Tézisek a nacionalizmusproblematikához

Mivel a „nacionalizmus” a „náció”-ból származik, és ez ugyan magyarul a „nép” szinonimája, más nyelveken viszont a „nemzet” megfelelője, mindegyik mai ország nacionalista, amennyiben nemzet-érdekű.

I/2

Ennek értelmezéséhez tudni kell, hogy a „nemzet” (angol nation) szónak két jelentése van: egy ország népe – nemzet, és egy nép országgal – nemzet.

I/3

Ennek értelmezéséhez viszont azt kell tudni, hogy a „nép” szónak is két alapjelentése van, egyik az egy helyen együtt élők, a görög demosz, a másik az egy származásúak – és többnyire egy anyanyelvűek –, a görög etnosz. Egy ország, város, falu népe a demosza, és egy demoszban több etnosz élhet együtt. Ez azt jelenti, hogy abban a demoszban az etnoszoknak csak egy része él, a többi más demoszokban.

I/4

Közép- és Kelet-Európában szokás, bár máshol is, hogy egy ország egy adott etnosz nevét viseli, hivatalos nyelve azé az etnoszé. (Jellegzetes kivételek itt: az egykori Csehszlovákia és Jugoszlávia, máshol: Svájc, Belgium.)

II/1

A demokrácia mint népuralom egy ország demoszának az uralma, ez lenne az egyenlőség; de amenynyiben egy ország többnyire egy nép, egy etnosz országa, az etnosz tagjai rokonságban is állnak egymással, és ez lenne a testvériség. A szabadság pedig egyfelől abban áll, hogy az egyenlők megadják egymásnak az egyenlőséget, tiszteletben tartják, engedik, tolerálják egymást, másfelől abban, hogy van önazonosságuk, amellyel és amit tolerálnak. Ehhez tartozik, hogy a testvérek kibontakoztathatják testvériségüket, azt, ami együvé tartozásuk azonosságát adja-jelenti nekik.

II/2

A szabadságnak két fogalma/aspektusa van: valamitől-szabadság, ez a negatív szabadságeszmény, és a valamihez-szabadság, ez a pozitív, és mindkettőre szükség és igény van. A negatív biztosítja az egyén jogát azonosságához és annak gyakorlásához, a pozitív lehetővé teszi, hogy az egyén kibontakoztathassa – keresse, éltesse, kifejezhesse – önazonosságát. Méghozzá attól függetlenül, hogy az ország demoszán belül melyik etnoszhoz tartozik. (Az etnoszok a herderi elv szerint maguk is testvérek, külön-külön anyanyelvvel és egy csak mennyei apával.)

II/3

A negatív szabadsághoz a tolerancia elve tartozik, a pozitívhez az önrendelkezés, az önkifejezés, egy (magam alkotta) szóval az önvezérlés, az autarchia.

II/4

Az egyén önazonossága, ezért önbiztonsága másokhoz való viszonyaiban alakul és adódik, egyaránt viszonyul demoszhoz és etnoszhoz, (ha úgy érzi-tudja).

II/5

A modern demokráciák és diktatúrák országaiban és országaival az a tapasztalat, hogy államrendjük és rendszerük, a demosz törvényes és hatalmi rendszere szüntelenül és olykor drasztikusan változik, míg az etnosz rendje, állaga messzemenően azonos marad. Maga az etnosz érezheti magát (tagjaiban) fenyegetve, veszélyeztetve, azonosságában sérülve, ami gyakori, de mindez egy meglevő, annak érzett azonosságra és önazonosságra vonatkozik. Érthető, ha valaki önazonosságát és önbiztonságát elsősorban etnoszhoz tartozásában érzi, tudja és igényli, az megmarad neki akkor is, ha más országba-demoszba távozik, vagy sajátja másul.

III/1

Egy ország politikai vezetői gondolhatják, hogy őket csakis a demosz, az ország népe érdekli; gondolhatják, hogy őket csak a saját népük, etnoszuk országa érdekli, a többi ott élő etnosz csak megtűrt kényszerűség manapság (korábban voltak, és mindig lehetnek ismét kitelepítések, kiebrudalások, ahogyan kiirtások is). Gondolhatják a politikusok viszont azt is, hogy a többi, a másik etnosz, ha kényszerűségből is (mint vallonok számára a flamandok) legyen elfogadott, tolerált, ami azt is jelenti, nem akadályozott. A tolerancia az egyenlőség elvéhez illik.

