Trianon-ismeretünk és Trianon-tudatunk ma

Tapasztalható-e valamiféle változás a Trianonról való beszédben, gondolkodásban? A kérdésekből, az érdeklődés irányából látszik-e, hogy az embereknek bővülnek az ismereteik, vagy maradnak a sztereotípiák?

Sokféle tapasztalat van, de nem tudom, hogy ezek mennyiben reprezentatívak. Ebben tehát nagyon nehéz általánosítani. Biztos, hogy a magyarországi emberek többsége elutasító Trianonnal szemben abban az értelemben, hogy ezt igazságtalan döntésnek tartja. Viszont ennél sokkal kisebb azoknak az aránya, akik ebből olyan aktuálpolitikai következtetést is levonnak, hogy a magyar politikának határrevíziós lépéseket kellene tennie. Persze, vannak ilyenfajta marginális törekvések is – a fiatalok körében és a politikai életben egyaránt. Ezekre az érzelmekre nagyon könnyű rájátszani, az embereket nagyon könnyű rászedni. Ugyanakkor az okosabbja, a tehetségesebbje és a tájékozottabbja nem gondolja azt, hogy határrevízióval kellene megoldani Trianont. Ha elégedetlen vele, és okkal az, akkor a rendezést az európai uniós kisebbségvédelem mentén próbálja keresni és megoldani. Tapasztalataim szerint ez utóbbiak képviselik a többséget.

S akkor már nem csak Trianonról van itt szó.

Hát persze, a Trianonnal összefüggő nagyon-nagyon sok más kérdésről is. Szlovák–magyar viszonylatban nem lehet csak Trianonra korlátozni azt, ami foglalkoztatja az embereket. Vegyük csak például azt, amikor tavaly ősszel Sólyom László megkoszorúzta a Masaryk-szobrot: rögtön felmerült, még a koszorúzás előtt, hogy szabad-e a magyar köztársasági elnöknek ilyet tennie? Sokan – köztük én is – azt gondolták, hogy igen. Hiszen különbséget lehet és kell tennünk Masaryk és mondjuk Beneš között. Másrészt megjelentek a sajtóban olyan olvasói vélemények, hogy ezt sem lett volna szabad. Akkor itt van az 1945 utáni lakosságcsere meg a kitelepítés ügye, amely szintén elválaszthatatlanul kapcsolódik Trianonhoz. Vagy itt vannak napjaink vitatott eseményei, egy-egy verekedés vagy felelőtlen kijelentés például, melyeket a sajtó és a televízió napokig tárgyal. A média felelőssége e tekintetben óriási. Jobb lenne, ha kevésbé lenne szenzációhajhász. Ezzel együtt ha mérsékelten is, de inkább optimista vagyok.

Azért, mert...

Egyszerűen annál az oknál fogva, hogy emlékszem a hetvenes és nyolcvanas évekre, melyekhez képest a változás – különösen román –magyar viszonylatban – óriási. De akár szlovákiai példákat is sorolhatnék. Arról, hogy hogyan léptem át a határt akkor, és hogyan ma. Vagy arról, hogy milyenek voltak akkor a magyarság érdekképviseleti és -érvényesítési lehetőségei, és milyenek ma. Természetesen minden tökéletesíthető, és távol vagyunk attól, hogy azt gondolhassuk: megérkeztünk Kánaánba.

Valóban, ez nagymértékben személy- és közegfüggő. De lehet arról tudni valamit, hogy a megtörténtekről alkotott véleményünk mélyül-e?

Az erről való beszélgetést, tehát ezt a mostani pozsonyi rendezvényt magam is tesztnek tekintem. Abban bízom, hogy ma, ezen az estén is az fog majd kiderülni, hogy bár a történetírás nem matematika vagy kémia, szakmai szinten mégis el lehet jutni addig, hogy ha ugyanazokat a forrásokat tanulmányozzuk, akkor nagyjából egyforma következtetésekre jutunk. Ha nem értünk is egyet mindenben, hiszen maguk a magyar történészek is számos részkérdésben vitáznak egymással, az alapkérdésekben körvonalazódhat egyfajta konszenzus. Legalábbis a szakmájukat professzionális módon művelő történészek között. A propagandisták és a manipulátorok között, akik mindkét oldalon vannak, persze nem.

Oldhatók a meglevő feszültségek?

