Több mint egy zsidó emlékhely és múzeum

„Elsősorban a fiatal közönséget céloztuk meg. Egy kicsit a mindenkiben meglévő morális alapokat szeretnénk erősíteni, és ezt az iskoláskorú gyerekeknél a legjobb elkezdeni.” Somogyi Tibor felvételeAz érdeklődés nem csupán a deportálások hatvanéves évfordulójának köszönhető, hanem annak is hogy a Közép- és Kelet-Európában egyedülálló intézmény nem csupán a fellelhető dokumentumokat mutatja be, hanem a történtek összefüggéseit és okait is keresi. Arról, hogyan és milyen célokkal jött létre a kiállítótermeket, oktatóközpontot és dokumentációs bázist is magába foglaló Emlékközpont, az igazgatójával, Darányi Andrással beszélgettünk.

Évek óta szó volt már ennek az Emlékközpontnak a létrehozásáról – mi hiányzott hozzá, a pénz vagy az akarat?

Már valamikor a rendszerváltás környékén létrejött a Magyar Auschwitz Alapítványt, amelyet a holokausztot túlélők alapítottak. Ez a szervezet próbálta a mindenkori magyar kormányt rábírni, hogy vállalják fel ennek az intézménynek a megalapítását, mert a holokauszt nem csupán a zsidók ügye, hanem az ország történelmének része. 1994-ben ugyan sikerült a budavári palotában összehozni egy holokauszt kiállítást, ezt néhány hónap alatt több ezer ember látta, de mégsem lett belőle állandó tárlat. Csak valamikor 2000 környékén született egy megállapodás az Auschwitz Alapítvány, a Zsidó Hitközség és a kulturális minisztérium között, hogy létrehozzák ezt az emlékközpontot. Akkor alapítottam néhány barátommal egy nonprofit szervezetet és az Auschwitz Alapítvánnyal közösen elkezdtünk lobbizni az ügy érdekében. 1999-ben kaptunk a francia kormánytól egy félmillió dolláros támogatást, utána pedig létrejött a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány. Ezáltal megteremtődtek a feltételei annak, hogy az állam költségvetési keretből támogathassa az Emlékközpont létrehozását.

Ön hogy került a képbe? A személyes, családi érintettség okán, vagy mint a történelem iránt érdeklődő kívülálló?

Anyai nagyanyám Auschwitzból jött vissza, apai nagyszüleim pedig Budapesten bujkáltak az egész háború alatt, tehát a családom erősen érintett. Végzettségemet tekintve jogász vagyok, de mindig foglalkoztatott az emberi jogok kérdésköre. Az Európa Tanács rasszizmusellenes kampányában is dolgoztam és valahogy természetes volt számomra, hogy ebben a munkában részt kell vennem. Nálunk egyébként soha nem volt tabu téma a holokauszt, folyamatosan beszéltünk róla és mindenben, ami történt velünk, valahol ott volt egy picit ennek az emléke is. Nem tudnám megmondani, ez a jobb módszer a történtek feldolgozására, vagy a hallgatás. Ezt talán embere válogatja, mindenesetre én úgy éreztem, hogy nem tehetek úgy, mintha semmi közöm nem lenne ehhez az egészhez. Ezért vettem részt ebben a munkában.

Hogyan dőlt el, milyen lesz a múzeum koncepciója, milyen művészi eszközökkel akar hatni a látogatókra?

