Terápiának is kitűnő a derű

Marika, aki egyszer régen színésznőként a komáromi Magyar Területi Színháznak is tagja volt, majd Pozsonyban a népszerű Bábszínház művésznője egy szép napon hogyan csöppent a bohócdoktorok hazai csapatát megalapítók körébe?

Tulajdonképpen pályám egy kedvesen ártatlan és váratlan fordulatával. 2004-ben én is meghívót kaptam – több bábszínházi kollégával és néhány más színtársulat színészével együtt – arra a megtisztelő és főként rendhagyó válogatóra, ahol a Szlovák Színháztudományi Intézet által ajánlott teátristák közül az ország első önkéntes bohócdoktorait toborozták. A levegőben pedig ott vibrált a felismerés, hogy aki majd megfelel és vállalja is a kihívást, az legyen tisztában azzal, hogy a megszokott kőszínházi munkája mellett valami nálunk egészen újszerű és számára addig ismeretlen fába vágja a fejszéjét. A színészmesterség több területére kiterjedő, három-négy fordulós próbatétek után, szerencsére, megnyugvással örülhettem annak, hogy alkalmasnak találtattam az izgalmasnak ígérkező feladatra! Én talán azzal győzhettem meg a jelöltek rátermettségét felmérő mentorokat, hogy az alapvetően a bohócvilágot idéző helyzetek szokatlanságában is megőriztem a derűmet, és felhőtlenül tudtam nevetni önmagamon akkor is, ha természetes bizonytalankodásom egy-egy pillanatában csak jókora adag öniróniával mentettem a menthetőt. Hiszen egy bohóc mindig a saját énjét figurázza ki. És persze fiatal voltam, rajongtam a szakmámért, szinte nem ismertem lehetetlent, meg hát azt is kerestem, hogy meddig tágíthatók a tehetségem határai.

Gondolom, manapság már nem ez az utóbbi dilemma foglalkoztatja. Ha egyáltalán, akkor talán inkább azon tűnődik, hogy másfél évtized elteltével is miért ragaszkodik olyan kitartóan a Piros Orr Bohócdoktorok időközben már több mint hatvan főre bővült csapatához.

Mert a bábszínházi és az oktatói elfoglaltság mellett számomra ez az emberséges és megértő tevékenység külön ajándéka az életnek. Egyben folyamatosan megújuló erőforrás, hiszen abban az aligha szívderítő, emberi fájdalmakkal teli kórházi környezetben és a betegek sohasem irigylésre méltó helyzetében nagyszerű érzés meglátni a páciensek arcán, a hálás pillantásaikban, hogy föloldódtak. És reménykednek. Észrevenni a mosolyukon, hogy gyakran súlyos állapotuknak ezek a derűsebb pillanatai a bizakodásukat segítik, a fájdalmaikat csillapítják, és talán egy időre a jövővel kapcsolatos aggályaikat is elfeledik. Meg hát enyhítik a hosszas kórházi kezelés nyomasztó kiszolgáltatottságát. Vonatkozzon mindez gyermekekre és felnőttekre. Őszintén szólva, ennyi év tapasztalatával is eléggé nehéz pusztán szavakkal érzékeltetni a természetes orvosi terápiákat támogató bohócvizitek lelkesítő hangulatát.

Feltehetően ennél tényleg egyszerűbb teendő a közelmúlt tényeinek felidézése. Jelesül annak emléke, hogy éppen másfél évtizede mi adta meg az esélyét annak, hogy nálunk is létrejöjjön a Red Noses Clowndoctors International nemzetközi szervezet szlovákiai szerveződése.

Maga a történet ma már ugyan prózainak tűnik, a dolgok megvalósítása azonban sokkal inkább esztendőkben mérhető türelemjáték volt. A kezdeményezés érdeme okvetlenül Daniela Sejnovát, a pozsonyi gyermekonkológiai osztály főorvos asszonyát illeti. Ő az 1980as években, akkoriban még fiatal orvosnőként kijuthatott egy franciaországi tanulmányútra. Ott az egyik rákklinikán találkozott először a piros krumpliorrot viselő egészségügyi bohócdoktorokkal. Észrevette, hogy a betegszobákban tett, művészi igényű tréfás vizitjeik érzékelhetően jó hatással voltak a fásult és többnyire magukba zárkózó páciensek hangulatára. Természetesen ezek a pozitív tapasztalatok idehaza is intenzíven tovább foglalkoztatták, de ahogy tájainkon az már lenni szokott, szándéka megmagyarázhatatlanul sokáig – egészen a kétezres évek legelejéig – főként a hogyan nem lehet falaiba ütközött. Végül is csupán 2004-ben, éspedig az egyik csehországi tévécsatornán az ottani bohócdoktorokról sugárzott dokumentumműsor apropóján sikerült Pozsonyba is meghívni a szóban forgó adásban kulcsszerepet vállaló Gary Edwards urat, az egészségügyi bohócdoktorok számos országban köztiszteletben álló mentorát. Az ő útmutató tanácsai és oktatói segítsége révén nyílt mód a gyakorlatban nálunk is megvalósítani az akkorra már némi gúnnyal akár szakállasnak csúfolható, kis híján húsz évvel korábban született jó szándékú elképzelést.

Ön az első hazai bohócvizitektől mind a mai napig folyamatosan beleéli magát Rozika nővér egyéniségébe. Kecskés Mária talán tudat alatt, de egy-egy boltban vagy akár a nyílt utcán is bohócdoktor?

