Továbbra sem akar kevesebbet, mint mindent

Alföldi Róbert természetesen nem adta fel színészi pályáját. Most éppen Casanovaként hódít Kecskeméten, de a Thália Stúdióban és az Operettszínházban is látható, ha menteni kell az előadást. Hol a Shopping and fuckingba, hol a Kabaréba ugrik be. Ez is, az is az „Alföldi Művek” egy-egy darabja.

Nyitrai rendezését, a közönség által szeretett, a kritikusok körében azonban nem igazán méltányolt Hamletet miképpen értékeli az idő múlásával?

A Hamlet csupa fájdalom nekem. Szerintem ez volt a legjobb előadásom, amit valaha csináltam, Szlovákiában mégis teljes értetlenség fogadta. De Budapesten sem értették, amikor a Tháliában vendégszerepelt a produkció. A mai napig nem jöttem rá, mi lehetett ennek az oka. Ráadásul kijutott az előadás Belgrádba, a BITEF-re. Ez nagyon nagy elismerés volt nekem is, meg a színészeknek is. A munkafolyamat, ahogy mi létrehoztuk azt az előadást, beépült a sejtjeinkbe. Ahhoz képest, hogy Nyitra mekkora város, sokat ment a darab, de tény: én komolyabb szakmai visszhangra vártam.

Pozsonyban, az utolsó előadás, hatalmas siker volt.

A nézők mindenütt szétverték a házat. Velük nem volt gond sehol. Szakmai körökben azonban totális zűrzavar fogadta az előadást.

Portlandet hogy könyvelte el?

Annak hatalmas visszhangja volt.

Ez lett a korona eddigi rendezésein?

Nem. Csak ami Szlovákiában nem sikerült, az Amerikában igen. A szlovák kritika valamiért nem értett.

Pedig épp fordítva várná az ember. Hogy Amerika fogadja idegenkedve egy közép-kelet-európai rendező világképét.

Mivel ott prűdek és konzervatívak... igen. Én magam sem tudtam előre, hogy az a fajta gondolkodásmód, szimbólumrendszer, amelyet képviselek, érthető lesz-e Amerikában? A meglepetés és bizonyos fokig a botrány ott sem maradt el, de ami nagyon érdekes: arrafelé sokkal nyitottabbak az emberek, mint Szlovákiában. És ha megérzik a botrányt, akkor jönnek.

És mi okozott akkora meglepetést Portlandben?

Amerikában Shakespeare ugyanazt jelenti, mint nálunk Madách vagy Katona József. Tehát a legklasszikusabb és legkonzervatívabb értéket. Ha Shakespeare-rel be tudod bizonyítani, hogy őt is ugyanúgy kell kezelni, mint egy kortárs szerzőt, az sokkhatásként éri az ottaniakat.

Fájt nekik?

Nem fájt, mert nem éreztek rajta semmiféle erőszakosságot, amit ledobott volna magáról az anyag. Portland Amerikában körülbelül ugyanaz a szint, mint Nyitra Szlovákiában. Regionális színház. Ott még soha nem néztek meg annyian előadást, mint az én rendezésemet, A velencei kalmárt. Oregonban és a környező államokban a portlandi progresszív színháznak számít. A végletes reakciók természetesen náluk sem maradtak el, ezzel együtt mégis üggyé vált a Kalmár. A Hamlet, Nyitrán, nem.

Ikertestvére volt a kinti Kalmár az itthoninak, amelyet a Budapesti Kamaraszínházban rendezett meg?

Volt egy fontos különbség a két előadás között: mások voltak a színészek és más a tér is. Itthon százötven személyes színházban, speciális térben játszottunk, ott kilencszáz fős színházban, nagy színpadon. Ez nagyon erősen meghatározta, hogy mit és hogyan. Ráadásul, ami itt és akkor jelentett valamit, azon Portlandben változtatni kellett. Náluk például nem olyan zene szól a diszkóban, mint nálunk. Vagy egy másik példa: Amerikában a hosszú bőrkabát jelenti az erőszakot, és nem a bakancs, mint itthon. Mi egy kezdetleges videórendszerrel dolgoztunk, ott egy tévéstúdiót lehetett beépíteni, infrakamerákkal. Minden és mindenki egészen fantasztikusan működött. Nem kellett azért harcolni, hogy dolgozzanak az emberek. Ez egyébként Szlovákiában is így volt.

