Utak a Zsákutcából

TÓTH LÁSZLÓ

Azt mondják, egy könyve mindenkinek van. Nagy Erika megkönnyebbülhet: a Zsákutcával túljutott már rajta. Ám éppen azért, mert úgymond, egy könyvet mindenkinek megír az addigi élete, a fáma szerint nem első könyvet nehéz írni, hanem másodikat. Ha az elsővel nem is, a másodikkal lehet csak igazán zsákutcába kerülni. Mert az lesz csak a nehéz, hiszen ami most akaratlanul is előtóduló mondanivaló, természetes mesélőkedv, ösztönösen adódó beszédforma a számára, az a másodiknál már írói plánum kell legyen, előre-elgondolás, a továbblépés ösztönös késztetése s elemi kínja.

Még sincs könnyű helyzetben most sem Nagy Erika. Ne takargassuk: első könyvével még messze nem írt hozzá új fejezetet, de még csak új bekezdést sem a magyar kispróza történetéhez, s még kevésbé kell módosítanunk miatta bármelyik bevett kánonon. Igaz, s ez is idetartozik: a Zsákutca írójának esze ágában sem volt beszállnia ebbe a ringbe. Annál inkább sem, mivel a Zsákutcával láthatóan nem szépirodalmi babérokra tör – műfajai, mondandói, világérzékelése, problémalátása és -kezelése nem a szépíróé, hanem a publicistáé, méghozzá egy vérbeli publicistáé.

Aki almára éhes – ne egyen körtét. Aki a körte ízét vágyja, ne menjen meggyért a piacra. A körte – körte, az alma – alma. Igaz, gyümölcs mindkettő. S írás a szépírás is, meg a közírás is. De azért ne keverjük össze a dolgokat. Hiszen attól, hogy a szépírás is beszélhet közös ügyeinkről, s a közírást is lehet szépen szólóan művelni, attól az alma még nem lesz körte, s a körtétől is botorság lenne elvárnunk az almaízt. Főleg ha a maga választotta területen valaki olyan változatos, élvezetes tud lenni, mint Nagy Erika a maga műfajaival, aki tárcát, karcolatot, krokit, glosszát kínál kis könyvecskéjével – szépírói kvalitásokat csillogtatókat. S rögtön hozzá kell fűznöm: amit tesz, azzal mifelénk hézagpótlást is végez, hiszen lapjainkból éppen ezek a határhelyzetben levő, a szépirodalom felé kacsintgató, de annak szerepében tetszelegni mégsem kívánó kis műfajok, színesek hiányoznak. Legutóbb a mi tájainkon Bodnár Gyula művelte ezt a műfajt érzékletes tollal s magas színvonalon, de őt is keveset olvashatni már… Mára nálunk valahogy felbomlott a klasszikus újságszerkezet, mely még egyensúlyban tartotta a szigorúan publicisztikai zsánereket, mint amilyen a ridegebb, s inkább az értelmet mozgósítani, az ember természetes információéhségét kielégíteni vágyó hír, tudósítás, beszámoló, riport, kommentár, elemzés és az olvasmányosabb, inkább az érzelmekre, a személyesre érzékenyebb, s Nagy Erika által is művelt műfajok között. A szó nemes értelemben vett közírás tehát az övé, mely azonban – s ezt rögtön hozzá kell tennünk – nem a közéletet, nem a közszférát tartja érdeklődése homlokterében, hanem hangsúlyozottan a magánszférát. A magánszférát, melyről oly kevés szó esik mostanság maradék-sajtónkban, oly gyalázatosan kevés szó, hogy az már önmagában is kezd közérdekűvé válni, közügy lenni. S az ember, a látványos politikai pengeváltások vagy botrányok, az idegeit sokkoló katasztrófák, bűnesetek vagy éppen a lassacskán mindent eluraló piac globális agymosása között hovatovább egyedül marad a maga apró-cseprő gondjaival, magánéleti problémáival, morális kérdéseivel.

S Nagy Erika figyelmét – szerencsénkre – épp ezek a dolgok keltik fel. Amire a nagy társadalmi tülekedésben, amire a nem kis mértékben mesterségesen, valakiknek a javára gerjesztett pénzügyi és gazdasági válság keltette mindennapos egzisztenciális félelmeink közepette szinte senki nem figyel, azt észreveszi, s nemcsak hogy észreveszi, hanem szóvá is teszi vagy pellengérre állítja ő. S örömünkre: jó megfigyelő, aki olyan dolgokról szól, amelyek mellett a legtöbben már – beletörődve a változtathatatlanba – szó nélkül megyünk el, amelyekkel a legtöbben már – világunk globális gondjai és hajcihői mellett – elő se merünk hozakodni. Az ő dohogásai a mi négy fal közti zsörtölődéseink, morgolódásaink.

