Ukrán államfőválasztás – a megfigyelő szemével

NAGY ANDRÁS

A nemzetközi választási megfigyelők feladata, hogy szigorú nemzetközi feltételeket betartva jelen legyenek az adott országban a választás teljes időszaka alatt. Az ENEMO több ország megfigyelőit tömörítő nemzetközi szervezet, idén közel háromszáz képviselőjét küldte Ukrajnába. A megfigyelők természetesen nem lehetnek ott minden választási helyiségben, de nem is ez a feladatuk. Az a céljuk, hogy ernyőszerűen lefedjék az országot. Kárpátaljára tíz szlovákiai megfigyelő érkezett, egy-egy járást két-két megfigyelő kapott meg.

Az Ukrán Központi Választási Bizottság döntése alapján az ENEMO megfigyelői hivatalos státust kaptak, így joguk volt minden választási helységben jelen lenni a nyitás előtti pillanattól a szavazatszámlálás befejezéséig. Ezzel együtt a megfigyelőknek nincs joguk beleavatkozni a történésekbe a helyszínen – ha szabálytalanságot észlelnek, azt a saját rendszerüknek kell jelenteniük. Az ENEMO a választások után két nappal adott ki országos beszámolót. Ha a két keleti megye gondjait nem számítjuk, hosszú idő óta a legdemokratikusabb és a legegyértelműbb választási eredmény született keleti szomszédunknál.

Hogyan jutottunk idáig?

Ukrajna 2004 óta képtelen volt olyan államfőválasztást levezényelni, melyet valódi társadalmi béke követett volna. A 2004-es választás, amely a narancsos forradalomhoz vezetett, s Viktor Juscsenko győzelmével ért véget. Talán mindenki emlékszik még, ahogy a mérgektől rettenetesen eltorzult arcú Juscsenko a nép akkori nagyasszonyával, későbbi miniszterelnökével, Julia Timosenkóval együtt legyőzte a gonoszt – Viktor Janukovicsot. Aztán minden megváltozott, a narancsos forradalom győztesei egymásnak estek, aminek az lett a következménye, hogy öt évvel később Janukovics visszaszerezte a hatalmat, Juscsenko a háttérbe vonult, Julija Timosenkót pedig Janukovics börtönbe küldte. Janukovics regnálása idén télen ért véget a második kijevi forradalommal. Az államfő Oroszországba menekült, de a nép már a narancsos forradalom vezéreiből sem kért. Julia Timosenko csúfosan leszerepelt a választáson.

Ukrajnában utoljára 1999- ben sikerült már az első fordulóban elnököt választani – Leonyid Kucsma személyében. Azóta Ukrajna annyira két részre szakadt – politikailag és földrajzilag egyaránt –, hogy 2004- ben és 2010-ben is két fordulót kellett tartani. Ami önmagában nem lett volna olyan gond, csak az eredmények makacsul ugyanazt mutatták: kelet Janukovicsé, nyugat Juscsenkóé, majd Timosenkóé.

És jött a csokikirály

Ehhez képest a múlt hétvégén megtartott választás fordulatot hozott az országban, mert Porosenko már az első fordulóban győzött, nyugaton és keleten egyaránt. Természetesen a Krímet leszámítva, melyet Oroszország annektált pár hónapja, valamint Donyeck és Luhanszk kivételével, ahol a szeparatisták ellenállása miatt egyszerűen képtelenek voltak szabályos választásokat rendezni. Ettől függetlenül a cél az volt, hogy az eredmény erős legitimitást adjon az új elnöknek: mindenki számára megkérdőjelezhetetlenné váljon, és Oroszország is kénytelen legyen fogadni. Ezt, egyelőre úgy tűnik, sikerült elérni az elmúlt hétvégén.

De honnan került elő a csokikirálynak is becézett Petro Porosenko, és hogy volt képes ilyen rövid idő alatt maga mellé állítani az ország nagyobbik felét? Az emberek a világon mindenhol nyugalmat szeretnének. Az ukránok is pontosan megértették, hogy az ország most háborút folytat a keleti régió szakadárjai ellen, nincs idő a pártoskodásra. Bárkivel beszéltem, senki sem imádja az új elnököt – már régen nem 2004-et írunk, amikor Juscsenkót vagy Janukovicsot istenként tisztelték. Ma racionálisan mindenki elfogadja, Porosenkónak van a legnagyobb esélye arra, hogy nyugaton és keleten egyaránt megfelelő módon tudja képviselni az országot. A nép már megbocsátotta neki, hogy a Janukovics vezette Régiók Pártjából indult, és nagyon hálásak neki, amiért az elsők között lépett fel a kijevi Majdanon a tüntetők előtt, így a forradalom első pillanatától fogva egyértelművé tette, kinek a pártján áll. Pedig maradhatott volna semleges, hiszen csokoládétermelésének elsődleges piaca Oroszország.

A januári felmérések még 20% alatti támogatottságot mutattak neki, de egy remek politikai húzással kiegyezett Vitalij Klicskóval, aki visszalépett Porosenko javára, cserébe pedig Porosenko támogatta Klicskót a kijevi polgármester-választáson (amit szintén a hétvégén tartottak, és természetesen Klicsko nyert meg). Ezt hívják győztes-győztes szituációnak.

