Tálentum és praktikum

A népszínmű furcsa köztes műfaj, a 19. század magyar színpadi találmánya. Nagy érzelmek és kicsinyes gondok, krimiszerű izgalmak és üres ömlengések, rejtélyek, szenvedélyek és édes-keserű dalok, humor és tragikum keveredik ebben a zsánerben. Shakespeare, Moliere és a színházi mesteremberek szelleme egyaránt belengi.

A népszínmű-irodalom egyik kiemelkedő alakja az a Csepreghy Ferenc, akire halálának százhuszonötödik évfordulóján szülőfalujában, Ipolyszalkán emlékezett az Ipoly Eurorégió Szabadegyetemen, az Ipoly Eurorégió Határon Átnyúló Együttműködés és természetesen a falu. November 20-án a drámaíró szülőházán elhelyezett emléktáblánál idézte fel Németh Péter Mikola költő, szervező a „műbútorasztalos-színműíró” alakját. Szavai szerint fontos pillanat volt a Sopron megyei Győrössy-Csepreghyek betegeskedő, könyveket bújó kései leszármazottjának életében Jókai Mór Egy magyar nábob című regénye. A fiú azért választotta ugyanis az asztalos mesterséget, mert megtetszett neki Boltai, a könyvben szereplő „ideális asztalos”, tehát művészet és valóság már akkor összeforrt Csepreghy Ferenc sorsában. Iparosként józan, realista ember volt, de ifjúkori feljegyzése szerint, fontos volt neki, ha test és lélek „kiemelkedik néhány percre az anyagiság köréből”. A nagy témák Csepreghynél esendő emberek sorsában és a közönségszórakoztató színház szabályai szerint szelídülnek meg. „Tehetségben nem volt hiány nála, de belenőtt irodalmunk és drámairodalmunk apályába” – állapította meg Németh Péter Mikola. Ezt követően Halló Józsefné tanárnő vezetésével ipolyszalkai diáklányok mutatták be Csepreghyt, a költőt, aki a kor népies-petőfies hangján főleg szerelmi vágyait öntötte dalszerű költeményekbe.

Gyárfásné Kincses Edit magyarországi főiskolai oktató a drámaíró életének tanulságairól és művének ma is élő hatásairól beszélt. Csepreghy édesapja minden üzleti érzéket nélkülöző férfiként egy szatócsboltot vezetett, s az innen csordogáló kevés bevételből tengette életét a család. Az apa nem értelmiségi pályára buzdította fiát, hanem ipart akart adni a kezébe. Az apa és Jókai tehát együtt vezették el Esztergomba a tizennégy éves fiút, ahol Seifert József asztalosmester inasa lett. S itt jött a szerencsés események sora.

Hetényi József színjátszótársasága egész télen át a városban maradt. Azokban az időkben szinte minden alkalommal új darabot játszottak a színházak, tehát egy szezon teljes drámatermésével megismerkedhetett az érdeklődő. Csepreghy sok előadást megnézett, húszévesen írt első egész estés darabja, a már komoly dramaturgiai ismeretekről tanúskodik. A másik nagy szerencse a frissen induló pesti Katolikus Legényegylet volt, melynek megalakítását Esztergomban erre a húszéves suhancra bízták. „Ez óriási megnyilvánulási lehetősége volt az akkor eszmélő iparos rétegnek: összejönni, eszmét cserélni, színjátszással foglalkozni” – magyarázta Kincses Edit.

A Magyar fiúk Bécsben – amely a nemzeti kérdések taglalása mellett pontos szociológiai képet fest az iparos társadalomról és emellett egy ügyes szabványvígjáték – egyszerre tanúskodik a színműíró iparosmesteri és magyarságtudatáról. Csepreghy már itt is ragaszkodik későbbi credójához: „a közönséget nem szabad happy end nélkül hagyni”, legyen szó bármilyen komoly témáról is. A darabot Szigligeti Ede segédletével a Nemzeti Színházban is előadják, de a drámairodalom veretes remekműveihez szokott közönség előtt megbukik. Rákosi Jenő, a kor vezető kritikusa szerint „a darab rossz, de a szerzője erős legény”. Csepreghyt megedzi a bukás, dacból is tovább próbálkozik. Ráadásul nemsokára feleségül veszi Rákosi Idát, aki nemcsak társa és támogatója lesz, de bátyján, Rákosi Jenőn keresztül a fiatalember útlevele is fontos társaságokba. 1875-ben megalakul A Pesti Népszínház, melynek Rákosi lesz az igazgatója, Molnár György a rendezője, Csepreghy a színházi titkár, egy Erkel-sarj, Erkel Elek lesz a házi zeneszerző, és két igazi színész csillag csábítja a közönséget: Blaha Lujza és Tamási József. Csepreghy Verne-adaptációkon tanulja a szakmát, de Moliere-t is idomít a kor elvárásaihoz. A Népszínház szórakoztatni akart, egy adott közönségnek megfelelni, bevallottan profitorientált vállalkozás volt.

Csepreghy „profiként” írott első darabja a Vízözön, mely Noé idejében játszódik, és meglepő módon a saját „tisztességébe és istenhitébe belegőgösödött” Noé az egyik fő konfliktusforrás, és csak a tündéri-mitologikus lények tudják föloldani az ellentéteket. Kincses Edit szerint A Csepreghy-darabok happy endjei mondvacsináltak, a darabok helyzeteiből nyugodtan akár tragédiák is kibontakozhatnának. Szalka szülötte rengeteget dolgozik ezekben az időkben, félévenként új darabbal áll elő. Ezek részben saját művek, részben átdolgozások, részben idegen ötletek kibontásai vagy fordítások. Csepreghynek még vándorlegény idejében kiderül azonban gyógyíthatatlan tüdőbaja, így tehát – mint az előadó megjegyezte – tulajdonképpen négy év alatt alkotta meg életművét. 1879-ben már olyan beteg, hogy egy sort sem képes írni, egy évvel később, 38 éves korában pedig már halott.

Csepreghy főművei közé tartozik két népszínműve, a Sárga csikó és a Piros bugyelláris. Mindkettő „jó kis tragédiákat” rejt magában, de ahol az igazság, a szomorúság, a valós élet megjelenhetne, ott „jön egy váratlan fordulat, vagy gyorsan elénekelnek egy dalt”. Csepreghy az expozíció mestere volt, első felvonásaiban hihetetlen feszültséget tud teremteni, úgy hint el fél szavakba, utalásokba rejtett titkokat, hogy a néző lélegzetvisszafojtva kapkodja a fejét. A darabok később „kicsit leülnek” és behódolnak a boldogság hajszolásának a megnyugtató kibogozás biztosításának, de színészileg hálás, nagy formátumú, vérbő alakokat kínálnak. Két tragédiája kéziratban maradt, még felfedezetlen kihívásai a magyar színháznak. „Ha még tíz évig él, nagyon nagy író lehetett volna belőle” – fejezte be előadását Gyárfásné Kincses Edit.