb egységek a maguk történetét, mint ahogy megírták, mondjuk, a cserkészek vagy a Mikes Kelemen Kör történetét. Mert a mi életünkről a jövőben csak abból lehet majd tudomást szerezni, amit mi megírunk.

Több mint fél évszázada él Németországban, munkája viszont a magyar nyelvhez, irodalomhoz kötötte. Melyik nemzethez tartozónak érzi magát?

Én magyar vagyok. Német anynyiban lettem, hogy jól érzem magam abban az országban, beilleszkedtem a társadalomba, a német társadalom befogadott. Amire szükségem volt, azt megkaptam. Nem kérkedésből mondom, de a nevemhez magyar környezetben sokkal több minden kötődik, mint a németben. Nekem az itteni magyarok fontosabbak, mint az az ország, amelyben élek. Ott igyekszem ugyan jó állampolgár lenni, kapcsolatot tartani mindenkivel, akinek ez fontos, de számomra a magyar kapcsolatok fontosabbak, mint a németek.