Trianon a Duna másik oldaláról

S hogy érzékeny magyar téma, azon a déli szomszédaink iránti minimális empátia esetében sem csodálkozhatunk. A trianoni békeszerződés alapján a Tátrától az Adriáig terjedő Magyar Királyság területének csaknem 72%-át elvesztette, és Magyarországgá változott (legalábbis a mi terminológiánkban). E tekintetben a Magyar Királyság tartható az első világháború következményei legnagyobb áldozatának. Területi veszteségei lényegesen meghaladták azét a Németországét, mely két világháború során két lépésben eredeti területének „csak” 34%-át vesztette el. Persze, azon a területen, melyet Németország elvesztett, nagy többségében németek éltek, míg a Magyar Királyság elcsatolt területeit elsősorban nem magyarok lakták, amiként ma sem.

A Hatvannégy Vármegye mozgalmának fiataljai, a történelmi Magyarország térképeinek folytonos sokszorosítása, az államilag is támogatott, hazafias (Trianon-ellenes) dalokat tartalmazó cd-k, vagy a tüntetések transzparensei azonban mind-mind azt bizonygatják, hogy a magyarok azok, akiktől igazságtalanul elragadták „a földjüket”, s alighanem „az embereiket” is, mindazt tehát, ami ezer évig az övék volt, és az igazságtalanságot „jóvá kell tenni”. Hogyan? Alighanem a „Hungaria restituta” keretén belül: a Tátra bérceitől az adriai szigetekig. S ezen a ponton kerülünk bele valamiféle elvarázsolt körbe: amiként a győztes hatalmak és az utódállamok az első világháború után nem kérdezték meg az átlagembertől, vajon népszavazással kíván-e dönteni az elszakadásáról (ez mellesleg a magyar történeti és egyéb sajtó állandó témája), éppúgy a mai Magyarország legkülönfélébb revizionista visszhangjából sem világos, minek alapján feltételezik, hogy a mai Pozsony (de akár Csaca, Rózsahegy, Breznóbánya, Poprád vagy Homonna) lakossága semmi egyébre nem vágyik, mint hogy visszatérhessen „az ősi magyar haza” ölébe. Ugyanis éppen ezzel a kérdéssel (a két háború közti időben a „Mindent vissza!” jelszava alatt) függ össze, nem pedig a Kárpát-medencében élő magyar kisebbség gondjaival az a jelenleg ugyan periférikus, de folyamatosan táplált irredentizmus, mely „szemérmesen” egy már nem létező államalakulat térképeivel kendőzi, vagy a 64-es számmal ékesíti magát...

S mivel a magyar művelt emlékezetű és a történelem iránt fogékony nemzet, a magyar történettudomány nem vonhatta s nem is vonhatja ki magát sem a Trianon-téma szakkutatásából, sem ilyen-olyan aktualizációjából. Nagyon leegyszerűsítve két csoportra oszthatók a magyar történészek. Az első, gyakran az idősebb csoport alapjaiban tagadja a Magyar Királyság felbomlásának okait, szerintük ugyanis az ország természetes geográfiai és gazdasági egységet alkotott, melyben senkinek, még a kisebbségeknek sem volt okuk alapvetően elégedetlenségre, mivelhogy az esetleges magyarosítás is „természetes”, spontán módon zajlott. A Magyar Királyság felosztása vagy „megcsonkítása” tehát a győztes nagyhatalmak (főként Franciaország) nem elégséges tájékoztatásának vagy elfogultságának volt a következménye, meg az utódállamok képviselői általi csúsztatásoknak a háború előtti állam etnikai és politikai viszonyairól. A magyar történészek egy másik, elsősorban a második világháború utáni nemzedék csoportja elismeri, hogy a történelmi Magyarország nem magyar nemzeteinek és nemzetiségeinek nem volt kielégítő a helyzetük, s elismeri az – első világháború utáni – önrendelkezéshez való jogukat, rámutatva az új határok kijelölésének igazságtalanságára, hiszen e határok mögé magyarok által sűrűn lakott összefüggő területek kerültek. Az önrendelkezés joga (a nem magyaroknak is odakívánt jog) tehát a magyarok számára sem adatott meg kielégítő mértékben.