De Porosenkóra visszatérve: az új államfőnek egyáltalán nem lesz könnyű feladata, hiszen a csőd szélén és háborúban álló ország irányítását kell átvennie, miközben pontosan tudja, az ukránok már nem hisznek a politikusaiknak, és képesek bárkit elkergetni, ha túl sokat lop. Emellett az ukrán parlament idén nagymértékben csökkentette az államfő jogköreit, így a korábbi elnökökhöz képest sokkal több kérdésben kell majd együttműködnie az aktuális parlamenti többséggel. Egyébként minden valószínűség szerint idén Ukrajnát egy parlamenti választás is várja, ahol majd kiderül, maradt-e bármi a volt elnök Janukovics egykor hatalmas Régiók Pártjából, illetve milyen mértékben lesznek jelen a törvényhozásban a mérsékeltek és a nacionalisták.

A választás napja

Maga az elnökválasztás szinte az egész kárpátaljai régióban békésen zajlott le. A választási kampány sem volt komoly, egy nappal a választások előtt Ungváron, a régió központjában a korzó kellős közepén egymás mellett volt felállítva Timosenko és Porosenko kicsi sátra, mindkettőben pár aktivista üldögélt, és szórólapokat osztogatott a járókelőknek. Plakátokat alig láttunk – olyan volt, mintha mindenki tudta volna már akkor, hogy a végén Porosenko simán győz .

A választás napját a Beregszászi járásban töltöttem, ahol a járási székhelyen kívül vagy tucatnyi településen megfordultam. Vidéken a szegénység sokkal tapinthatóbb, mint a városokban. Az iskolák és az önkormányzati épületek kívül és belül is az 50-es, 60-as éveket idézik, az úttesten akkora lyukak tátongnak, mint egy szőnyegbombázás után. A települések nagy részében a magyarok aránya meghaladja a 75 százalékot, így gyakran előfordult velünk, hogy a sofőr ukrán kérdéseire csak a „Nem értem” volt a válasz. A választási bizottságokban is mindenhol a magyarok voltak többségben, így a munkanyelv is a magyar volt. Az ukrán bizottsági tagok is szinte mindenhol értettek magyarul, legfeljebb nem beszéltek. Ezért a szavazatok összeszámlálása után meglehetősen nagy gondot okozott a cirill betűs jegyzőkönyvek kitöltése. A településen, ahol a szavazatszámlálásra is ott maradtunk, 40 perc alatt végeztek a voksokkal, de közel három órán át írták a protokollokat.

Kárpátalja többnemzetiségű régió, s az itt lakók ezt a mai napig hangsúlyozzák. A magyar többségű településeken a közintézményeken és az iskolákon mindenhol ott a magyar zászló az ukrán mellett, de a többi nemzetiség is erősen ragaszkodik saját identitásához. A választáson szinte mindenki Porosenkóra szavazott, s a helyiekkel való beszélgetésekből egyértelművé vált: Kárpátalján elsősorban nyugalmat és békét akarnak. Így az eredménynek itt is örülhettek, bár a korábbi politikusok tevékenységéből tanulva némi szkepticizmussal várják Porosenko további lépéseit.

Ungvár, a modern város

Amikor a 90-es évek végén Kárpátalján jártam, Ungvár még rettenetesen lepusztult város volt, ahol lépten-nyomon érezni lehetett a szocializmus nem is olyan távoli emlékét. A szállodák dohosak voltak, az éttermekben is állandó, furcsa szag terjengett. Akkoriban szinte csak és kizárólag az olcsó alkohol és a cigaretta ragadta meg arrafelé az ember fantáziáját. Ungvár 2014-ben a régió talán egyik legkellemesebb városa. Az Ung partján végighúzódó, több kilométer hosszú hársfaligetben fiatalok és idősek időznek a padokon, a vízparton helyi horgászok próbálkoznak naphosszat, néhány helyen gyereke fürdőztek a nem különösebben mély folyóban. A belváros, a korzó megtelt élettel, tele van éttermekkel, kávézókkal, márkás üzletekkel és bankokkal. Ungvár mai belvárosa felvenné a versenyt bármelyik hasonló méretű szlovákiai várossal, sőt, talán le is körözné. A város gasztronómiája egyébként felejthetetlen: tökéletesen keveredik itt a keleti szláv és a magyar konyha. Még soha nem kóstoltam egy étteremben egyszerre remek halászlevet, borscsot és szoljankát. (Ha már itt tartunk: külön említést érdemel a beregszászi Arany Páva étterem, mely a Monarchia utolsó napjaiban, 1913-ban épült. Az egykori Úri Kaszinó épületében ma étterem és szálloda üzemel, ahol egy ebéd erejére visszahozhatjuk a monarchia hangulatát. A bejáratnál fehér egyenruhás portás fogadja a vendégeket, az épület belülről talán a pozsonyi Redut épületéhez hasonlítható. Mindenhol tükör és márvány. A konyha sem elhanyagolható: a fürjlevest mindenképpen ajánlom.)

Az utcai koldusok ma is jelen vannak, de sokkal kisebb mértékben, mint a kilencvenes években. Amikor 1999-ben Kassáról megérkeztünk a buszpályaudvarra, a helyi gyerekek szó szerint megrohamoztak bennünket. Most már csak a belvárosban látni őket, ott is elvétve, ahogy az éttermek teraszán üldögélő emberektől próbálnak kéregetni. Szomorú hallani, hogy ezek a piszkos lurkók egymás között egytől-egyig magyarul beszélnek.