Tóthpál Gyula művészete

Képtelen helyzet volt, mint ez, s ezért jutott most is az eszembe, mert kérdés, hogyan tud egy muzsikus, aki általában nehezen beszél, hiszen a zene a nyelve, zenében fogalmaz, hogyan tudhat képekről, képi alkotásokról, vízióról, látomásról, egy más művészeti ág alkotásairól mesélni. Hogyan tudja megközelíteni azt, ami nem az ő dolga, nem az ő világa.

Ezen töprengvén (a fotóművészet világáról volt szó, mint ahogy most is) döbbentem rá arra, hogy minden művész, legyen az vizionárius, „hallucinogén” és így tovább, minden művésznek mindig ugyanaz a dolga, és ugyanazt várjuk is el tőle, még akkor is, ha egy olyan világban élünk, ahol javarészt hamis, látszólagos, kicsit keményebb szavakkal élve: hazug jelentések vesznek körül minket. S ez a szó, ez az elvárás, ez a szigorú követelmény nem más, mint hogy hiteles legyen. Hiteles legyen a fotóművész, a festő, a színész, a muzsikus, az író. Nem véletlenül, jutottam akkor erre a szóra, ennek a szónak a tartalmára, mint ahogy most sem véletlenül jutott valószínűleg az eszembe ez a történet, aktualizálódott újra ez a fogalom.

Ráadásul a fotóművészet olyan területe a művészeteknek, amely egészen különös lehetetlenséget old meg. Az örökkévalóság és a pillanat feszültségében fogant művészet ez, hiszen a kamera, és a művész szelleme egyszerre munkál, és úgy ragadja meg a pillanatot, hogy abban megmutatkozik és vizsgát tesz a művész örökkévalósággal kapcsolatos hitelessége. Na, hát ez az a pont – gondolom én –, ahol egy muzsikus talán véleményt, gondolatokat mondhat egy ilyen, számára látszólag teljesen idegen művészeti ág nagynevű és láthatóan mesteri képviselőjéről, annak munkáiról.

Ehhez azonban nem lehet eléggé fölülről és hátulról, elég messziről megközelíteni a művészet világát. Csakis olyan szemlélettel, amely minden művészre és művészetre igaz, és amelynek az alapkövetelménye végül is, hogy minél közelebb legyen a teremtéshez. Ahhoz a teremtéshez, melynek millió megnyilvánulása között élünk mi is, amelyben önfeledten élünk, és nem is vesszük észre, hogy – ahogy Hamvas Béla mondja – minden és minden Istenről szól. Arról, hogy itt van egy „működés”, amit teremtésnek hívunk, aminek mi jelen idejű részei vagyunk. Nem kisajátítói, mint ahogy az ma valójában történik. Nem a mi akaratunk az, ami ezt teszi-veszi, változtatja úgy, ahogy akarja, de minekünk meg van adva az a lehetőség, hogy minél közelebb kerüljünk az abszolút tudásnak, az abszolút szépség- és jóság-birtokosnak, a teremtőnek a munkálkodásához. Akkor hiteles egy művész, hogyha ez a közelkerülés minél inkább megtörténik, minél feddhetetlenebbül történik meg, olyan tisztán, mint amilyen feltételei vannak egy ember jellemének. Én most itt ilyen hivatkozásokat hozok elő, és nem véletlenül, mert a képi anyag annyira gazdag és erős, hogy kiváltja ezt belőlem.

