Bár ezek a számok némileg ellentmondásosak és bizonyára nem perdöntők, de talán mégis jelzik közösségünk viszonyát a 100 évvel ezelőtti eseményekhez. Ami persze nem azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar társadalom ne becsülné meg Csehszlovákia (Szlovákia) eredményeit. Az említett felmérésből ugyanis az is kiderül, hogy a szlovákiai magyarok igenis értékelni tudnak minden olyan teljesítményt, ami egy demokratikusabb és egyben a magyaroknak is több jogot biztosító irányba mutattak. Az ezzel ellentétes irányú eseményekről, személyekről azonban meglehetősen negatív a véleményük. A csehországi deportálásokat 88%-uk, a csehszlovák–magyar lakosságcserét 87%-uk, a Tiso-féle szlovák állam létrejöttét 68%-uk ítéli meg negatívan, de nagyon magas az olyan politikusok elutasítása is, akikhez a magyar nemzetiségű polgár szemében valamiféle jogmegvonás kapcsolódik: Tisót 70%-uk (pozitív minősítést a válaszolók 3%-ától kapott), Benešt 68%-uk (pozitívan 7%), Hlinkát 60%-uk (pozitívan 5%) ítéli meg negatívan. De még Csehszlovákia szétválását is az 55%-uk mondja negatív eseménynek, ami nyilvánvalóan összefügg a szétválást követő mečiari Szlovákia magyarellenes intézkedéseivel.
Ezzel szemben azokat az eseményeket, amelyekben a magyarok is tevékenyen és egyenrangú partnerként vettek részt pozitívan minősítették: a bársonyos forradalmat a válaszadók 68%-a, Szlovákia csatlakozását az EU-hoz 64%-a, a prágai tavasz eseményeit 57%-uk ítélte meg kedvezően, s magáért beszél az a tény is, hogy az összes már életben nem lévő 20. századi csehszlovák vagy magyar személyiség közül Václav Havel megítélése volt a legjobb. Őt a magyarok 72%-a minősítette pozitív személyiségnek (negatív minősítést a megkérdezettek 8%-tól kapott), miközben a legmagasabbra értékelt magyar Göncz Árpád volt 70%-kal (negatív megítélést a válaszadók 7%-ától kapott). A mai időkben ez nem is olyan rossz eredmény – ez azonban már nem történészi megállapítás, csak személyes vélemény.
Az eredeti kérdéshez visszatérve, nem hiszem, hogy a szlovákiai magyaroknak ünnepelnie kellene Csehszlovákia létrejöttét. Egyrészt azért, mert Csehszlovákia létrejötte és határainak meghúzása szorosan összefügg mindazzal, amit mi a Trianon fogalmán értünk. Márpedig Trianon, bárhogy gondolkodjunk is a történelmi Magyarországról, tragikus eseménye a nemzet történelmének. És bárhogy gondolkodjunk is Csehszlovákiáról és Szlovákiáról, azt is látnunk kell, a két államalakulat történelmében mindig tetten érhető volt a magyarság asszimilációjára irányuló hol nyílt, hol pedig rejtett szándék, s bizony az a fogyás és térvesztés, amelyen a szlovákiai magyarság az elmúlt egy évszázadban keresztülment, semmi okot nem ad az ünneplésre.
A nem ünneplés azonban nem jelenti azt, hogy ne tiszteljük a csehek és a szlovákok érzéseit és mindazt a teljesítményt, ami ezen ünnep mögött ott van. Október 28-án a saját veszteségünk tudatosítása mellett fogadjuk el azt is, hogy a szlovákság számára Csehszlovákia megalakulása nagy és pozitív elmozdulás volt: fontos lépés a modern nemzetté válás folyamatában és fontos lépés a szlovák államiság irányában. Ám magam azt is szívesen venném, ha az állam is tekintettel volna a mi ünnepeinkre. Mondjuk március 15-én a legfőbb szlovákiai közjogi méltóságok (köztársasági elnökünk, miniszterelnökünk stb.) legalább egy gesztusértékű mondattal, egy jókívánsággal vagy egy kokárda kitűzésével megemlékeznének arról, hogy országuk állampolgárainak egy nem is kis része épp a legnagyobb nemzeti ünnepét üli.
Ui.:
Az említett felmérés szerint a válaszadók 53%-a nem tudta, vagy nem akarta megítélni, vajon az első bécsi döntés pozitív vagy negatív esemény volt-e. Talán meg kellett volna kérdezniük nagy- és dédapáikat. Mert azt feltételezem, hogy az 53% elsősorban egyfajta ismeretbeli bizonytalanság és valamiféle szemérmes elhallgatás eredménye: nehogy véleményünkkel megbántsuk a többségi nemzetet. Ezért is volt örömteli, hogy a minap Ipolyságon kopjafát állítottak a visszacsatolás emlékére. Egy méltóságteljes, és tartalmas megemlékezésen, ahol semmi másról nem volt szó, mint azok öröméről, akik azt a napot átélhették. Mert a díszkapuk alatt felsorakozó Ipoly mentieket, gömörieket vagy mátyusföldieket egyáltalán nem az érdekelte, ki döntött így és miért, hiszen számukra az, hogy ismét „magyarokká lehettek”, nem volt más, mint a világ rendjének a visszaállása. Azon kevés ajándékok egyike a sorstól (à la Márai), ami ennek a közösségnek jutott. Az ilyen pillanatokat pedig meg kell becsülnie az utókornak.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.