Új párt Magyarországon

A jelenlegi pártoknak a közvélemény-kutatók mondják meg, mely kérdéseket érdemes felvállalni, és melyeket nemMagyarországon sokan tévesen értelmezik azt a kifejezést, hogy „radikális”. Véleménye szerint milyen jelentéssel bír ez a szó?

A legfontosabb, hogy különbséget tegyünk „szélsőséges” és „radikális” közt. A szélsőséges az, aki például 23 millió románnal riogat – azaz hazudik. A radikalizmus ennek épp az ellentéte: szenve-délyes igazságkeresés. A „radikális” jelző számunkra ezért nem szitokszó, hanem a valódi problémákra való érzékenység és a valódi megoldások keresése az álviták és pótcselekvések helyett. Az elmúlt tizennégy év bebizonyította, hogy a jelenlegi pártok az említett feladatok teljesítésére nem képesek, mert nekik a közvélemény-kutatók mondják meg, mely kérdéseket érdemes felvállalni, és melyeket nem. Az abortusz szigorítása, a kettős magyar állampolgárság, a zsebszerződések valódi felülvizsgálata, az uniós csatlakozás árnyoldalainak bemutatása mind-mind népszerűt-len gondolatok, melyek így ki is maradnak a pártok programjaiból. Mi azonban nem piackutatást végzünk, hanem egy szilárd, évezredek próbáját kiállt értékrendre alapozva igyekszünk válaszokat találni korunk és nemzetünk problémáira. Ha ez párosul a társadalom széles rétegeinek igenlésével, boldogok leszünk.

Sokat hangoztatják a keresztény gondolkodás fontosságát. Nem tartanak attól, hogy a balliberálisok előbb-utóbb „messianisztikus őrülteknek”, vagy „vallási fanatikusoknak” fognak titulálni benneteket?

Fontos tisztázni, hogy nem egyházat, hanem pártot alapítottunk, így feladatunknak nem a hittérítést, hanem a politikai tevékenységet tekintjük. Emellett azt gondolom, akik komolyan vették hitüket a történelem során, mindig előbbre vitték a világot. Személy szerint korunkat egyébként nem féltem a mélyen hívő emberektől. Sőt, úgy vélem, igazán komoly változásokat csak a lelkekben történő megújhodás hozhat. Ha képesek leszünk a több száz éve tartó elidegenedésünk végére pontot tenni, és megkísérelni emberi mivoltunkat, teremtett identitásunkat helyreállítani, talán egyszerűbben tudunk megoldásokat találni a mindennapok kérdéseire is. Itt Európában ehhez a feladathoz szellemi, lelki és tradicionális muníciót a keresztény hit adhat.

Az elmúlt tizennégy évnek volt egy olyan üzenete is, hogy az uniós csatlakozás egyben a múlttal való végleges szakítást jelenti. Az új párt népszerű témája az unióellenesség...

Az unióellenesség egyáltalán nem Európa-ellenesség. Sőt úgy érezzük, a politikai unió pusztán egy tévút az európai fejlődésben, melynek szükségképpen el kell buknia. Véleményünk szerint, a gazdasági közösséghez való csatlakozás szükséges, de egyben elegendő is volna: Magyarország helye az Európai Gazdasági Térségben van, de nem az Unióban. Svájccal, mivel úgy tekintenek rá, mint egy ékszerdobozra, nem szívesen példálóznék. Közismert azonban a szintén nem EU-tagállam Norvégia esete is. A német Der Spiegel országismertetője szerint Norvégiában a munkanélküliség (2002-es adatok) 3,4 százalék, a GDP 34 530 dollár. A norvégokat a legolvasottabb népként tartják számon. A nem egészen 4,5 milliós országban – talán részben a diktatórikus reklámpolitikát kizáró demokratikus médiatörvény miatt is – 65 napilap jelenik meg, összesen 2,3 millió példányban. Egyszóval: az unión kívül is van élet.

Az integrációról lévén szó: a nyugati lapok szinte naponta terjedelmesnél terjedelmesebb cikkekben foglalkoznak a menekültüggyel, a bevándorlással. Nálunk erről a témáról alig lehet olvasni. Miért van ez így?

A menekülteket és a bevándorlókat mindenképpen fontos szétválasztani. Egy országnak a lehetőségei szerint kötelessége menedéket adni azoknak, akik emberi jogfosztottságuk miatt menekülni kényszerülnek hazájukból. Probléma elsősorban abból fakad, hogy a menekültjoggal sokan megpróbálnak visszaélni, s így a bevándorlás és a menekültügy közti határvonal gyakran elmosódik. Aggasztónak tartom azokat a hangokat, amelyek szerint Magyarországot és néhány kelet-európai országot menekülttelepnek használnának az Unióban, amely tehermentesítené a megtelt nyugati országokat. Hogy nálunk miért nem beszélnek erről? Talán valami titkolnivaló van.

Úgy tűnik, egyes magyarországi lapoknak nagyon imponál, hogy az új párt kritizálja a Fideszt. Szinte naponta szerepelnek a hasábjaikon. Vajon meddig lesz ez így?

Kritikánk, szándékaink szerint, építő jellegű. Olyan problémákat igyekszünk előhozni, amelyeket a Fidesz szándékosan vagy feledékenységből, de a szőnyeg alá söpört, s melyek miatt, véleményünk szerint, választást veszítettünk. Ezekről a problémákról beszélnünk kell, mert a seb, ha nem gyógyítják, elgennyesedik. A baloldali médiában való szereplésünket egyébként egyáltalán nem érzem túlzottnak. Próbálnak elhelyezni bennünket, keresik a fogást rajtunk, és természetesen megpróbálnak bennünket a Fidesszel szembefordítani. Illúzióink azonban nincsenek, ha veszélyesek leszünk a számukra, nyilván következik majd a nácizás.

Végezetül még egy kérdés. A Népszava nemrég Jobboldali populisták címmel cikksorozatot indított: de Le Pen, Mečiar, Zsirinovszkij és más személyek közt felbukkan Orbán Viktor neve is. Mit szól ehhez?

A populista, szélsőséges, fasiszta és egyéb címkékkel manapság nagyon könnyen és gyakran szokás dobálózni. Feltűnő ugyanakkor, hogy e jelzőket általában az érvek helyett használják. Felesleges ezzel foglalkozni. Az emberek unják már a kis-stílű gáncsoskodást. Az újságíró politikai tájékozottságáról egyébként csak annyit, hogy Mečiar nem is jobboldali.