Tudás és érzelem – acélba csomagolva

Agócs Zoltán: „Én vagyok az első építészmérnök a családunkban.” Fogas Ferenc felvételeMiután észreveszi, hogy belépéskor ezen a felvételen akadt meg a szemem, kérdezés nélkül kezd a történetbe: – Egyik kedvencem ez a többször is átkeresztelt nevű híd, tetején a kávéházzal. A hatvanas évek elején Arpád Tesář professzor vezetésével több végzős kollégámmal együtt részt vettünk a tervezésben. Sok japán és amerikai máig csak azért ruccan át Bécsből, hogy fényképezőgéppel, kamerával megörökítse ezt a látványt. Pedig akkortájt sokan bíráltak bennünket, hogy feldúljuk Pozsony történelmi városmagvát, holott a híd helyét akkor is az útmérnökök határozták meg. Mi pedig az első ceruzavonástól törekedtünk arra, hogy az alkotás belesimuljon a tájba. Azzal, hogy a pilon, vagyis a tartóoszlop hasonló szögben hajlik el, mint amilyen a Várhegy esése, egyfajta ellenpontot hoztunk létre, ami ritkaszép látványt nyújt. Kérkedés nélkül állíthatom, hogy ez a híd világszívonalú műtárgy, amelyet kezdetben a külföldiek becsültek nagyra, de fokozatosan a pozsonyiak is megbarátkoztak vele, s mára a főváros egyik büszkesége. Időközben egyébként már az is kiderült, hogy évszázadokkal ezelőtt csaknem ugyanezen a helyen volt már híd.

Csak e rövid magyarázat után kínál hellyel, miközben tekintetével még mindig a fényképet simogatja. Amikor arról faggatom, hogy ki ösztönözte erre a hivatásra, révedezve tekint ki a ködös pozsonyi utcára. Mintha szülővárosát, még inkább gyermekkorának Fülekjét akarná visszavarázsolni.

– Én vagyok az első építészmérnök a családunkban, amelyet évszázadokon át leginkább iparosok, vasutasok és földművesek alkottak. Először keresztapám, Kapsa Jenő figyelt fel arra, hogy kedvelem a matematikát, s hozzá hasonlóan engem is mennyire érdekel a művészet és a technika kapcsolata. Az ő javaslatára küldtek 1953-ban a már akkor is méltán híres kassai gépipari szakközépiskolába. Mindössze két hetet töltöttem ott. Ugyanis huszonöten aludtunk egy kollégiumi szobában, s amikor erről tudomást szerzett az édesanyám, hazaparancsolt, nehogy már lesoványodjak vagy éhen haljak. Aztán rövidesen a losonci építőipari szakközépiskolába kerültem, ahol az újrainduló szlovákiai magyar oktatásügy lelkesítő és lehangoló tényeivel egyaránt szembesültem. Oktatott engem lelkes, de képesítés nélküli építésvezető, ugyanakkor lenyűgöző előadásokat tartott az akkor hatvanhárom éves Kozma Géza, aki később gyémánt diplomát kapott a budapesti Műszaki Egyetemen. Szakrajzot pedig Szabó Gyula festőművész tanított. Sosem felejtem, hogy ötvenhat októberében éppen Budapestre indultunk cserelátogatásra. Huszonharmadikán a vendéglátó iskola növendékeivel közösen az Erkel Színházban a János Vitézt néztük, amikor odakintről kiabálások, majd fegyverropogások hallatszottak. A színházból kilépve aztán belekerültem a magyar forradalomba. Hajnalig róttuk az utcákat az Országháztól a rádió épületéig. A budai diákszállóban másnap ketten maradtunk egy kínai diákkal, a magyarországiak mind fegyvert fogtak, többen hősi halált haltak. November elején tértem haza lelkesen, s aztán odahaza a rádióból értesültem az orosz megszállásról. Nagy álmom, hogy a budapesti Műszaki Egyetemen tanulhassak, akkor megvalósíthatatlan volt, így hát a pozsonyi egyetemre kerültem, ahol a cseh és a szlovák oktatók a felsőbb évfolyamokban kollégaként foglalkoztak velünk. Engem az acélszerkezetek vonzottak. Diplomamunkám a negyvenötben épült pozsonyi Öreg híd rekonstrukciója volt. Még ma is korszerűnek mondható tervet készítettem, tömör gerincű acéltartóval. Valami olyasmit, mint amilyen a később épült belgrádi Száva-híd. Kár, hogy máig papíron maradtak az elképzeléseim.

Gondolkodás nélkül válaszol arra a kérdésemre, hogy szerinte milyen is a szép híd.

