Tökéletlen, de szeretni való lények

VRABEC MÁRIA

Pukánszky Jenő A gyermekkor története című művében ír arról, hogy a középkori festményeken ábrázolt merev tekintetű Mária, aki nem néz a karjaiban tartott kis Jézusra, a gyerekkel szembeni elutasító magatartást példázza. Az is árulkodó, hogy gyermekábrázolást a képzőművészetben egészen a 12. századig nem találunk. A korabeli felfogást – azaz, hogy a gyerek tulajdonképpen satnya, tökéletlen felnőtt – jól jellemzi az a 11. századi miniatúra, amely egy evangéliumi jelenetet ábrázol. Azt, amelyben Jézus így szól: Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket! A művész nyolc felnőtt férfit festett Jézus köré, minden gyermeki vonás nélkül, csak kisebb méretben.

A korai középkor évszázadaiban a kisgyerekek eladása, kitevése, elhagyása, de még a meggyilkolása sem volt üldözendő cselekedet. A gyermekgyilkosság és a kitevés főleg a lányokat fenyegette: míg a fiúk gondjától könnyebben meg lehetett szabadulni (6 évesen már munkára foghatók voltak), később pedig jó eséllyel a család hasznára válhattak, addig a lányokat tulajdonképpen másnak nevelték, és hozományt kellett volna velük adni, ami a szegényeknél nagy gond volt. Idővel Európa-szerte az a szokás alakult ki, hogy a szegény családok „Isten nevében” szolgálónak adták 6–8 éves leánykájukat, aki a befogadó jómódú családban csak ellátást kapott munkájáért, 16 évesen aztán szerény hozománnyal kiházasították.

Fokozatosan a gyilkosságok társadalmi megítélése is változott: Boccaccio már elszörnyedve írt azokról az anyákról, akik megölték a gyermeküket, vagy az erdőben hagyták őket vadállatok és madarak prédájául. Francia, német, itáliai és angol jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy a középkor vége felé már bíróság elé állították az asszonyokat gyermekük megölése miatt: a büntetésük megégetés vagy elevenen eltemetés volt.

A csecsemők magára hagyását az egyház is tiltotta; a talált gyereket megkeresztelték, mivel nem tudhatták, részesült-e a szentségben. IV. Benedek pápa a 10. században a méhen belüli keresztelést is elrendelte, hogy a hüvelybe fecskendezett keresztvíz még világra jövetele előtt megvédje a magzatot az elkárhozástól. Egy zsinati határozat értelmében a kitett gyerekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, hogy felneveljék őket, és papok, szerzetesek válhassanak belőlük.

A gyermekhalandóság így is igen magas volt. Nyugat-Európában a gyerekek negyede egyéves kora előtt, további negyede 14 éves kora előtt meghalt.

Gúzsba kötve,

dajkára bízva

A gyerekek egyéves korukig bepólyálva, mozdulatlanul feküdtek. Kezüket-lábukat meg se tudták mozdítani, és úgy elszorították a tüdejüket, hogy félájult állapotban vészelték át a napjaikat. Gyakran ópiumtartalmú cseppeket adtak nekik nyugtatóul. A tisztába tevés procedúráját általában naponta egyszer végezték el. A kisdedek többsége anyjától távol, szoptatós dajkánál töltötte élete első két esztendejét. Ezek az asszonyok általában több gyermek táplálására is vállalkoztak, így aligha tudtak kellő figyelmet fordítani rájuk. A dajkák többségénél a gyerekek nem kaptak elegendő táplálékot, szeretetet pedig végképp nem.

A középkori csecsemők többsége alultáplált és beteges volt, és kevés esélye volt, hogy megérje a felnőttkort. A gazdag nők már akkor is féltették az alakjukat, a szegények számára pedig a szoptatás a munkából való kiesést jelentette. Ráadásul a szoptató nőket tisztátalannak tartották, a férjek számára a szoptatás szexuális stopot jelentett, ezért is igyekeztek mihamarabb megszabadulni a csecsemőgondozás terhétől. Kétéves kor körül, a dajkaságból visszatérve a szülői házba újabb nehézségekkel kellett szembenézniük a gyerekeknek: számukra idegen szülők figyelméért testvéreikkel kellett vetélkedniük. 6–7 éves korban a szegény családok gyerekeit szolgálni küldték, a tehetőseket iskolába vagy kolostorba. Az arisztokrata családok gyerekeiket a jó modor elsajátítása végett más családoknál helyezték el.

A rideg gondozási-nevelési szokások évszázadokon át hagyományozódtak, ritkaságszámba ment a gyermekét kényeztető szülő. Ugyanakkor a kutatók hangsúlyozzák: bár a gyermekgondozás középkori módozatai számunkra megdöbbentőnek tűnhetnek, de a gyakorlatot mindig a korabeli gyógyászathoz viszonyítva kell megítélni, és nem szabad a szülők gonosz szándékaként értelmezni.

Több kutató szerint a középkori gyermekkor-fogalom korántsem volt annyira negatív, mint például Eustache Dechamps (1340 körül – 1405 körül) francia költőé, aki szerint „boldog az, akinek nincs gyereke, mert csak fáradság és gond van velük”. A keresztény tanítás értelmében a gyermeket Isten a szülők gondjaira bízta: rájuk hárul a gondozása, keresztény szellemű nevelése, oktatása.

