Torony magasan

A korcs szerelmek (Amores perros, 2000) – a mostantól jó szokás szerint trilógiának titulált filmcsokor első darabja – óta tudjuk, hogy Inarritura oda kell figyelni. A korcs szerelmek kivert és megtalált kutyái, elveszett és soha meg nem talált emberalakjai s a történetmesélésnek az a több szálon futó, egy-egy helyen összetalálkozó módszere, melyet másnál is láthattunk már ugyan, de ennyire szépen kivitelezve, ennyi lefojtott érzelmi töltéssel és naturális mutogatási kedvvel ritkán, már évekkel ezelőtt elkápráztathatta a nézőt.

Aztán jött a 21 gramm (21 Grams – emlékszünk?: ekkora súlyt veszít a test a halál beálltakor), egy más irányból közelítő darab, hogy végül elérkezzünk a kontinenseket és sorsokat egybeszövő valós új meséhez, a Babelhez, melynek forgatókönyvét, csakúgy, mint az előző két alkotásét Guillermo Arriaga készítette.

Az angol, arab, spanyol és japán nyelven forgatott 142 perces alkotás szereplőinek története most is összekapcsolódik. Az elviselhetetlenül nyüzsgő japán fővárosban élő, anyját elveszített süketnéma lány kétségbeesett kutatása a tiszta érzelmek és valamiféle emberi melegség iránt, bár az utolsó szál, amely megjelenik a vásznon, a mozaikokból összeálló történet szempontjából mégis az első. A lány apja egykori marokkói vadászatán adta ajándékba vezetőjének azt a puskát, mely a másik három szálon beindítja a történetet, s puska okozta e család vesztét is, hiszen az anya is főbe lőtte magát. A japán lány történetének teljes feloldást nem, de valamiféle enyhet mégis adó befejezése, egy gigantikus toronyépület egyik lakásának erkélyén létrejövő apai-gyermeki ölelés lesz a film záróképe is.

A film másik három szálának egyikén két sztárszínész, Brad Pitt és Cate Blanchett alakítanak múltjukból kitörni maguktól nemigen tudó középkorú házaspárt, akik éppen Marokkóban utazgatnak. Míg kívülről minden rendben levőnek tűnik, a kapcsolat romokban: az elveszített, alvás közben megfulladt csecsemő haláláért mindketten felelősnek érzik magukat, s ezen nem segít az eltelt idő, de másik két gyermekük sem. A sivatagban haladó turistabuszt támadás éri – egy lövés találja el az asszonyt. A mindentől elzárt faluban, idegen környezetben, a két ember sorsával pilleként játszadozó politikai hatalmaknak kiszolgáltatva azonban képesek, mert a kiegyenlítés érdekében kénytelenek megoldani a belső válságot, ha csak látszólagos is az erő, mely megszállja a férfit: felesége halálosnak tűnő sebe megedzi, kitartása pedig az asszonyt enyhíti meg.

Amerikai otthon, mexikói házvezetőnővel: a gyerekek játszanak, telefon érkezik. A házvezetőnőnek másnap Mexikóba kellene mennie. A ház ura telefonál: ők bizonyára nem érnek haza, de intézkedik. Az asszony valószínűleg kórházban van. Később újabb telefon: nem tudnak segítséget szerezni, a házvezetőnő maradjon otthon a gyerekekkel. Egyetlen fia esküvője azonban erősebb vonzás, hogysem ne próbáljon minden követ megmozgatni, végül pedig a gyerekekkel együtt indulni Mexikóba. Az esküvői mulatozás, mely érdekes élménynek és a kultúrák közötti közvetítő szerepet betöltő kirándulásnak indul, szerencsétlen végkifejletű rémálommá válik, melynek végén ki-ki marad a maga világába zárva – ekként árnyalva a többi karakter személyiségjegyeit is.

A film azonban Marokkóban indul. Az egykori marokkói vadászaton részt vevő vezető eladja a puskát, hogy a hagyományos társadalmi modellből kilépni nem tudó vagy nem akaró apa által összefogott marokkói família megvédje kecskéit a sakáloktól. A két fiú, Yuszuf és Ahmed kihajtja a nyájat, s szokásos, eseménytelen hétköznapjaik egyikét élik – eszegetik a bogyókat, rágják a kiszáradt fűszálakat, terelgetik a kecskéket, veszekednek. Aztán kipróbálják, meddig hord el a fegyver. Kiderül, messzire. Egészen az úton kanyargó buszig elhord. Elhord egész messze, a család jövőjéig is.

A film talán legemlékezetesebb jelenetei a japán és a marokkói szálakon szerepelnek. Az azonos körülmények között nevekedő egészen eltérő karakterű testvérpár ábrázolása, a sziklarepedésbe ülő fiú onanizálása, a sorsa miatt elkeseredett japán lány kiútkeresése a számára néma, csak a dübörgésből és mások mozdulataiból érthetővé és érezhetővé váló diszkóban vagy a végső menedéknek gondolt férfi visszautasítása után átszakadó érzelmi gátakon kiömlő keserűsége nyolc napon túl gyógyuló emlékképek, ahogy a film egészének élménye is elhord jó darabig, ha építőköveire szedjük szét, hogy újra összerakhassuk. A nyelvben, a helyszínek sokszínűségében és a karakterek érzelmeiben megmutatkozó zűrzavarból teremtett filmegység, az ismét Gustavo Santaolalla jegyezte kitűnő zene s a profi és amatőr színészek játékából kibontakozó harmónia, a szépen vágott, tiszta képek sora nézni és ajánlani érdemes két és fél órává varázsolja Inarritu legújabb filmjét.

(Alejandro González Inarritu: Babel. A film Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó díjat és az ökumenikus Zsűri díját nyerte el, elhozta a Golden Globe-díjat és hét kategóriában jelölték Oscarra.) (Györe Gabriella)