Teherautók, bakancsok, szabolcsi srácok

Vannak kutyák is, de azok szerintem nem gondolják ilyen komolyan, fogalmuk sincs arról, hogy ákánegyvenhetes. Csak ugatnak mindent a kennelből, ha nagyobb bennük a feszültség, leharapnák a teliholdat is a helyéről. Jó kutyák, csak nagyon büdösek, mikor átázik a bundájuk. Mondtam is már a kollégának, hogy kellene valami fedett rész nekik, de az a hülye azt válaszolta, laktanyát őriznek, nem műkörmöst a plázában. Ha rossz bőrben vagyok, például gyomorrontás, és hánynom kell, csak rágondolok az ázott kutyák szagára, és már csak a fejet kell szépen tartani, kiegyenesíteni a nyelőcsövet, mint az ágyút, oszt hadd szóljon.

Néha arra gondolok, a katonai teherautók zaja meg a bakancsok ütemes csattanása a betonon, az nem szállt el csak úgy. Az olajszag és az újoncok éjszakai sóhajai sem hagyhatták el az atmoszférát. Meg különben is, ki értené az űrben, hogy pihenj, folytasd tovább. Ezt, hogy pihenj, folytasd tovább, a Kovács őrmester tudta a legszebben mondani. A pí-t hosszan nyújtotta, és amikor már kellő mértékben megdagadt a halántékon az ér, akkor folytatta, hogy henyj, folytasd tovább. Bírtam a Kovács őrmestert, olyan volt a stílusa, mint egy harckocsilánctalp. Testben és lélekben masszív volt, csak az olyan dolgok tudták kizökkenteni a masszív hétköznapokból, mint a feldagadt lábak. Mármint mikor valaki azt mondta neki, hogy például az anyósának megvizesedett a lába és feldagadt. Ettől a falra tudott mászni a Kovács, vagy legalábbis körbefutni a laktanyát. De az a szó is, hogy sejtfalnyomás, hasonló reakciókat válthatott volna ki belőle, ha esetleg kimondta volna valaki a közelében. A Kovács masszív, de érzékeny ember hírében állt, aki nem kedvelte azokat a tudományokat, amik olyan felesleges dolgokkal foglalkoznak, mint a sejtek. A friss újoncok úgy néztek rá, mint valami kisebb csodára, mikor az alaki foglalkozáson olyan stílben üvöltötte a vezényszavakat, mint egy skizofrén bernáthegyi kutya. Főleg ez a pihenj, folytasd tovább parancs ment jól a Kovács őrmesternek, szépen ejtette, mint egy gőzkazán. Nekem megemlítette, sokszor elgondolkodik, vajon az űrben lehet-e pihenés. Vagy semmi más, csak a bolygók megépítése és lökdösése rá a spirálokra, meg néha egy kis életet rájuk tenni, hogy aztán a sok kicsi űrlény a nevünkben ölhessen meg sok más kicsi űrlényt. Ahelyett, hogy építenének sok jó kis űrhajót, majd péntek délután, munka és bevásárlás után elmennének a hétvégén a tejút végére megismerni sok más kicsi űrlényt, és azt mondani a telefonba haza, hogy minden oké, minden laza, nagy itt a boldogság. Meg hogy itt nincsenek merevítések a lelkekben. Szerettem ezt a Kovácsot, mert ő meg az ilyesmiket szerette, az ilyen űrös dolgokat. Mániája volt, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Rá is ment az idegrendszere.