Aki gyermeket lát,

nem lát semmit

A középkori szerzők szerint, aki gyermeket lát, nem lát semmit, mert a gyermekből hiányzik mindenfajta ész, erő és leleményesség; olyan, mint az ostoba részegek, a fecsegő asszonyok vagy a szenilis aggok. A hetedik életévét betöltött gyermeket minden átmenet nélkül munkára fogták, a nemesi családokban pedig a 12 éves gyermek törvényes korúnak számított, és akár házasságot is köthetett. A nők 13–14 évesen már szültek, hiszen a magas gyermekhalandóság miatt a család fennmaradásának biztosításához legalább négy gyermeket kellett a világra hozniuk, de nem volt ritka a nyolc-tíz gyerek vállalása sem.

A korabeli felfogás alapján a gyerekkor szakaszai a következők: Infantia (kisgyermekkor, születéstől 7 éves kor) – a gyermek még a felnőttektől függ, óvni, gondozni kell; a szülők Isten színe előtt felelősségre vonhatók gyerekeik bántalmazásáért. Pueritia (gyermekkor, 7–12 év a lányoknál, 7–14 év a fiúknál) – a gyerek képes beszéddel kifejezni gondolatait, különbséget tud tenni jó és rossz között. A hétéves kor az iskolakezdés vagy a mesterségtanulás időpontja. A gyermekkort peszszimistán szemlélő írók szerint ekkor már hajlamosak a bűnre, ezért fokozottabban ügyelni kell rájuk. A 14 éven aluli fiúk és a 12 év alatti lányok nem viseltek büntetőjogi felelősséget. Adolescentia (ifjúkor, 12 év feletti lányok, 14 év feletti fiúk) – a korabeli vélekedés úgy tartotta, a fiatalok ebben a korban könnyen befolyásolhatók, az értelmi fejlődés velejárójaként a bűnre való hajlam is megerősödik, és az eretnek gondolatok is visszhangra lelnek lelkükben. A felnőttkor küszöbe szerzőnként változó, általánosságban igaz, hogy a huszonéveseket már teljesen érettnek tekintették.

A középkorban a gyerekeknek nem volt külön világuk. Ugyanazt játszották, mint a felnőttek, ugyanazokat a történeteket hallgatták, ott voltak a temetéseken, sőt, a nyilvános kivégzéseken is, és kivették részüket a felnőttek gyakran züllött szórakozásaiból. Mivel szinte kivétel nélkül egy szobában aludtak a szüleikkel, igen hamar tudomást szereztek a szexuális élet rejtelmeiről.

Ha kíméled a vesszőt, elrontod a gyermeket

A pici gyermekek testi fenyítése nem volt szokásban; a kevés korabeli beszámoló szerint megverni csak akkor szokták a kicsiket, ha szüleik ágyába piszkítottak. A bili használata a 18. század végén terjedt el Európában, és szigorú büntetés járt annak a gyereknek, aki azonnal, amint kivették a pólyából, nem akart rászokni. A kicsit nagyobb gyerekek mindennapjaihoz azonban hozzátartozott a verés. A fegyelmezés, akárcsak a tanítás, az apa feladata volt. A szülők természetesnek tartották a testi fenyítést. A verés nem korlátozódott az alsóbb néposztályokra, a polgárok, sőt az arisztokraták gyerekeit is szinte naponta ütlegelték: a 18. század előtt születettek többsége mai értelmezésünk szerint a „bántalmazott gyermek” kategóriájába tartozna. A szülők és a tanárok gyakran használtak különféle korbácsokat, nádpálcát, fém- és farudakat, vesszőnyalábokat. Évszázadokon át a rendszeresen vert gyermekekből lettek a felnőttek, és ők is hasonló nevelési módszereket alkalmaztak.

Még a trónörökösök sem voltak védettek a verés ellen, ahogyan azt XIII. Lajos francia király élete bizonyítja. Orvosa, Héroard feljegyzései szerint a herceg mindössze 17 hónapos volt, amikor már tudta: nem sírhat, amikor korbáccsal fenyegetik. Huszonöt hónapos korában már rendszeresen megkorbácsolták. Nyolcévesen koronázták meg, és aznap még verést kapott. Felnőtt uralkodóként is felriadt éjszakánként, attól rettegve, hogy újra bántalmazni fogják.

A gyerekek verése annyira veszélyes méreteket öltött, hogy egyes helyeken a törvénykezés szintjén is foglalkoztak vele. Egy 13. századi törvény a gyerek halálra verését büntette ugyan, de a vérző sebeket előidéző ütlegeléssel szemben elnéző volt, mivel az feltehetően „használni fog”. A gondolkodók csak lassan jutottak el a felismerésig, hogy a gyermekeket szeretni kell, és a nevelésük a legfontosabb dolog a világon. 1687-ben Coustel így foglalta össze a gyermeknevelés szabályait: „Szeretni kell a gyermekeket, legyőzve azt az ellenszenvet, amelyet a gondolkodó főkben ébresztenek. Tekintetbe véve a gyermek külsejét, amely gyengeségről és tökéletlenségről tanúskodik mind testben, mind szellemben, bizonyos, hogy sokra nem becsülhetjük őt. Megváltoznak azonban érzéseink, ha a jövőre nézünk, s ha egy kicsit a hit jegyében cselekszünk.”