Elégedetlenek vagyunk magunkkal, de nincs erőnk változtatni bevett szokásainkon? A kötetindító Kígyó a cipőben pont erről beszél. Egy, tévedését belátni is képes pedagógusnak a múlt ködéből előderengő képe? Valószínűleg sokan tudunk még ilyen mélységesen emberi példákat mondani a magunk életéből – ismerjük fel a Tasli, de mekkora? olvasása közben. S melyikünk ne kapott volna még sorsától valamelyik éjszakájára egy grizzly medveként horkoló szobatársat, mint a Hanghurrikán aludni kívánó szenvedője? (Azt ugyan nem tudom, hogyan horkolhatnak a grizzly medvék, de egy-két vendégéjszakai élményem alapján nagyon is el tudom képzelni.) És hát persze az sem véletlen, hogy gyermekünkben, unokánkban időnként saját magunk gyermekkorára, csínytevéseinkre is ráismerünk, miként a Kire ütött ez a gyerek? nagyszülője. S hát fogorvos-élményeinkről is mindannyian hosszan regélhetnénk, akár csak a Nyissa ki a száját! mesélője. Könnyen el tudjuk képzelni a hirtelen magukra maradottakban ásító ürességet is, melyről Az özvegy megindító esetleírása beszél. A szeretet ereje pedig szinte a bibliai példázatok hitével beszél a megbocsátás pótolhatatlan, szívesen mondanám: isteni, de hadd mondjam így: isten-emberi erényéről – ugyancsak mindannyiunk szívét megbizsergetve. A zsákutcából is van kiút? Ezt sugallaná Nagy Erika Zsákutcájának ez a darabja? De A remény kis szikrája is megannyi belső vívódásunkra villant hirtelen fényt. S a Júlia és a sötétség is az anyai szeretet erejének példázatává magasodik föl, s azt sugallja: ha ilyen-olyan okból félrecsúszik is az életünk, lehet s bizonyosan van is még kiutunk a sötétségből, csak a hitet, az emberi bizalmat, bizakodást kell megtanulnunk életünkben visszahelyezni a régi szerepébe. És ilyképpen mehetnék végig a kötet többi írásán is. Beleértve a címadó Zsákutcát is, ahol a segítség bizony elkésett. De nem vagyunk-e ezzel is ugyanígy számos alkalommal? Amikor úgy érezzük: nem tettünk eleget valakiért, valamiért. Amikor a tehetetlenség érzése hatalmasodik el rajtunk, amikor önvád gyötör? Bizony, nemcsak az erényeink – a mulasztásaink, a tehetetlenségeink, a tépelődéseink is benne vannak Nagy Erika könyvében. A Karambol váratlan helyzetbe kerülő, épp egy friss szakítás sajgó sebeitől szenvedő nőalakját például még a legnagyobb kínok és kilátástalanságok is bölcs felismerésekre, döntésekre késztetik. Hiszen végtére valóban lehetséges – mondhatnánk ezzel a nagyvilágnak tétován nekiinduló lánnyal –, hogy azért történik velünk minden rossz, hogy az adott pillanatban mindig ott legyünk, ahol segíthetünk, ahol tényleg szükség van ránk. S ez a felismerés, miként bizonyára már eddig is bármelyikünket, a karcolat alanyát is „szomorú megnyugvással töltötte el. Az örök, nagy igazságra gondolt, hogy az élet megy tovább… S könnyű álma volt.”

Jó olvasni Nagy Erika történeteit, mert ugyanúgy várjuk s vágyjuk mi is a könnyű álmokat, mint az ő alakjai. Könyvéről pedig bizton elmondható, hogy Zsákutcája egyáltalán nem tűnik zsákutcának. Mert ha javarészt zsákutcás életeket villant is meg egy-egy pillanatra, azt is mutatja: általában a legnehezebb élethelyzetekből is van, lehet, megtalálható a kiút. Íróilag pedig azt, hogy Nagy Erika nagyon sokfelé – tágasabb térségek, nagyobb távlatok felé – is elmozdulhat innen.