Tartalmak a magánszférától a nyilvánosig

Vannak olyan helyzetek, amikor muszáj közéleti szerepet vállalnunk. Ilyenek voltak a ’89-es események, amelyeket szabadúszó képzőművészként éltem meg. Nem voltam, nem vagyok politikus, és nem is akarok az lenni, akkor mégis be kellett szállni a politikába, mivel úgy hozták a körülmények. Aztán egy-másfél év után visszavonultam, amikor már a politikai élet vezetését a profik vették át. Úgy gondoltam ugyanis, hogy nekik kell átadni a helyet, s nekünk, akiknek más szakmánk, hivatásunk is van, vissza kell térnünk ahhoz, mert a két elfoglaltságot nehezen lehetne együtt művelni. Később is voltak olyan helyzetek, amikor értelmiségiekként megszólaltunk, például amikor az MKP ki akart lépni a koalícióból, vagy amikor a magyar iskolákat meg akarták szüntetni. A petíciókat mindig aláírtam, vállalva ezzel a véleményemet. Most pedig az történt, hogy megalakult a Városunkért, Dunaszerdahelyért elnevezésű egyesület, amelyben nagyon sok barátom van, akikkel hasonló a gondolkodásunk, s akikkel úgy vélekedünk, hogy alternatívát kell adni a lakosságnak. Egy másfajta programot is, hogy egyáltalán választani lehessen valami közül. Mert ha mindig csak egyfajta nézőpont érvényesül, akkor azoknak, akiknek ez nem felel meg, nincs mit választaniuk, és nincs miért részt venniük a választáson. S miután rokonszenvesnek találtam az egyesület programját, ráadásul Dr. Hunčík Péter személyében valóban rátermett, nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező polgármesterjelöltet sikerült állítanunk, úgy gondoltam, hogy vállalni kell a programot, s egyben azt is, hogy ha az embernek – maholnap negyvenéves leszek – már van bizonyos élettapasztalata, ezzel együtt kialakult egy bizonyos véleménye a városról, akkor ennek a véleménynek hangot kell adnia. Vállalni kell, hogy azokat a tapasztalatokat, amelyeket esetleg máshol, külföldön szerez, megpróbálja itthon kamatoztatni. Azt hiszem, ez teljesen helyénvaló. Megítélésem szerint minden választással megszerezhető funkcióra érvényesíteni kellene azt a rendszert, amely Amerikában van, hogy az elnököt egymás után csak kétszer lehet megválasztani. Nem egészséges, ha egy vezetés, legyen az akár jó, akár nem, hosszú időn, két-három időszakon keresztül irányít egy várost. A helyzet nálunk ilyen szempontból is megérett a változásra.

A változás a művészetét is jellemzi. Korábbi munkái nem annyira reflektáltak arra a szférára, amelybe a nagypolitika is belefolyik, amelyben a közélet is megnyilvánul. A pozsonyi Magyar Intézetben idén bemutatott Kód című installációja viszont, amely a joggyakorlatban a kisember kiszolgáltatottságáról, a jog asztalától történő kiszorításról szól, már kilép a magánszférából a társadalmi közegbe.

Igen, mert az elmúlt egy-két évben, különösen 2001. szeptember 11. után olyan nagyot változott a környezetünk és a politikai helyzet, hogy a művészember óhatatlanul odafigyel és reagál rá. Ami nem azt jelenti, hogy politikai művészetet hoz létre, hanem azt, hogy ami őt valamilyen formában utoléri, és foglalkoztatja, így az erőszak, a fenyegetettség, az az alkotásában is elkerülhetetlenül megnyilvánul. Ez nem elhatározás kérdése, ez akarattól függetlenül jön elő az emberből. De nem ez az első ilyen munkám, hiszen már az is megfogalmazott jó adag társadalomkritikát, amelyet Velencében állítottam ki. Ez a Big Brother- és a reality-show-féle jelenségeket állította fókuszba, a magánszféra és a nyilvános határainak kérdéseiről gondolkoztatott el. Márciusban egy belgrádi kiállításra szintén közéleti töltetű munkát készítettem. Manipulált fotót egy Reuters-felvétel alapján, amelyen tizenhat nő látható, karjukon csecsemőt tartanak, s az arcukról sugárzik a boldogság. A képaláírás viszont egy katasztrofális hírt közölt, vagyis hogy a felvétel azokat az asszonyokat ábrázolja, akik szeptember 11-én elvesztették a férjüket, s a karjukban tartott, azóta született gyermekeik már nem láthatják az édesapjukat. A hírben az is olvasható, hogy az egyik tévéállomás portréfilmeket készül forgatni ezekről a nőkről, hogy elbeszélhessék a történetüket. Elképesztő, hogy azért, mert ebből jó pénzt lehet csinálni, a média azonnal lecsapott az eseményre. Az egésznek volt egy rettentő, sértő felhangja. Ezt a munkát aztán Bécsben is bemutattam.