A modern múzeumi koncepció már túlhaladta a falra felrakott tablókat és vitrineket. Mi is egy interaktív, a film és a számítógépek lehetőségeit is felhasználó tárlatban gondolkoztunk, mert elsősorban a fiatal közönséget céloztuk meg. Az igaz, hogy ez az emlékezés és a kegyelet helye, tehát ide tartoznak a túlélők, de ők tudják, mi történt. Sokkal fontosabb, hogy azoknak a 16–19 éves nem zsidó fiataloknak mondjuk el és mutassuk meg ezeket a borzalmakat, akiknek szinte semmilyen vagy csak nagyon hiányos ismereteik vannak a vészkorszakról. Ezért jóval több a Holokauszt Emlékközpont, mint egy zsidó emlékhely és múzeum, mert az oktatás terén van talán a legfőbb küldetése. A gyűlölet és az emberirtás máig élő probléma, elég, ha csak a délszláv háborúra gondolunk, és időnként nálunk is hallani még hasonló hangokat. Meggyőződésem, hogy ez csak akkor küzdhető le, ha mindenki tudni fogja, mit jelent és milyen sebeket tép fel a zsidózás, milyen messzire lehet eljutni a meggondolatlan szavaktól. Magát az intézményt úgy kell elképzelni, mint egy piramist. Az alja a gyűjtemény és a dokumentumtár, vagyis a korabeli tárgyak és az iratok. Erre épül a tudományos kutatás és az oktatás-nevelés, amelynek a kiállítás az egyik központi része. Ugyanakkor, természetesen, nem akartunk teljesen elszakadni attól a világtól sem, amelyet a túlélők és az áldozatok rokonai elvárnak. Az emlékezés és a kegyelet helye az a fal, amelyre a holokauszt áldozatainak nevét véstük és véssük folyamatosan véssük mindig a folyton kiegészülő névsorok alapján.

Oktatás alatt mit kell érteni? Például azt, hogy gimnáziumi osztályok rendhagyó történelemórát tartanak az emlékközpontban?

Pontosan ezt. Kidolgoztunk egy pontos módszertani tervet, amely majd a kész narratív történelmi kiállításra épül. Most, a nyitókiállításon tárlatvezető kíséri végig a látogatókat, és elmondja nekik azt is, hogy ez itt most a kérdésfeltevések ideje: próbálják mindannyian végiggondolni, hogyan történhetett meg mindez magyar állampolgárok százezreivel.

Van erre egyáltalán válasz?

Igazából nincs rá értelmes válasz, de jelenleg nem is azt keressük. Egy morális folyamatot akarunk elindítani a társadalomban, amely, valljuk be, jó néhány évtizede késik, és ha időnként felmerülhetett volna, akkor is gyorsan másra terelődött a szó. Kertész Imre Nobel-díja a Sorstalanságért jó apropó lehetett volna arra, hogy végre ez is téma legyen, de a közbeszéd mégsem arról indult meg, hogy mi is az a holokauszt, hanem arról, nem azért kapta-e csupán az elismerést, mert zsidó. Márpedig a lényeg mégis az, hogyan lehetett 24 évvel Európa első zsidótörvénye után (1920), amely éppenséggel oktatási intézmény „megregulázására” született, embereket gyilkolni úgy, hogy a társadalom többsége közönyösen nézte. Akármennyire tudjuk, hogy voltak Magyarországon zsidómentők, de azért a legtöbben nem tettek semmit, a közigazgatás pedig hathatós segítséget nyújtott a náciknak a deportálásokban. 1944 május 15. és július 9. között Magyarországról 437 402 zsidót deportáltak – 15 ezer ember kivételével Auschwitzba –, ez a rohamszerű akció nem mehetett volna végbe a jegyzők, csendőrök, listákat készítő hivatalnokok asszisztálása nélkül, és nekünk ezzel kell szembenéznünk. Nem történelmi tényeket, dátumokat akarunk a fiatalokba sulykolni, hanem azt szeretnénk, ha felfognák ennek az egésznek az abszurditását és a kegyetlenségét. Már csak azért is, mert ennek a problémának különböző árnyalatai máig is léteznek. Mindig bele lehet valakiket helyezni a zsidószerepbe, hol a magyarokat, hol a romákat – országa és helyzete válogatja, de az indíték majdnem ugyanaz, és ha elfajulnak a dolgok akár a végkifejlet is lehet ugyanolyan borzasztó. Nagyon kell vigyázni, mert egyik pillanatról a másikra bárkiből lehet idézőjelben zsidó, de aki már tudja ezt és ezzel a tudattal él, az remélhetőleg soha nem bélyegez meg és nem rekeszt ki másokat.

