Történelmi leckék – a ’68-as fejezet

Bár a 45 évvel ezelőtti események vitán felül a szabadságvágy szinonimájává váltak, felmerül a kérdés, mit is kezd velük a kollektív emlékezet. Él egy generáció – ma már hatvanasok és idősebbek –, amelynek személyes emlékei vannak/lehetnek a „baráti” tankok felvonulásáról. Utánuk következik a középnemzedék, amely a normalizáció időszakában szocializálódott, amikor ’68-at kínos félresiklásként sem volt ildomos emlegetni. Erre jönnek azok a fiatalok, akiknek a keleti blokk, a Szovjetunió, a Varsói Szerződés jobb esetben szócikket jelent a történelmi fogalomtárban. Már ez a tény legalább három különböző megközelítési szöget feltételez, de az összkép ennél jóval árnyaltabb. Megtartó emlékezet„Hogy milyen kép él egy adott történelmi eseményről, az nem okvetlenül a jelentőségét tükrözi, inkább azt, hogyan akarja az utókor az emlékezetében megtartani – mondja Simon Attila történész. – Az a benyomásom, hogy Szlovákiában sem a politika, sem a történetírás nem érdekelt abban, hogy kialakítsa az 1968-as események történelmi kultuszát. Ellenpéldaként gondoljunk csak bele, Magyarországon milyen kultuszt építettek ’56 köré. Különbség van abban is, ahogy a csehek és a szlovákok emlékeznek. A csehek sokkal inkább a magukénak érzik a prágai tavaszt, igaz, őket a normalizáció is jobban sújtotta. A szlovák társadalomban viszont már ’68- ban is vita volt arról, hogy a demokratizálás előbbre való-e vagy a federalizálás.” A történész megjegyzi, a befogadás szempontjából problémának érzi, hogy 1968- nak nincsenek igazi pozitív hősei. „Pozitív hőse lehetne Alexander Dubček. Ám ő – bármennyire népszerű volt – nem volt demokrata, az egypártrendszer fenntartását szorgalmazta. Másrészt pedig mindaz, amit a megszállás után tett, megalkuvás volt. Ő más utat választott, mint Nagy Imre, aki, bár szintén nem tudatosan sodródott bele a forradalmár szerepébe, de felvállalta azt, s nem volt hajlandó megalkudni. Dubček a helyén maradt és kollaborált a megszállókkal; igaz, 1969 áprilisában aztán szép csendben eltávolították. Ha vannak hősei 1968-nak, akkor azok a névtelen fiatalok, akik odaálltak a tankok elé, vagy például Ján Palach és követői. Ám ők itt Szlovákiában nem váltak a nemzeti emlékezet részévé.” SzinkronbanA komáromi Selye János Egyetem tanszékvezetője az 1968-as események szlovákiai magyar recepciójával kapcsolatban elsősorban azt hangsúlyozza: azoknak a ritka történelmi pillanatoknak az egyikéről van szó, amikor a szlovákiai magyar közösség szinkronban volt a többségi társadalommal, az események részesének tekintette magát. „’68-ban találta meg a Csemadok azt a szerepet, amelyet előtte is vállalnia kellett volna: a szlovákiai magyar társadalom élére állt, megfogalmazta a közösség követeléseit, amelyek azóta sem meghaladott módon a kollektív kisebbségi jogok és az önigazgatás elveiből fakadtak – emeli ki Simon. – 1968 egyike volt azoknak a ritka történelmi pillanatoknak, amikor a szlovákiai magyarság nem csupán az események elszenvedőjének érezte magát, de azok alkotójának, s ez meghatározta a pozitív viszonyát a reformokhoz. Így amikor Érsekújvárott vagy Ipolyságon megjelentek a magyar tankok, a magyar lakosság nagyjából hasonlóan reagált azokra, mint a szlovák társadalom jó része – megszállóként kezelte a Néphadsereg egységeit. Abból a szempontból, hogy a szlovákiai magyarok az események alakítóinak érezték magukat, 1968 a bársonyos forradalommal mutat rokonságot. 1989-ben azonban a ’68-asok generációja már egy letűnt és aktualitását vesztett gondolatot képviseltek, az egypártrendszerre épülő társadalom elképzelését. Ezért is volt helyes és jelzésértékű, hogy nem Dubček, hanem Havel lett a köztársasági elnök. Megjegyzem, ezek a nézetbeli különbségek a szlovákiai magyar közösségen belül is megmutatkoztak, hiszen sokan szorgalmazták azt, hogy 1968- hoz hasonlóan a Csemadok legyen a szlovákiai magyar társadalom egyedüli képviselője a közéletben. Ez azonban idejétmúlt elképzelés volt.” Bukovszky László történész a kérdéssel kapcsolatban úgy fogalmaz: a szlovákiai magyar társadalom, a Csemadok haladt az árral, olykor megkésve, olykor szinte naprakész pontossággal követte azt a kurzust, amely 1968 januárjától 1969 elejéig a többségi társadalmat jellemezte, ettől nem tudott és nem akart eltérni. A Csemadok a nemzetiségi jogok kiszélesítése terén hallatta a hangját, de nyilvános ellenállást a megszállás után nem tudott szervezni. Az ideológiai háttér„1968/69 megítélése még mindig nem eléggé tisztázott, noha viszonylag egyértelmű, elfogadható jelenségről van szó. Jelentős a különbség a csehországi és a szlovákiai értelmezés között – teszi hozzá Bukovszky, a prágai Állambiztonsági Szolgálati Levéltár korábbi igazgatója. – A cseh történetírásban, nem túlzás, napirenden jelennek meg újabb és újabb elemzések, tanulmányok, monográfiák, amelyek a külső és a belső tényezőket veszik górcső alá. A ’68-as eseményeket egy történelmi folyamat részeként, objektívan, kritikusan értékelik. Merőben más a helyzet a szlovák oldalon. Igaz, például a 40. évforduló kapcsán itt is jelentek meg fontos történeti munkák, mégis azt mondanám: bár az események narratívája csaknem azonos, az ideológiai-politikai megközelítés különböző. Szlovákiában nem ment végbe olyan élesen a kommunista rendszer kritikája. Az 1968/69-es eseményekből elsősorban az ország államjogi elrendezésében beállt, a szlovák társadalomra nézve pozitív változásokat emelik ki, azt a tényt, hogy olyan törvényhozási és államigazgatási testületek jöttek létre, amelyek korábban nem léteztek.”