III/2

Sérelem érhet ország népét, demoszt, és népet (etnoszt) országgal vagy ország nélkül. (Az Egyesült Nemzetek országok szövetsége, nem népeké. Nem tagjai az ország nélküli indián nemzetek sem.) Sérelem eshet most és eshetett a múltban, amely, tudjuk, nem múlik el. A sérelem, a sérelem okozta frusztráció és ressentiment viszont elmúlhat. Többféleképpen lehet viszonyulni hozzá: lehet tüzelni-felhasználni, lehet bagatellizálni, és lehet megkísérelni az orvoslását. Ez utóbbi a legnehezebb. Előfeltétele a sérelem elfogadása, komolyan vétele. Univerzalista érvekkel nemzeti és etnikai sebeket eltüntetni sohasem lehet, azokat orvosolni, gyógyítani kell, méghozzá helyi diagnosztikával és terápiával. Máshogyan magyarokat Magyarországon, és máshogyan szlovákokat Szlovákiában: más történt velük, más fáj, izgat, zavar most. Nem kell gyűlöletre gondolni, az irritáció már elegendő baj. A jogorvoslás fontos, de az említett sérelmek és sérültségek esetében sohasem elegendő.

III/3

Demokráciában a kormányzás, a pártvezetések és a választók egymás mellé rendelődnek, hatnak egymásra, de külön-külön lehet és kell foglalkozni velük. Ez elsősorban a politikai és a kulturális elit feladata. A politikai vezetést, ha nemes célok érdekében is, mindenekelőtt a hatalomra kerülés érdeke motiválja. Ha úgy tetszik, bármi áron, mindenképp az elfogadhatóbb áron. A választókban viszont mindig lennie kell valaminek, amit tüzelni lehet. A tolerancia nem jelenti, hogy segítek a másiknak megoldani a saját problémáját, azt viszont már igen, hogy nem akadályozom se tettlegesen, se viselkedéssel. De hát a tolerancia maga sohasem elegendő az együttéléshez: megértés, sőt törődés is kell, az viszont már az önrendelkezés, az önkifejezés, egy szóval az önvezérlés, az autarchia körébe tartozik. Összhangba hozásuk a feladat a demosz, ezért egyebek közt az etnoszok vonatkozásában.

IV/1

A szlovák–magyar bajok és sérelmek vonatkozásában, úgy érzem, inkább csak a magyar sérelmekről-sérülésekről és azok lehetséges orvoslásáról illő beszélnem. Tudok persze arról, hogy vannak szlovákok, akik felróják a magyaroknak az ún. honfoglalást, a Kárpát-medence elfoglalását. Megvallom, nem hiszem, hogy magyaroknak ezért szégyenkezniök kellene. Arnulf behívta 892-ben a magyar törzseket, hogy bánjanak el helyette Svätopluk morva királyságával, amit 903-ban meg is tettek. Országot majdnem száz évvel később alapított Szent István a pápától kapott elismeréssel. Azt viszont gondolom, hogy a turpisságot, amelylyel Svätoplukkal elbántak – latin nyelvű krónikák szerint – az ősök, mesének kell tekinteni, és nem humorosnak, ahogyan a szentgalleni kaland és a „Ments meg, Uram, minket a magyarok nyilaitól” könyörgés is csak magyaroknak volt humoros. Újra kell gondolni a múltakról tudottakat. Nekünk magunknak kell feldolgoznunk, amit aztán igyekezhetünk – egyebek közt szlovák – szomszédainkkal éreztetni és megértetni. A feldolgozást és megértést nálunk két dolog akadályozta, a kívülről érkező orvoslás vágya-várása és a belülről végezhető orvoslás univerzalista – egyebek közt internacionalista – akadályozása megbélyegzéssel vagy lekicsinylő elbagatellizálással. A baj közismert és köztudott: Magyarország a versailles-i szerződés következtében elveszítette területének kétharmadát, vele az ország történelmi városainak jelentős részét, és a magyar lakosság 30 százalékát. Ma Európa legszámosabb kisebbsége a magyar. A baj, szerintem, három forrásból fakadt. Elsőnek kormányzó és politizáló eleink értetlenségéből, rövidlátásából, hatalmi úrhatnámságából; másodiknak gyengeségükből, az Ausztriától függőségből; harmadiknak a demokratizálódáshoz tartozó köznevelés beindításából: a magyarítást megelőzte és kísérte a magyarosodás, a 800 éves latint leváltó német mint hivatalos nyelv elleni lázadás, amelyben a reformerek magyart követeltek. (A konzervatívok a latin visszahelyezését. A hadsereg nyelve a 20. századig német maradt.) Ezeknek a bajoknak az együtteséért senki sem mondható felelősnek. Magyar politikus eleink számára a tényelegesen történő helyzet valószínűleg áttekinthetetlen volt, és a maguk küzdelmei sodrában észre sem vették, vagy lekicsinyelték az egyidejűleg ébredő egyéb nemzetiségek törekvéseit és kívánalmait. Nem vették észre az ország (belső) átalakulását. Ez nem mentesíti őket, nekünk azonban az együttest kell megértenünk, következményeit kell elfogadnunk, sérülésünket pedig magunknak kell és sértődés nélkül orvosolnunk. Baráti segítség persze mindig jól jön.

(Elhangzott 2006. november 15-én a Kalligram Alapítvány és a Friedrich Ebert Alapítvány által megrendezett nemzetközi kerekasztal-tanácskozáson)