Út a paradicsomba

CSEHY ZOLTÁN

Dante – kultúránk alfája és ómegája, a kozmosz teljességének verbális fejedelme, a költők filozófusa, a filozófusok költője, egyes megátalkodottak szerint afféle ötödik evangélium kinyilatkoztatója – mérhetetlen hatást gyakorolt a zeneirodalomra is: elég csak Lisztre vagy Berióra gondolni, de olyan szélsőséges példa is eszünkbe juthat, mint Puccini vígoperája, a Gianni Schicchi. A dantei teljesség a drámaitól a komikusig terjed, ráadásul nála mindig az út a lényeges, a változó és az alakuló szemlélése, méghozzá közvetlenül azelőtt, amikor az időt magát legyőzi a végzetes, emberi időérzékeléssel felfoghatatlan örökkévalóság. Charles Wuorinen 1993 és 1996 között komponálta Dante-trilógia című alkotását, mely lényegében három balett együttese: ennek kamaraverzióját 2008-ban a Naxos is rögzítette. Az idén 70 esztendős Charles Wuorinen tájainkon mostanság azzal híresült el, jobban mondva került különféle polémiák középpontjába, hogy operát ír a Túl a barátságon című film alapján, (Annie Proulx szövegkönyvére) melynek bemutatója 2013-ban várható. A polémia oka elsősorban abban keresendő, hogy meglehetősen nehéz elképzelni az atonális technikák, a tizenkétfokúság és a kísérleti avantgárd elemeit alaposan hasznosító zeneszerzőről, hogy egy ilyen úgyszólván romantikus történethez illő zenei nyelvet találjon, még akkor is, ha történetesen két meleg cowboy szerelméről van szó, ami nem konvencionális természete miatt szinte kötelezi is a zeneszerzőt, hogy ehhez a szokatlanul leplezetlenül ábrázolt érzelemvilághoz egy új, merőben nem konvencionális zenei világot rendeljen hozzá.

Ha meghallgatjuk a Dante-trilógiát, világossá válik, hogy Wuorinen zenei világa sokkal többrétegűbb annál, mint ahogy az elsőre tűnhet, ráadásul a narratív elem még itt is igencsak erőteljes, sőt pl. a Paolo és Francesca-jelenet némi vokális behatással akár fergeteges drámai erejű operajelenetté is válhatna. Az első balett a Vergilius küldetése címet viseli, és a pokolba való alászállás illúzióját, örvénylő metaforarendszerét dokumentálja. Mélyfúrás ez a kultúrtörténetbe is, mely végeredményben szánalmas bukások és elképesztő bűnök sorozata is. Wuorinen zenéje hol misztikus (a három szimbolikus állattal való szembesítéskor), hol leíró-dokumentáló, szinte fényképészi következetességgel tablókészítő (a Limbo c. részben), hol narratív (Paolo és Francesca története), de mindenkoron precízen, szinte matematikailag strukturált, mégpedig a bugyroknak, gyűrűknek és a hármas szám misztikájának megfelelően. Wuorinen pontosan érzékeli, hogy költészet és bölcselet elválaszthatatlan egységet alkot, mely világigénnyel lép fel, s önmagába integrálja az emberi létérzékelés sokféleségének alantasabb megnyilvánulásait is, azaz ez a szimbiózis nem maradhat meg valamiféle absztrakt patetizmus vagy csupán intellektuális kérdésekkel küszködő mesterséges univerzum keretei közt. A 11 egységre bomló (7 főtémát 4 refrén tagol) A nagy menet című középső rész a purgatóriumi térfelet méri fel a zene eszközeivel, melyben egy roppant misztikus menet hangulatába csöppenünk, ráadásul a téren átgördül az egyház és az üdvösség kétkerekű szekere is, Krisztus-szimbólumok ragyognak, megjelenik a hét erény (a 7-es szám misztifikálódásának egyik kiemelt feloldása a hét főbűn és a hét bűnbánati zsoltár mellett), végül Beatrice fátylának felemelése zárja a balett-triptichon 1995-ben komponált részét.

Figyelemre méltó az ellentét az első és a harmadik egység (A fényfolyam) közt: az első balett inkább izolált képek mozaikos sorozata, mígnem a harmadik, egységekre bontatlan balett a fény zenévé transzformálhatóságának egységes beszédmódba regulázott folyamata. Dante kozmográfiai elképzeléseit itt Wuorinen a szférák zenéjének és a lélekemanáció tanának feldolgozásával kombinálja össze, ugyanakkor a költői forma előtt is tiszteleg, mely annak az útnak a jelképe, mely Dantét a paradicsomba vezette. Itt sűrűsödik egységbe mindaz az energia, mely a költemény (és a zenemű) belső mozgatójaként mind a verbális, mind a vokális narrációt előrevitte, s mely a képi látást a kontempláció vagy egyenesen a vízió irányába ösztönözte. Wuorinen lényegében egy posztmodern lelkigyakorlatot komponált, méghozzá mind az öt érzékszerv bevonásával: zenéje fokozott összpontosítást követel, de mélyen tisztít.

A cédén az 1962-ben Harvey Sollberger és Charles Wuorinen által alapított The Group for Contemporary Music játszik.

(Charles Wuorinen: The Dante Trilogy. Chamber version. Naxos, 2008.)