# Hívjuk meg az olvasókat egy kiállítási sétára. A műcsarnokbeli kiállítása után, amelyre a velencei installációját rekonstruálta, továbbá a Kód című munkája után, amelyet Pozsonyban láthattunk, kiállító művészként merre járt Európában, mely múzeumokban, galériákban?

Berlinben, a Szlovák Központban az eredetileg pozsonyi bemutatásra készült Kód módosított változatát állítottam ki. Ezenkívül rész vettem két csoportos kiállításon. Luzernben, a Modern Művészeti Múzeumban, ahol Kelet és Nyugat művészei együtt jelentkeztek. Ezt az együttjelentkezést azért hangsúlyozom, mert a legtöbb nyugati kiállítás, amelyen velünk közép- és kelet-európai művészekkel számítanak, többnyire gettósított kiállítások, ami azt jelenti, hogy kifejezetten csak Kelet- és Közép-Európa művészetét mutatják be valamilyen szempontból. A luzerni kiállítást, amelynek Tizenkét hálószoba története volt a címe, ezzel szemben nem ez a kizárólagos kelet-európai beszorítás jellemezte, ellenkezőleg. Kurátora körülnézett, hogy a megadott „hálószoba témában” milyen művek születtek, s tizenkét opuszt választott ki az egész világból. Ebbe a válogatásba került be az egyik munkám, az ágy, vagyis a Többfunkciós nő, olyan művészek alkotásai közé, mint Louise Bourgeois, Robert Gober, Yoko Ono, Pipilotti Rist. Számomra nagy esemény volt, hogy ebbe a kollekcióba bekerülhetett az én objektem, amely a budapesti Ludwig Múzeum tulajdona. Szerepeltem továbbá a Határon című osztrák kiállításon, amelynek volt egy bécsi és egy grazi állomása. Ezen egy diavetítéses munkával jelentkeztem, amellyel azt a „határhelyzetet” mutattam be, amelyet egy konkrét kórház újszülött osztályán örökítettem meg. Azokat a pillanatokat, amikor a családtagok az édesanyával és a babával egy üvegfalon kialakított két centis résen keresztül érintkezhetnek. Számomra nagyon érdekes, hogy mit vált ki az emberekből ez az abszurd helyzet, hogy abban a nagyon felfokozott állapotban, amikor a nő gyereknek ad életet, és a család, amelyik épp befogad egy csecsemőt, el vannak választva egymástól. Jelenleg is dolgozom egy videón, amelyben kommandósokat szerepeltetek. Reggel felkelek, megreggelizek és lemegyek az üzletbe, ennyi lesz a történet, de azzal, hogy a két állig felfegyverzett férfi mindvégig kísérni, követni fog. Ez a nyers agresszivitásról és arról a feszültséggel teli helyzetről szól, amikor nem lehet tudni, hogy az embert bűnözőként, ártatlanként kezelik-e vagy éppen védik.

Ez is a változást jelzi az Ön esetében, hogy fotóval és videóval is dolgozik, és nem installációkkal jelentkezik a nemzetközi kiállításokon. Miért, talán lejárt a nagy installációk ideje?