Mit is mond a nagy Buddha találkozván egy emberrel, és látván, érezvén, hogy az nem teljesen tiszta ember? Azt mondja róla, hogy poros a tekintete. Ha nem felejtjük el ezt a kifejezést, s így járunk az utcán, és találkozunk x-szel, y-nal, és szemébe nézünk (ha hagyja, mert az emberek egyre ritkábban hagyják, hogy a szemükbe nézzenek, illetve ők nem néznek a mi szemünkbe), ha ez mégis előfordul, bizony tetten lehet érni, kinek „poros a tekintete” és kinek csillogó és tiszta. A művészetekben ez ugyanígy van, de a művészeteknél van ennek még egy szakmai oldala, szakmai vonatkozása is: hogy a művész a képeken, a muzsikus a hangszerén, milyen művészeti törvényeknek felel vagy nem felel meg. Mert művészetet teremteni mindig csak művek révén, s azon keresztül lehet, másképp nem. (Úgyhogy amit a falakon grafitiként ide-oda fricskáznak különböző ifjú titánok, kifejezvén valamit, ami a világ ellen való kifejezés – az nem művészet.) És alapkövetelmény az is, hogy akkor is szólni kell, hatni kell az emberi szívre és értelemre, hogyha akihez szól, aki ezt befogadja, aki találkozik vele, annak semmiféle, a művészetekkel kapcsolatos tapasztalata, felkészültsége nincsen. Jómagam a zene vonatkozásában, egy hangverseny vonatkozásában mindig arra figyelek, hogy az a sok ember, aki ott ül – és nem az az egy szakember, aki ott ül –, ők szólnak a zenéhez. Mert az emberi szív rezonanciája a tiszta megközelítés. Az az ítélet. Mindenki jó, és mindenki az Istent keresi; előre és fölfelé tekint. Egy-egy megszólaló hang, egy-egy kép is valamilyen érzéki rezonancián keresztül. Tehát szemléleti értelemben egy kiállítás alapfeltétele az, hogy milyen magasztos, a teremtéshez milyen a viszonya, ezen keresztül milyen a Teremtőhöz való viszonya. Másrészt, hogy ezt milyen szépen és „pormentesen” képes átadni nekünk, akik megközelítjük ezeket az alkotásokat. Tehát hogy ad-e lelkierőt ez a művészet, amire irdatlan nagy szükségünk van.

Ám ezen túl – mert ez egyetemes igény, egyetemes szempont, és ez a kiállítás már címében ennek az egyetemességnek a jegyében, ezek az alkotások ennek az egyetemességnek a jegyében születtek – van egy konkrétabb, szinte napi vagy az örökkévalóság vonatkozásában szinte pillanatnyi feladata is a művészeteknek. Az, hogy a közösséget hogyan építi, hogy tartja együtt, hogyan segíti, hogyan emeli, hogyan szolgálja. Én azért tudok mint művész mindenféle szakmai megközelítés nélkül, csupán egyszerű emberként közeledve a képekhez, ilyen elragadtatottan, magamban enynyi mindenre rátalálva beszélni ezekről a képekről, mert Tóthpál Gyula fotói elementáris szimmetriájukkal egyszerre az örökkévaló művészet, másfelől pedig a magyar művészet, a magyar közösség, a magyar jelenség vonatkozásában is rendkívüli magaslatot jelentenek.

Elementáris szimmetria – megdöbbentem, mikor elolvastam ezt a két szót együtt. Voltaképpen, ha nem szólna más, csak ez a két szó ezekről a képekről, önmagában mindent kifejezne, mindent megmagyarázna. Hiszen az, hogy elementáris, ugyanarról szól, amit Hamvas Béla mond Beethovenről, hogy az ő zenéje óta egy zene, ami nem az élet alapvető, legfontosabb dolgairól szól nekünk, az nem zene. Az a zene nem zene. Mennél hígabbá, mennél omlottabbá vált a világ a modernizmus révén, ez annál inkább alapvető kritériuma ma már minden művészetnek; egy szobornak, egy filmnek, egy színészi alakításnak.