Két hónapja, hogy az Emlékközpont fogadja a látogatókat. Milyenek a tapasztalataik – elegendő információval rendelkeznek a holokausztról?

Bizonyos alapinformációkkal rendelkeznek, de az iskolában nincs arra idő, és eddig talán igény sem volt rá, hogy mélységeiben és összefüggéseiben foglakkozzanak a kérdéssel. Magyarországon a közbeszédben is állandóan visszatérő fogalom a zsidózás, bár én optimista vagyok és azt hiszem, hogy ezt csak bizonyos politikusok szítják és a társadalom szélsőséges csoportjain kívül nem jellemző az antiszemitizmus. Jelenleg a legakutabb probléma a cigányellenesség. Ki merem mondani, hogy ma sok helyen meg merik velük tenni ugyanazt, amit hatvan éve a zsidókkal: kiközösítik, cigány osztályokba helyezik a gyerekeket, és mintha létezne egy hallgatólagos társadalmi megegyezés, hogy ez rendben is van így. Azért kell nagyon ez az emlékközpont, hogy megértesse az emberekkel: vannak dolgok, amelyeket nem lehet elkezdeni, mert csak egy apró lépést teszünk a rossz irányba, utána már nincs megállás. Minden egyes ilyen lépésnél jogunk van és kötelességünk is tiltakozni – hiszen mi már tudjuk, hová fajulhatnak a dolgok. Az oktatási programunkban is próbáljuk a történelmet és a mai életünket összehasonlítani. Megbeszéljük a gyerekekkel, ők mit tennének, ha mondjuk a zsidók bújtatása, vagy a vagyonuk megszerzése fejében a feladásuk között kellene választaniuk. Egy kicsit a mindenkiben meglévő morális alapokat szeretnénk erősíteni és ezt az iskoláskorú gyerekeknél a legjobb elkezdeni.

Mielőtt kialakították az Emlékközpont koncepcióját, végeztek valamilyen felmérést arról, hogyan viszonyul a magyar társadalom a holokauszthoz?

Egy reprezentatív szociológiai felmérést készíttetünk arról, hogy a társadalmon belül egyes csoportok mennyire vannak tisztában a holokauszt bizonyos tényeivel: a lényeg az, hogy ma Magyarországon a lakosság ötvenöt százaléka nem jól tájékozott a holokausztról, de azért tájékozott. Részleteiben lebontva a megkérdezettek 90 százalék tudja, mit jelent a holokauszt, 80 százalék tisztában van Auschwitz-cal, ugyancsak 80 százalék tudja, kik voltak az áldozatok, sőt, kb. 70 százalék a roma áldozatokról is hallott. De a holokausztról szóló művészi alkotásokat, emlékhelyeket, írásokat már nem nagyon ismerik, tehát a történtek feldolgozása az, ami itt nem működik. Holokauszt-tagadás viszont nincs Magyarországon, az emberek alig két százaléka mondta azt, hogy ez az egész meg sem történt. Az már más kérdés, hogy a kárpótlások jogosultságát sokan vitatják, sőt olyanok is akadnak, akik azt gondolják, hogy a zsidók hasznot húznak az üldöztetésükből. Számunkra azonban a legfontosabb eredmény az volt, hogy a megkérdezettek kétharmada támogatta vagy legalábbis nem ellenezte a holokauszt. emlékközpont létrehozását. Vagyis a magyar társadalom befogadókész ebben a témában. Erre kell építenünk, és remélem, néhány év múlva már senki nem fog úgy érettségizni Magyarországon, hogy legalább egyszer ne járt volna itt.

Amikor a nyitókiállítást tervezték, rögtön tudták, hogy az Auschwitz-albumot meg akarják szerezni?