Tervezek, készítek nagy installációt is a jövő júniusi valenciai biennáléra. Ez a képzőművészeti szemle a velenceivel ellentétben meglehetősen új kezdeményezés, jövőre rendezik meg másodszor, s az alkotásokat, a hatalmasra tervezett installációkat a város különböző pontjain, szabadtéren prezentálják. A kurátora, Hegyi Lóránd harminc szerzőt hívott meg az egész világból. Közben úgy érzem, hogy azokat az installációkat, amelyeket a kilencvenes években csináltam, ma már talán nem lehetne megkomponálni, mert az installációművészet területén is változik a helyzet. Változom én is, s már nem az foglalkoztat, ami akkor. Az anyaghasználatom is átalakult. A kilencvenes évek elején természetes anyagokból alkottam, alkalmaztam nádat, homokot, fát. Az anyaghasználatra épülő munkáimba akkor olyan matériákat emeltem be, amelyek önmagukban is kifejezők, maguk is komoly tartalmakat hordoznak. Aztán egyszer csak elkezdtem mást használni, nem elhatározásból, hanem mert a helyzet adta, kínálta, hozta. Az lett volna a hibás lépés, ha kitartóan ahhoz ragaszkodtam volna, hogy továbbra is csak természetes anyagokban gondolkozzam, és az olyan ötleteket, tartalmakat is, amelyek más megoldásokat, más formát, más anyaghasználatot igényelnek, csak azért is a természetből vett anyagokból próbáljam megvalósítani.

# Gondolom, nem is lehet egy életen keresztül ugyanazzal foglalkozni, ugyanazzal variálgatni.

Lehet. Nem azt mondom, hogy én tudnék, de a művészettörténetből úgy látom, hogy igenis lehet, sőt nagyon is kívánatos. Olyan esetekben, ha valaki azzal törődik, hogy milyen karriert fut be, vagy hogy eladható műtárgyakat hozzon létre. Ugyanis, ha belekerül abba a galéria-körforgásba, amely nálunk nincs, de Amerikában létezik, akkor igenis, a galéria vagy galériák nyomást gyakorolnak rá, hogy ha valamiben sikeres, akkor azt csinálja tovább. Mondjuk az én esetemben ez azt jelenthetné, hogy mivel az ágy (a Többfunkciós nő) sikeres munka, azt várnák tőlem, hogy ne menjek el más felé, hanem a tapintásérzékelésre építve a hanggal dolgozzak a bútor témában. Bizonyos szempontból előnyös. Ha meg akarnak hívni egy kiállításra, a galéria vagy a kurátor számára nagyobb biztonság, ha tudja, mit várhat tőlem. Viszont ha az ember mindig új és új témával jelentkezik, nehezebben lehet beskatulyázni és eladni is. Jobb az, aki mindig ugyanolyan, mert azt egyszer beteszik egy fiókba, és amikor éppen kell, csak kiveszik onnan.

Ön szerint is ez a jó?

Az én alkatomnak ez nem felel meg. Én ha megcsinálok valamit, mindig szeretek továbblépni, a következő feladat érdekel.

ĺgy jutott el az installációktól a fotóig, a videóig. Feltételezem, ezek még mindig a divatos műfajok közé tartoznak.

A nagy nemzetközi seregszemléken egyformán jelen van az installáció, a videó, a fotó, és számítógépes munkákat is láthatunk. A megoszlás – hogy melyik él erősebben, melyik gyöngébben – országonként is változik. Magyarországon és Szlovákiában már kevesebb az installáció. Hogy miért? Lehet, hogy azért, mert a műfaj már kifutotta magát, de az is lehet, hogy ezeknek az országoknak az anyagi helyzete is befolyásolta azt, hogy az installációművészet megvalósítási lehetőségei megcsappantak. Talán a galériák se támogatják oly mértékben, mint korábban, mert az installációt nehéz megvalósítani, tárolni, szállítani. És sokkal bonyolultabb a prezentálása is, mint egy videó bemutatása. Nyugat-Európában viszont ez még nem így van, ott továbbra is jelen vannak a nagy térbeli munkák.

És ezek mellett hol foglal helyet a festészet?

A nagy művészeti vásárokon tapasztalhatjuk, hogy a festészetnek értéktárgy, árucikk, cserekereskedelmi eszköz, felhalmozási tárgy, befektetés jellege van. Ugyanakkor napjainkban úgy is jelen van, mint nagyon eladható lakás-kiegészítő. Ám továbbra is megmaradt, megvan az útkereső iránya, amely saját lehetőségeit kutatja. Bár jelenleg a festészet, főleg az absztrakt festészet feljövőben van, a nagy nemzetközi kiállításokon nagyon kevés festmény jelenik meg. Szobor meg egyáltalán, szinte eltűnt.