Rengeteg itt az emlék. Két éve én vagyok az egyik biztonsági, aki vigyázza a laktanyát. Nem idegen a hely, anno itt vitézkedtem századosilag. Most meg őrzöm a házakat, az emlékeket, és a régvolt katonai eskütételek azon részét, azt a másodpercet, mikor minden baka egyszerre mondja ki a saját nevét. Ez olyan, mint mikor egy másodpercben olvasnak fel kétszáz oldalt a Háború és békéből. Ezekért a másodpercekért volt érdemes élni, meg persze a fegyverszoba szagáért. Most csak a nedves betonszag van, meg az ázott avar. Egy merő falevél a járda. Annak idején, mikor jól ment itt a honvédelem, még a rovarok is vigyázzban álltak, megfeszültek, mint a lépcső, ha vigyázzt parancsoltam a kopaszoknak, a faleveleket már nem is említem. Illetve egy kicsit mégis, időnk, mint a tenger, vagy mint az avar. Jártam irodalom szakkörre is a honvédségnél. Nos… annak idején még a honvédelmi miniszter is megjegyezte, hogy milyen szép és sok fa van itt, meg hogy szép látvány a levélmentes laktanya, biztos sok időt fordítunk a levelek eltakarítására. Őriztük a titkot, hogy a fákat műszerolajjal injekciózták a műszakiak, és már évek óta nincs rajtuk falevél, így nem kell söpörni meg gereblyézni a házak között, csak a fatörzseket kellett belülről megerősíteni vasbetonnal, hogy legyen valami tartás. Nyaranta meg feldobták az ágakra az álcahálót, mégis kell valami illúzió, meg addig is mozogtak az újoncok.

Hej, de jó kis járda ez! A katonáimmal csináltattam a régi szép vitézi időkben, és mivel otthon már befejeztem az építkezést, cement is került rendesen az anyagba. Szabolcsi bikanyakú srácok betonozták a járdát a lehető legkomolyabb betonból. Kemény, mint a vécékagyló, vagy mint a lábszag, amitől szinte lefolyt a tapéta a körletekben, mikor hazaértünk a menetgyakorlatról. Néha napokig kellett szellőztetni a helyiségeket, hogy kiússzon a szinte már megbőrösödött lábszag az ablakon, rá a fára, akkor még nem lőtték be a fákat. Ez az ablak előtti fa sárgult meg legelőbb, mikor eljött az ősz. Emlékszem, ősszel mindig több volt a kultúra a katonáknak. Jöttek festőművészek, szobrászok, írók, költők, néptáncosok satöbbi. Jött egyszer egy fényképész, aki az üres széksorokat fényképezte, meg a színpadi függöny bársony ráncait. Órákig elszórakozott ezekkel ahelyett, hogy megnézett volna valami jó kis kommandós filmet a videoklubnak berendezett használaton kívüli irodában. A videoklubban vagy pornót néztek a bakák, vagy gyilkolóst. A lényeg, hogy kulcsszerepet kapjon egy hengeres test, amiből kilövell valami olyan dolog, ami különös hangok előadására készteti a másik felet. Én nem szeretem az ilyen filmeket, nincs ezekben semmi kultúra. Bár, ha belegondol az ember, az egyik az élet elejéről szól, a másik meg a végéről. És az élet azért elég komoly dolog a világűrben. Szinte kész művészet, hogy például itt van ez a bolygó, ahol ennyi ember gyalogolhat.

Tudhat valamit az élet, ha olyanokra képes, hogy szivárvány, egy szép nő szép fejtartása, vagy olyanra, hogy tányérakna. Emlékszem egy kiállítás-megnyitóra itt a laktanyában, amit az egyik tanultabb katonám tartott, mármint ő nyitotta meg. Persze a festményeket is egy nálam szolgáló kiskatona készítette. A fiú, aki megnyitotta a tárlatot, szinte csak arról beszélt, hogy a festményeket tartó drótoknak micsoda fontos szerepük van az univerzumban. A képekről nem is esett szó. Mondjuk, nem is lett volna nagyon miről beszélni. Ha a szabolcsi bikanyakú srácokat megkértem volna, azok is csináltak volna ilyen művészetet. Minden felesleges udvariasságot félretéve, a képek tényleg olyanok voltak, mint mikor sóderbe harap az ember.

Azok a régi szép idők, mikor annyi volt itt az élet, mint péntek koraeste a Déli pályaudvaron. Csak itt mindenki zöld volt, és szebben mentek az emberek. Pesten úgy mennek a civilek, mint a csirkék, semmi rend, semmi fegyelem. Mindegy, én már nem segíthetek a világon. Itt van a laktanya, az ázott falevelek tömege, a járda nyirkos betonszaga, és a szabolcsi srácok bekarcolt monogramjai a lábam előtt.