Ebbe a másik csoportba tartozik a 20. századi magyar történelem ismert kutatója, Romsics Ignác is. Tömör és világos című kötete, A trianoni békeszerződés viszonylag nem nagy területen és nagyon kiegyensúlyozott tárgyilagossággal a Magyar Királyság Trianon által betetőzött megszűnése folyamatát mutatja be. Különösen azt tartom értékesnek benne, ahogyan az egyes nézeteket rendszerezve kifejti, kialakulásuk ideje szerint s valamennyi érintett fél viszonylatában – beleértve az állam nem magyar képviselőit, azaz a leendő utódállamok képviselőit, a magyar politikusokat, valamint a győztes nagyhatalmak vezető személyiségeit és tanácsadói körét. A kevésbé tájékozott olvasó számára, aki a dolgok jelen állását (például az ország létezését magát vagy határainak körvonalát) egyszerűen természetesnek és kétségbevonhatatlannak tartja, valószínűleg nagyon tanulságos lesz figyelemmel kísérni Romsics könyvében, mint válnak a politikusok elképzelései és ambíciói valóra, s hogy ebben a gyakran nagyon konfliktusos folyamatban mi mindent vesznek vagy nem vesznek figyelembe.

A magyarok ráfizettek arra, hogy stabil békeidőkben nem voltak képesek meghallani a nemzetiségek követeléseit, így az új, háború utáni politikai garnitúra igazságosabb rendezésre vonatkozó ajánlásai valójában (s nem először) „öt perccel tizenkettő után” érkeztek. Azt, hogy a magyarok „lekésték a vonatot”, igen beszédesen jelképezte a béketárgyaláson Apponyi Albert gróf jelenléte a magyar küldöttség vezetőjeként, és Štefan Osuskýé csehszlovák részről – azé az Osuskýé, akit Apponyi még mint oktatásügyi miniszter minden magyarországi iskolából kizáratott... De a leendő utódállamok képviselői is úgyszólván „farkasétvággyal” ülték körül a békekonferencia asztalát, melyen a hajdan volt Magyar Királyság felosztása zajlott. Ha teljes mértékben eleget tettek volna követeléseiknek, a háború utáni Magyarország Budapest és tágabb környéke területére zsugorodott volna. Ezt a hozzáállást azonban a győztes nagyhatalmak, elsősorban az amerikaiak, a britek és az olaszok sem méltányolták. Ezeknek az országoknak a politikusai fékezték az egyébként is alaposan összement Magyarország új szomszédainak meglódult képzeletét, például ami a Magyarország nyugati részén kialakítandó, Csehszlovákiát Jugoszláviával összekötő ún. szláv folyosó csehszlovák tervét illette. S csak nagy mérlegelések után ítélték oda Csehszlovákiának a Csallóközt. Néhány nyugati politikus, például Lloyd George brit kormányfő vagy az olasz képviselők kételyeire (melyeket a két háború közt publikáltak is) szintén építhetett a magyar revizionista propaganda, melyet az „Igazságot Magyarországnak!” jelszó alatt is folytattak. S a magyarok által olyannyira vágyott igazságtételnek el is jött az ideje a harmincas és a negyvenes évek fordulóján, ámde a náci Németország kompromittáló szövetségével.

Az újabb magyar csapás – az 1947-es párizsi békeszerződés – felidézésével Romsics Ignác magyarként s józanul gondolkodó emberként zárja könyvét: „A magyarok a trianoni békeszerződést, illetve az ezt helyettesítő 1947-es párizsi békeszerződést igazságtalannak tartják, teljes joggal. Amiként elvitathatatlan joguk maguknak és a kisebbségeiknek az európai normáknak megfelelő önrendelkezési jogokat követelni. Ennél többet remélni azonban minden jel szerint illúzió, követelni pedig meggondolatlanság.” Ez nyilván okos adalék a szlovák–magyar kapcsolatok jövőjéről szóló párbeszédhez is.