Ezek a képek az alapvető emberi, a szenvedő emberi egzisztenciáról, a történetnek, a történelemnek, a sorsnak kiszolgáltatott ember szegénységéről és helytállásáról, reményeiről és hitéről szólnak, ezért ezek szakrális művek. Egy materialista korban, ahol egy galériás első gondolata az – ez itt ugye egy új galéria –, hogy ez a kép most ér kb. ennyit, és mondjuk, ha jól kalkulálok, nem tudom, hány év múlva ez ennyit fog érni, tehát nekem érdemes most befektetnem Tóthpál Gyula képeibe, mert ezek stb., stb. Ez nem szakralitás. S egy kép szakralitását tulajdonképpen nem is a szorosan vett témája adja, hanem az időtlensége, hogy ránézek egy képre, s úgy érzem, egyszerre van jelen, mondjuk, 80–100 év és egyben egy kimozdíthatatlan szimmetria. Elég sok fotót lát manapság az ember, mert tele van az összes újság fotókkal, a filmekről nem is szólva. Ha elkezdeném akár például matematikailag vizsgálni, úgy érzem, Tóthpál képein a fénynek és az árnyéknak, a fehérnek és a feketének valószínűleg az arányát is szimmetrikusnak találnám. A fekete és a fehér, amely a fény- és árnyoldala a teremtett világnak és amely ott teljes egyensúlyban, tehát szimmetriában van, érzésem szerint itt is szimmetriában van. Szimmetriában van, mint a lét öröme és a hősi halál, és ez drámai, hiszen a halál állandóan jelen van, mert mi mindnyájan belehalunk az életbe; ahogy József Attila mondta: „éltem, és ebbe más is belehalt már” – ez a József Attila-i sor itt is mindenképpen jelen van. De hát maga a képek szerkezete... Ez a szimmetria azért is rendkívül fontos, mert egy ponton átvezet a magyar jelenség bizonyos vonatkozásaira.

Nagyon nagy ugrásnak tűnik, amit mondok, de nem lehet államalkotó nép az, amelynek nincs érzéke a szimmetria iránt. Mély érzéke, zsigereiben való érzéke. Nem lehet államalkotó nép, mert nem tud egyensúlyt teremteni és fenntartani. Tessék megnézni, mi van a Kárpát-medencében, amióta politikailag, gazdaságilag szét van szedve. A totális egyensúlytalanság állandó rettegése, félelme és védekezése és kalkulációja és borulásgyanúja és nem tudom még mije uralkodik. És nem szabad, hogy itt újra szimmetria legyen, mert az egy más dimenzió. Akkor az erők összegyűlnek, ott elkezdődik egy építkezés, egy belső építkezés és egy kultúrának új kiteljesedése. Ennek ilyen vonatkozásai vannak. Jómagam elég sokat jártam az elmúlt két évtizedben az anyaország határai mentén, és megdöbbentem. Egyszer csak az a szomorú és egyben reménykeltő felismerés merült fel bennem, hogy ezt az önmaga által is, persze mások által is felhígult, tétovává vált, koncepciótlan anyaországot a határon túli magyarok fogják önbeporzással újra feltámasztani. Helyreáll az elementáris, a természetes szimmetria. Az önbeporozás esélye. Immár ez az egyetlen esélye a mi kultúránknak, amely nem az iszapbirkózó magyarországi, anyaországi mocsárban fog újjászületni, hanem a határ menti populáció, az ott élő emberek őrző szelleme révén. Hát igen, magyarul úgy hívják, hogy gyepű. A gyepű fogja ezt a csodát megtenni. Mert ahol erő és hűség van, ott van esély. S mert itt van ez a kiállítás. Tessék megnézni, hány kép szól a hűségről, az egyik itt, ott a másik, de szinte mindegyik. Ennek a kiállításnak ez is az aktualitása. Ezeknek a képeknek az elementáris ereje, amelyben az a különös, hogy ami soron van, az hitelesíti a dolgokat. Sejteti is, hogy mi következik, hogy minek a futamában élünk.

(Elhangzott Tóthpál Gyula kiállításának megnyitóján Győrött, a Vasutas Művelődési Házban, 2005. január 22-én. Megjelent a győri Műhely ez évi harmadik számában.)