Mi az, amit csak Portlandben tanulhatott meg a jövőjét illetően?

Ennek nem a színházhoz van köze, hanem az élethez. Itthon mindig ugyanaz a helyzet áll elő: felkérnek ugyan, hogy rendezd meg a darabot, de munka közben is folyamatosan bizonyítanod kell, hogy alkalmas vagy rá, sőt újra és újra kérdőjelekkel találod szemben magad, a személyedre vonatkozóan. Állandóan ufónak néznek. Még a gondolataidat is megkérdőjelezik, hogy ne lehessen semmiféle biztonságérzeted.

Én azt hittem, ezzel már egyáltalán nem törődik.

Nem tudok nem törődni vele.

Idegesítő?

Még annál is rosszabb. Megéltem ugyanis egy olyan helyzetet, amelyben kiderült, hogy nem vagyok ufó.

Ehhez Amerikába kellett menni?

Nem szívesen mondom ki, de itthon folyamatos bizonytalanságban tartanak. El akarják hitetni veled, hogy tévedsz magaddal kapcsolatosan. Nem vagyok én nagyképű, csak egyszerűen úgy képzelem, ha kigondolok valamit, az működőképes. Itthon meg mintha már azt kérdeznék tőlem: mi a fenéért csinálok én egyáltalán színházat? Húszezer kilométerrel odébb, ahol tiszta lappal indultam, mert nem tudták, ki vagyok, megbolondítottam egy kétmilliós várost. Plusz negyven színészt, akik azt mondták: ezentúl nem tudnak máshogy gondolkodni a színházról, csak úgy, mint én. Ezzel aztán hatalmas önbecsülést kapsz, majd hazajössz, és ugyanaz fogad. Nem akarok én az áldozat szerepében tetszelegni, eszemben sincs, de itt ez a helyzet, és ez erősen elgondolkoztat. Amerikában minden az, ami. Ott nincs mögöttes. Itt meg már jóformán csak az van. Tárgyalsz valakivel, elhangzanak mondatok, és mindkettőnk fejében az jár, vajon mi lehet a szavai mögött? Metakommunikációval történik a megbeszélés, nem pedig azzal, amit kimondasz. Tessék körülnézni! Mindenütt csalnak, hazudnak.

Lehet, hogy értékesebb rendezőnek tartanák, ha az elkövetkező években többet dolgozna külföldön, mint magyar színházakban?

Portland lehet, hogy nem olyan nagy dolog, de például az, hogy a Szegedi Nemzeti Színházban francia–magyar koprodukcióban bemutatott produkciót leadta a világ legrangosabb komolyzenei csatornája, a Mezzo, úgy hiszem, komoly eredmény.

Már csak azért is, mert tízéves fennállása alatt most közvetített operaelőadást Európa keleti részéről.

És nem egyszer – ötször adta le a Faustot! Ennek köszönhetően pedig vagy hat-nyolc koprodukciós tárgyalás folyik francia operaházak és magyar műhelyek között. Nálunk ennek sem volt semmi visszhangja. Tök mindegy, mit csinálsz, nem tulajdonítanak nagy jelentőséget neki. Jó, mondhatja bárki, hogy telhetetlen vagyok, elfogadom. De akkor is úgy gondolom: ez nagyon nagy dolog volt. Eddig csak a Covent Garden, a Scala, a Chatelet és a Metropolitan operaprodukcióit láthatták a Mezzo nézői, beállni egy ilyen sorba komoly elismerés.

Tudom, hogy ezen a téren is vannak további tervei. Bartóktól A kékszakállú herceg várát, Eötvös Pétertől A balkont, Wagnertől A bolygó hollandit szeretné színpadra vinni. Egy ekkora siker után tárgyalt már a Magyar Állami Operaházzal?

Nem. Semmiféle felkérést nem kaptam. De még csak egy normális zenei szaklapban sem írtak az előadásról. Ezt meg kell szokni. A kedvemet mindenesetre nem tudják elvenni. Jövő tavasszal a Napkirály operájában, a versailles-i kastélyban rendezem meg Charpentier három barokk operáját.