Amikor a közalapítvány 2002-ben létrejött, nyilvánvaló volt számunkra, hogy a holokauszt 60. évfordulójáig nem tudunk állandó kiállítást létrehozni. Akármennyire is rövid időszak a történelmen belül a holokauszt, olyan bonyolult társadalmi átalakulás, és a nagyipari tömeggyilkosság köré szerveződött felelősségi rendszer olyan szövevényes hálózata volt, hogy a bemutatása nagyon komoly előkészítést igényel. Két választásunk volt: vagy csak az üres épületet nyitjuk meg, és az önmagában hat, mint a Daniel Liebeskind által tervezett berlini zsidó múzeum, vagy nyitókiállítást rendezünk. Az utóbbi mellett döntöttünk és innen már kézenfekvő volt az Auschwitz-album, mert ezen a képsorozaton kívül Auschwitz működését semmi más nem mutatja meg, ráadásul a fényképek egy kárpátaljai magyar transzport útját dokumentálják a bevagonírozástól a krematóriumokig. Ezek nem beállított képek, a németek saját maguknak készítették, vélhetően dokumentációs célokkal, és nem számítottak arra, hogy később majd bizonyítékul szolgálnak ellenük. Pedig valóban erőszakos jeleneteket és brutalitást nem fényképeztek, sehol nem látni, hogy ütik a rabokat, hiányoznak a felvételekről a gázhalál képei és a hullaégetés is. De mi nem is dokumentálni akartuk az egész folyamatot, sokkal fontosabb volt, hogy érzékeltessünk valamit abból a reménytelenségből és kiszolgáltatottságból, amit ezek az emberek érezhettek. Ez pedig a tekintetükből, a testtartásukból is látszik, és amitől különösen fontos számunkra az Auschwitz-album, az az, hogy ezek a deportált zsidók egyben magyar állampolgárok. A nyitókiállítás plakátjaira is ezért választottuk azt a képet, amelyen az albumot megtaláló kislány, Jákob Lili testvérei, Izrael és Zélig láthatók sárga csillaggal a bocskai kabátjukon. Ebben a képben benne van a magyar történelem, mert ezt látva azért el lehet gondolkozni azon, lehettek-e jó magyarok a zsidók. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy Móse Kacav elhozta a megnyitóra Izraelből az eredeti Auschwitz-albumot és hogy a zsinagógában a roma holokausztot is sikerült bemutatnunk. Nem, azt akarjuk eldönteni, hogy valóban ötezret vagy ötvenezret öltek meg közülük – talán soha nem fog kiderülni, mert sokukat nem is anyakönyvezték és a létezésüknek sem volt nyoma –, mert ez nem számháború és ha ötszáz lenne az áldozatok száma akkor is meg kell emlékeznünk róluk.

Elképzelésük már biztos van az állandó kiállításról. Milyen lesz?

Szeretnénk bemutatni a holokauszt emléktárgyait – csajkákat, sárga csillagokat, szabadulóleveleket, bármit, amit az emberek behoznak. Ezek egy részét az állandó kiállításon akarjuk használni, egy részéből pedig forgó kiállítást tervezünk, ahol egy-egy tárgyat a hozzá tartozó történettel mutatunk be. Mert egy borotválkozó pemzli vagy egy cipőcske önmagában még banális, de ha tudjuk kié volt, hol faragta, ki hogyan dugdosta benne a felesége fényképét és hogyan őrizte mostanáig, az már egy élő történet, egy ember sorsa, ami többet mond, mint száz adat. Magát, a holokauszt történelmét is sok családi történeten keresztül akarjuk bemutatni – onnan kezdve, hogy mondjuk Schwarzék boltját bezárták, az apát lerugdosták a villamosról, a gyerekek mellől elültek az osztálytársaik és az anya sárga csillagot varrt a gallérjaikra egészen odáig, hogy beterelték őket a vagonokba és koncentrációs táborba vitték. Kizárólag igaz történeteket akarunk elmondani, mert ezek fogják a legjobban láttatni, hogyan dúlta fel az esztelen hatalom a kisemberek életét, és azt is, hogyan viszonyult mindehhez a többségi társadalom. Nagyon mély rétegekig szeretnék levezetni a látogatóinkat, ne csak azt tudják, mi történt hanem az okokat és összefüggéseket is lássák. Csak így lehet elejét venni, hogy hasonló borzalom még egyszer megtörténhessen ezen a tájon.