Meggyőződésem, hogy hosszú távon oldhatók a meglevő feszültségek. Optimista vagyok e tekintetben is. Gondoljunk a német –francia megbékélésre, amely 1945 után kezdődött, s mára senki által nem remélt eredményeket ért el. Vagy Spanyolország nyelvi-kulturális régiók szerinti belső föderalizálására vagy a kisebbségi kérdés mintaszerű finnországi kezelésére. A határokat, melyeknek oly fontos jelentősége volt a két háború között, vagy akár 1945 után is, láthatóan a globalizmus is bontja, s alulról a regionalizmus is. Szemben a rendszerváltások előtti gyakorlattal, ma már az itteni határokon is szabadon, minden akadály nélkül kelhetünk át. A budapesti egyetemen, ahol tanítok, időről időre vannak szlovákiai magyar hallgatóim, sőt olyanok is, akik a doktori disszertációjukat készítik, s az ott szerzett oklevelüket éppúgy elfogadják majd Szlovákiában, mint az Európai Unió más országaiban. De jönnek át dolgozni is, és fordítva, tőlünk is járnak Szlovákiába. Gödön lakom, Vác és Budapest között, s attól északra egészen fejlett kis határforgalom bonyolódik naponta. Szinte már szimbiózisban élnek és mozognak. Eljöhet az idő, amikor a határoknak még kisebb lesz a jelentőségük, s nagyban, európai szinten helyreállhat valami ahhoz hasonló, modernizált szinten persze, mint ami a Monarchia volt.

Magyarországon milyen visszhangja volt A trianoni békeszerződés című kötetnek? Hogyan fogadta a szakma?

Ez nem kifejezetten szakkönyv. Nem annyira, mint mondjuk a legutóbb megjelent, Az 1947-es párizsi békeszerződés című, amely nagy jegyzetanyaggal látott napvilágot, és jelentős részben saját kutatásokon alapszik. Trianon-kötetem olyan összefoglaló munka, amely rövid, és mindazt tartalmazza, amit egy magyar értelmiséginek erről a témáról tudnia érdemes vagy tudnia kell. Tehát ez a könyv inkább az ismeretterjesztés kategóriájába sorolható, nincs benne olyan új anyag, melyet egy magyar történész ne ismerhetne.

És a nagyközönség hogyan fogadta?

Nagyon jól. Mint igényes ismeretterjesztő munka rendkívül sikeresnek bizonyult. Az Osiris minden évben újra kiadja, vagyis most már több ezer példány fogyott belőle. A diákok szeretik, mert egyszerű és áttekinthető. De az érdeklődő felnőttek is kedvelik, mert tömör és könnyen olvasható. Az elmúlt években egyébként kiadták angolul és németül is, most meg szlovákul. Úgyhogy a fogadtatással nagyon elégedett vagyok.

Az olvasói visszhangról konkrétan mi tudható? Milyen rétegnek tetszik a könyv, és kiknek kevésbé?

Időnként megnézem az Internetet, hogy mit írnak rólam és a munkáimról. Legutóbb éppen az ragadta meg figyelmemet, amit a Trianon-könyvemről írt valaki. Azt írta az illető egy fórumon, hogy a könyv általában és egészében nagyon jó, kivéve az utolsó sorokat, amelyek arról szólnak, hogy ez végleges állapot. Pontosabban arról, hogy a trianoni békeszerződést a magyarok igazságtalannak tartják, teljes joggal, amiként elvitathatatlan joguk maguknak és kisebbségeiknek önrendelkezési jogokat követelni, ennél többet remélni azonban minden jel szerint illúzió, követelni pedig meggondolatlanság. Szóval, jó a könyv, csak ezt nem kellett volna hozzátenni, írja a hozzászóló. Ez azonban csak egy jelzés, amely nem általánosítható. Egyetlen ilyen visszajelzés sem reprezentatív, pontosabban nem lehet tudni, hogy mennyire az. Akkor tudnánk csak erről valami érvényeset mondani, ha komoly szociológiai fölmérések állnának rendelkezésünkre. Ismerek egy ilyet a nyolcvanas évek végéről, Csepeli György és társai készítették, de csak az értelmiség körében. Ennek a fölmérésnek az volt az eredménye, hogy a magyar értelmiség körülbelül nyolcvan százaléka tartja igazságtalannak a trianoni békeszerződést, de csak harmada gondolta azt, hogy ezeken a határokon még lehet változtatni valaha is.

A kötetnek, mármint a Kalligramnál kiadott szlovák fordításnak a recepciója mindenesetre nagyon jó. Már a megjelenését nagy érdeklődés övezte, például azonnal a negyedik legkeresettebb könyv lett, de a szakmai visszhangja is egyértelműen pozitív. Milyen fogadtatása volna Romániában? Egyáltalán fölmerült egy román fordítás lehetősége?