Közben fest, kiállít, televíziós műsort vezet.

Nincs harminc évre kijelölt utam. Ezt az élet hozza.

Szolnokon Pasolini Teorémájából rendezett előadást, a Játékszínben Arbuzov Kései találkozását vitte színre Törőcsik Marival és Garas Dezsővel.

Mindketten ugyanúgy működnek, mint bárki más, és engedik, hogy működtesd őket. Ami ugyancsak fontos: elképesztő nyitottság és kíváncsiság van bennük. Mint bennem – feléjük. Tehát ugyanúgy dolgoztam velük, mint bárki mással. Csak hát ők sokkal többet tudnak a színházról és az életről, mint mi. Ettől függetlenül úgy bántam velük, mintha most végezték volna el a főiskolát. Ezt azért merem kimondani, mert ők is ezt mesélik. Kérdezték Garastól, hogy milyen volt az Alföldivel dolgozni? „Dezső bácsi odaáll, mondta Robi, és én odaálltam. Hittem neki. Ennyi” – felelte. Nem smúzoltam, és ő sem, smúzolt. Tiszta lappal álltunk egymás előtt. Egyikünk sem futott fölösleges köröket. Minek még pluszban játszani? Igazit adtam nekik, és én is igazit kaptam tőlük. Nem kellett azon gondolkozni, hogy ennek vagy annak mi a valós alapja. Ez mindig nagy öröm. Az igazi nagy művészek nem foglalkoznak azzal, hogy ők mekkora tehetségek. Ha ezt tennék, egy idő után megrekednének.

A Kabaréban és a Shopping and fuckingban alkalomszerűen fordul csak elő. Ezenkívül hány darabban játszik?

Háromban. Az ügynök halálában és az Amerikai Elektrában a Tivoli színpadán, Kecskeméten pedig a Casanovában.

Nem kevés ez?

Ennyit kaptam, ennyit játszom. Az ember tragédiája óta, tehát két év után, a Casanova lett a legfrissebb szerepem. Bizonyára nem gondolnak rám a rendezők, amikor szerepet osztanak. Ebbe bele kell nyugodni. Nem az van, hogy mindenki téged akar. És rendezőként is ugyanolyan kiszolgáltatott vagyok, mint bárki más. De ha olyan feladatra kérnek fel, amelyhez semmi kedvet nem érzek, kimondhatom, hogy „köszönöm, ezt nem szeretném!” Egyébként pedig ugyanolyan kompromisszumokat kell kötnöm, mint bárhol, bárkinek. Bár az átlaghoz képest, amikor már rendezek, sokkal kijjebb tolom a határokat. Ilyen szempontból sokkal tökösebb, követelőzőbb vagyok.

Két rendezés közben depressziós, két próba között unatkozik, két szerelem között hisztis. Legalábbis sokak állítása szerint.

Nem is tudom, mikor voltam legutóbb szerelmes.

Hiányzik?

Hogyne hiányozna?! Egyedül vagyok.

Ha nem lenne egyedül, nem dolgozna ennyit?

Én szeretek ennyit dolgozni. Ha jó helyre hívnak, boldogan megyek. ĺgy nincs időm foglalkozni azzal, amivel egyébként szembe kellene néznem. A nem túl jó dolgokkal. Mivel sokat dolgozom, nem találkozom annyi emberrel. Van egy furcsa bura körülöttem. De az is lehet, hogy sokan félnek tőlem. Azt gondolják, ha közel kerülnének hozzám, később állandóan résen kellene lenniük. Ami hülyeség. A rossz dolgok mindenesetre tovább megmaradnak bennem, mint a jók. Azokon átlépek, és már megyek is tovább. A roszszakon meg rágódom, ami nem jó. Belefárad a lelkem. Fény kellene. Kellemes sugár. Kevesebb harc az élet piti területein. De mindenütt csak a zűrzavart látom. A gonoszságot. A rosszindulatot. Ilyen közegben nagyon nehéz. Nem jó, ha sértett vagy. Súly a lelkednek. Különben úgyis mindenki által irigyelt helyzetben vagy. A hátam mögött biztosan azt kérdezik: „Na, ez meg mit panaszkodik, mit akar még?”

És tudja, mit akar?

Tudja. Mindent.