– Szép híd az, amelyik a lehető legjobban teljesíti az elvárt funkcióját, és esztétikai szempontból is harmonikusan illeszkedik a tájba. Olykor nem a legmonumentálisabb alkotás a legkedvesebb az embernek. Hadd említsem meg a világhírű Mammor Kawagucsi japán professzor példáját, aki például hatalmas acélszerkezeteket, többek között nyolc óriási sportcsarnokot tervezett, köztük a hatvanezer nézőt befogadó barcelonait és a szingapúrit. Szívéhez legközelebb mégis a Japán délnyugati részében lévő Beppo fürdőváros harmincnégy méter fesztávolságú gyaloghídja állt. A professzorral évekkel ezelőtt barátságba kerültem, s az ő meghívására megtekinthettem azt a remekművet, amelynek az alsó öve lapos acélból képzett láncszemekből, a felső része pedig kínai gránitkőből készült. Nem a grandiózus alkotásaiért, hanem ezért a gyaloghídért kapta meg Kawagucsi a világ legrangosabb nívódíját.

– És vajon a pozsonyi hídon kívül melyik még Agócs Zoltán tanszékvezető egyetemi tanár kedvenc alkotása? – kérdezem tőle. Mintha előadást tartana, olyan belső tűzzel, olykor gesztikulálva folytatja:

– Úgy vagyok vele, mint a japán barátom. Nekem is a százméteres fesztávolságú gyaloghíd a kedvencem Alsókubín mellett. De ma is feldobog a szívem, ha meglátom a kollégáimmal közösen tervezett losonci vásárcsarnokot, továbbá a pozsonyi téli stadion felújított tetőszerkezetét vagy a Slovan stadion negyvenhét méter magas világítótornyainak speciális megoldásait. Ne csodálkozzon a listán, mert igazi nagy feladatokat csak gazdag országokban kap az acélszerkezetek tervezője is – teszi hozzá elgondolkozva.

– És az újjáépült párkányi Mária Valéria híd? – kérdem már csaknem egyórás beszélgetés után. Felragyog a tekintete:

– Az a szívügyem! Máig emlékszem az első látványra. Életemben először hatvannyolc tavaszán jártam az akkor még Párkányban élő Mária nővéremmel, s amikor megpillantottam a Dunát, a csonka hidat és a Bazilikát, percekig elállt a lélegzetem. Ekkora folyót életemben nem láttam. Nálunk csak patakok csörgedeznek. Jó két évtized múltával ugyanígy lenyűgözte a táj a világhírű Aarne Julile finn profeszszort, aki hazatérve azonnal alapítványt akart szervezni a híd újjáépítésére. Győzködte a finn tárcavezetőt, hogy hívják meg Helsinkibe a magyar és a szlovák közlekedési minisztert. Budapestről kedvező válasz érkezett, de Roman Hofbauer hallani sem akart az újjáépítésről. Nehéz évek voltak ezek, olykor csak Ján Oravec párkányi polgármesterrel ketten hittünk töretlenül abban, hogy mindketten megérjük azt a napot, amikor újjáépül a csonka híd. Már 1992-ben tanulmányt írtam a rekonstrukció fontosságáról és lehetőségeiről, nem sokkal később pedig megkezdtük a megmaradt részek műszaki szemrevételezését. Később diagnosztikai és az anyagvizsgálatokkal, valamint statikai számításokkal igazoltuk, hogy az eredeti hídfőt és a megmaradt pilléreket kis módosítások után meg lehet tartani, s ezzel az újjáépítési költségek a tervezettnél több mint egyharmaddal csökkenthetők. Amikor aztán szlovákiai kollégáimmal és magyarországi barátaimmal végre megkezdhettük a tervezőmunkát, négy változat közül kellett választanunk. Visszaállíthatjuk az eredeti formát, vagyis egyfajta nosztalgiahidat építünk, esetleg alakilag meghagyjuk az eredeti szerkezetet, de a folyampillérek helyén ferde rúdtámaszok kerülnek a költséges magasfal helyett. A harmadik elképzelés az volt, hogy a három lerombolt nyílást folytatólagos tömött gerincű acélgerendával pótoljuk. A negyedik javaslat korszerű, szimmetrikus ferdekábeles rendszerrel számolt. Végül az első változat alapján kezdődött az újjáépítés. Utolsóként arról faggatom, miként készül a nagy napra, amikor átadják azt az újjáépült hidat, amely eddig a második világháború rombolásainak utolsó emléke volt a Dunán?

Mély sóhaj szakadt ki belőle:

– Régóta erről álmodom, pedig nem vagyok érzelgős alkat. Elviszem magammal Párkányba a feleségem, négy gyermekemet és hat unokámat, meghívom nagy családunk minden tagját, hiszen nagy ünnep lesz. És megkérem Ján Oravec barátomat, hogy koccintsunk legalább egyet. Van még egy óhajom is. Annyi közös keserűségünk, megaláztatásunk és reménykedésünk után vele együtt és egyszerre szeretnék majd rálépni arra a hídra, amely fél évszázad elteltével újra összeköti a két régió és a két ország lakosságát. S nagyon-nagyon szeretném hinni, hogy nem is olyan sokára mindkét irányban emberibb világ felé vezet majd.