Egy másik könyvem, a Magyarország története a XX. században című kapcsán, melyet szintén lefordítottak angolra, s szó van japán fordításáról is, nos ezzel kapcsolatban fölmerült, hogy esetleg kiadnák román nyelven, de aztán valahogy abbamaradt ez a terv. Egy könyv megjelentetése döntően a kiadókon múlik, s azt hiszem, nincsen Erdélyben olyan kiadó, mint itt a Kalligram, amely programszerűen vállalja, hogy közvetít két, sőt több kultúra között. Ez hallatlanul fontos, ám Erdélyben sajnos nem látok ilyet. Voltak próbálkozások, hat-hét évvel ezelőtt a Duna tévében törekedtek arra, hogy ehhez hasonló kérdésekben párbeszéd alakuljon ki. Egy ilyen műsorban beszéltem Trianonról úgy, hogy román oldalról is megszólalt két bukaresti történész ugyanebben a kérdésben. Manapság sajnos nem ez az együttműködést kereső szellem jellemzi a televíziós és rádiós hírcsatornákat. Inkább a bulvár és gyakran a belpolitikai szándékok, a szavazatmaximálás, aminek az együttműködés szelleme is áldozatul eshet. Vagyis rövid távú hatalmi célokat követnek. Szükség lenne egy olyan tudatos ismeretterjesztő és identitásépítő politikára, amely a történetileg kialakult görcsöket oldva azt hangsúlyozná, ami összeköt bennünket, s ami közös érdekünk.

Ebben milyen szerepe lehet a tárgyilagos ismeretterjesztő történeti munkának, mint amilyen az Ön könyve?

Természetesen nagy szükség van az olyan missziókra, mint amit a Kalligram fölvállal. De ez kevés, mert a médiának is tudósítania kellene ezekről, tárgyilagosan. Gyakran előfordul, hogy meghívnak egy beszélgetésre, s azt látom a riporteren, hogy nem érdekli, mit akarok mondani, hanem ha nem lennék elég határozott és elővigyázatos, akkor ő elmondaná helyettem, amit hallani akarna. Ha meg nem azt hallja, amit akar, akkor megpróbálja a kérdéseivel elmondani azt, amit a nézőknek üzenni akar. Vagyis nem azért hívnak meg, mert kíváncsiak a véleményemre, hanem ezt csak ürügynek próbálják felhasználni arra, hogy elmondhassák azt, amiről úgy vélik, hogy el kell hangoznia.

Ez nyilván annak a kényszere, hogy többre tartjuk magunkat másoknál. Vagy éppen ez a mi frusztráltságunk. De nem úgy van, hogy még ez is összekötő szál, hogy még ebben sem vagyunk mások a körülöttünk élőknél?

Ezt nem tudom, mert nem éltem huzamosabb ideig szlovák, román vagy akár szerb közegben. A lengyelek számára például a varsói felkelés adott olyan tudatot, hogy „mi vagyunk valakik”. Tavaly ősszel ott voltam azon az interaktív kiállításon, mely ezt a történelmi pillanatot elevenítette fel. S láttam, hogy idősek és fiatalok azt érzik, hogy igen, mi ezt meg tudtuk csinálni, szembeszálltunk a gonosszal még ilyen reménytelen helyzetben is. Az újabb kori magyar történelemből ilyen lehetne 1956, de hát láttuk, hogyan tudtuk mi ezt megünnepelni tavaly ősszel. Túlzottan büszkének és hivalkodónak ugyanakkor nem szabad lennünk. Nekünk, magyaroknak azt kellene tudomásul vennünk, amit Bibó többször is hangsúlyozott, hogy nem vagyunk különbek a térség többi népénél. Mások vagyunk, de nem jobbak vagy rosszabbak. Vagy ha valamiben mégis különbek vagyunk, akkor ezt ne mi mondjuk ki magunkról, hanem mások rólunk. Mi tekintsük magunkat egyenrangúaknak az itt élő többiekkel, a szlovákokkal, a románokkal, a szerbekkel. Persze sokan talán még mindig képtelenek beletörődni, hogy régi dicsőségünk egyszer és mindenkorra elmúlt. A magyarok évszázadokon át törekedtek rá Mohács után, hogy újrateremtsék a régi országot, és amikor úgy látszott, hogy ez már majdnem sikerült, akkor 1918-ban kiderült, hogy ez délibáb volt. Nem lett meg a régi dicsőség, és nem is lesz meg soha többé. Új dicsőséget viszont lehetne szerezni, csak ahhoz tanulni kellene a finnek, az írek vagy akár a dél-koreaiak példájából. Nem pedig acsarkodni és gyűlölködni, ami szintén régi magyar tulajdonság, és már sokszor sodorta katasztrófába nemzetünket. Adja isten, hogy ezúttal ne így legyen.