Tud rá magyarázatot, hogy miért?

Mert más dolgok váltották fel. A szobornak ma inkább díszítőművészeti jellege van, dekorációként, alkalmazott tárgyként, építészeti elemként jelenik meg középületekben, a hatalmas plázákban. Végül is a szobrászat az építészetből indult el, önállósult, s lehet, hogy erre a klasszikus helyére tér vissza.

Nyugaton hogyan tekintenek ma Kelet-, és Közép-Európa művészetére?

A kilencvenes évek elején a nyugat-európaiak részéről mutatkozott valamiféle nyitottság, lelkesedés a közép- és kelet-európai művészet iránt, de ez csak pár évig tartott. Ettől a művészettől azonban azután a múlt után, ami mögötte volt, nem lehetett elvárni, hogy startvonalon álljon, azt lesve, hogy mikor ugorhat nyugat felé. Bizonyos ismerkedési időszakra volt szükség, amíg a képzőművészeti életből valami átszivárog innen oda, onnan ide. Ehhez viszont Nyugat-Európának nem volt türelme. Ráadásul az orosz művészet, amely a mienkhez, a magyarhoz vagy a szlovákhoz képest lényegesen agresszívabb volt, bevonult Nyugat-Európába, és elfoglalta azt a helyet, amely a közép- és kelet-európai művészetnek adva volt. Számunkra a nyugat-európai megerősödés elveszett lehetőség maradt, mert mire felocsúdtunk volna, addigra a nyugati figyelem már továbbment a lelkiismeret-furdalás következő helyszínei, Afrika és Dél-Amerika felé. Rájöttem, hogy mi nem vagyunk annyira mások. Mivel a földrésznek ez a fele is Európa része volt és a része ma is, a mi gondolkodásunk nem annyira más, hogy e régió képzőművészeti megnyilvánulása markánsan elkülönülne a nyugatitól. Meg azért sincs különbség, mert az itteni képzőművészet valójában mindvégig nemzetközi volt. Ha késve is, de megjelentek benne az egyetemes művészet új jelenségei. Ami igazán más Európában, az a Balkán, de az a mentalitástól függően más. Ezt a képzőművészetében is lehet érezni, a nyersességben, a nagyon erősen emocionális megjelenítésben. Más az orosz, más a kínai, más a mexikói, más az afrikai, de a szlovák, a magyar nem annyira más. Lehet, hogy ebben a közép-európai régióban, amelyben viszont nem csak mi vagyunk, hanem az osztrákok, a lengyelek és a szlovének is, tényleg van valami speciális, de még meg kell fogalmaznunk, mi is az. Lehet, hogy a mi gondolkodásunkban tényleg van valami más, de ezt a mást valójában a kis és a nagy nemzetek gondolkodása közti különbség jelenti. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy ez a képzőművészetben miként nyilvánulhat meg.

Az utóbbi két évben tanít is. Ez hogy jött?

A Pozsonyi Képzőművészeti Egyetem Festészeti Karán van négy műterem, közülük az egyik, Daniel Fischeré a szabadkreativitás műterme, ahol a hallgatók a festészeten kívül társműfajokkal, installációval, objektekkel, fotóval és videóval is foglalkoznak. Tavaly Daniel Fischer külföldi ösztöndíjat kapott, akkor megkért, hogy vegyem át az osztálya vezetését. Pestről, a Képzőművészeti Egyetem intermédia tanszékéről is volt már ilyen felkérésem két évvel ezelőtt, ám akkor nem vállaltam. Idén viszont az egyéves pozsonyi tapasztalat után igent mondtam, s októbertől vendégtanárként tanítok az intermédia tanszéken.

Ad valamilyen pluszt a tanítás?

Mindenképpen ad. Megismerhetem a fiatalabb nemzedék gondolkodásvilágát. Voltaképpen ezért is vállaltam a tanítást. Ugyanakkor nagyon sokat el is vesz. Talán azért van az is, hogy a múlt évben kevesebb munkát készítettem. Mivelhogy annyira el voltam foglalva a hallgatók munkáival, s az valahogy ki is elégíti az embernek azt a vágyát, gyengíti azt a késztetést, hogy kreatívan létrehozzon valami újat.