Nem. A mindennapok körforgásában, a családi körben és a magánéletben én is olyan civil vagyok, mint bárki más. Ám ahogy fölkerül az arcomra a piros orr, abban a percben megelevenedik Rozika nővér. Azonnal csak ő él bennem, ő szaladgál a kórházi folyosón, mókázik a lépcsőházban, a liftben, még a büfében is. A betegszobából a műtők felé ő is elkíséri a közelgő operáció előtt szorongó beteget. Egyszóval a bohócdoktor, a humor eszközeivel, szinte mindenkivel tréfálkozik, aki a kórházban az útjába kerül. Persze, a józan mértéktartás és a jó ízlés kereteiben. Úgy válik kacagtatóvá, mintha görbe tükör előtt állna. Nem zavarja a saját csetlő-botló esetlensége. Hogy az ő kezében semmi sem működik eredeti rendeltetésének megfelelően. Közben kreatívan alkot, hiszen komédiás jókedve dacára nincsenek kész párbeszédei, nincsen előre megírt forgatókönyve. Megjátszott oktalanságából játékosan felépített jelenetfüzéreket rögtönöz. És ha a helyzet engedi, mindig a pácienseket is bevonja ebbe a mókázásba. Úgy, hogy ő marad az örökös ostoba, az állandó vesztes. De ebben a butácska tökfejűségében is fegyelmezetten jól nevelt, mert tapintatosan bekopog, mielőtt bárhová benyitna. És megkérdezi, szabad-e tovább lépni? Ha elutasító a válasz, nem erőlteti a dolgot; de ha nincs akadálya a vizitnek, azon nyomban ővele és bohóctársával teli a szoba. Áramlik a bohóckodás, a játék, sőt még egy fura hangszeren, az ukulelén is dallamot varázsol.

Ezek a kórtermi vizitek, másutt az idős embereknél tett alkalmi látogatások valójában a világ legtermészetesebb dolgairól szólnak?

Úgyszólván mindig. E tekintetben sokban megkönnyíti a bohócdoktorok helyzetét, hogy mind a gyerekek, mind az idősebb korosztály rendszerint őszinte. Ritkán történik, hogy megjátsszák magukat. Ha megnyílnak a bohócdoktor előtt, a gyerekek főként a kívánságaikat meg a vágyódásaikat, az idősek inkább a gondjaikat-bajaikat, emberi fájdalmaikat, családi sérelmeiket mondják el. És ha igazán megbíznak a piros krumpliorrot viselő látogatójukban, akkor valóban őszintén elpanaszolják, mennyire bántja őket például, hogy akarva-akaratlanul rá vannak szorulva másokra. Hogy akkor lennének kissé boldogabbak, ha a családjuk, az otthoni környezetük tudatosítaná: az ilyen-olyan segítséget ne holmi kegyből nyújtsák, hanem az időseknek kijáró támaszt magától értetődő jóindulatból kapják meg tőlük.

Az ilyen lehangoló helyzetekben milyen terápiát alkalmazhat a bohócdoktor?

Igyekszik kifürkészni, hogy az illetőnek ebben a gyötrődő gondolati és lelki világában melyek lehetnek a derűt fakasztó vigasz legtalálóbb spontán formái. Hogy a páciens felfogja: aki helyzete, sorsa miatt ennyire szerencsétlen, annak az élet fordított logikájával pont azért kellene a szívében legalább egy-egy keserű mosoly szükségét éreznie, mert annyira boldogtalan... A bohócdoktor sok mindenkinél jobban sejti, hogy az élet csapásai fájdalmasak, ám ha föltűnnek mögöttük a derűsebb élmények emlékei, akkor a bajokat is egyszerűbbnek lehet látni.

De hát egy bohócdoktor is csak közönséges halandó. Honnan meríti a végtelen derűjét és optimizmusát?

Rozika nővérként rádöbbentem, hogy Kecskés Máriaként is vagy pozitív az egész életszemléletem, vagy ne is csináljam ezt a dolgot! Ha átélés helyett csak mímelem a megértést, minden szavam hamis, pillantásom hazug. A köznapokban el kell ugyan fogadnom, hogy a világ cudar és olyan, amilyen; hogy esetleg az én gyerekem is beteg lehet éppen, de ha átlépem a kórház küszöbét és fölteszem a piros orrot, akkor máris az a bohócdoktor vagyok, aki a folyosókon is vigasztalni akarja a betegszobából könnyes szemmel kilépőt. Én majd akkor aggodalmaskodhatok, hogy otthon lázasan vár a fiam, ha lekerül vállamról az ukulele, arcomról a piros krumpliorr. Addig azonban másoknak jár a szeretetem és a tiszteletem, hogy képes legyek felfogni az ő gondjaikat, felérni ésszel az ő szorult helyzetüket.

Tizenöt év tekintélyes idő. Ön mennyit változott eközben?

Szerintem sokat. És remélhetőleg jó irányban. Bohócdoktorként is jóval fölkészültebb, sokoldalúbb lettem, noha a jóakarat, a türelem, az intuíció, Rozika nővér szimatának és hatodik érzékének dolgában alapvetően megmaradtam a régi.

Tanulható a bohóclét, vagy erre születni kell?

A szó legszűkebb értelmében megtanulni nem lehet, de aki elfogadja, hogy például a naivitás is már lét, az felfedezheti önmagában az emberi tulajdonságok számtalan színét, így játszani is tud azok árnyalataival. Játékosan így lesz egyszer bumfordi, másszor suta, egyszer fafejű, másszor bambácska.

Amíg beszélgettünk, rajtam mit talált mulatságosnak?

Az elszántságát. Ahogy erőnek erejével tudni akarja, hogyan dolgozunk. (Fölnevet.)