Sztárt lehet csinálni, de zenésznek születni kell

„Most úgy éreztem, van esély arra, hogy valóban a tehetség legyen a mérce”Somogyi Tibor felvételeiMi pedig végre talán bizakodhatunk: az, hogy a producerek és sztárcsinálók számítanak a véleményére, valamiféle minőségi elmozdulást fog jelenteni a magyar könnyűzenében. Legfőképp azt, hogy a szereplő zenészek tudnak hangszereken játszani az énekesek énekelni, a dalszövegeket újra magyarul írják és úgy, hogy akár még értelmük, urambocsá! mondanivalójuk is lesz.

A nyáron Brazíliában meg Kolumbiában csatangoltál Frei Tamással. Hogy kerültél a csapatba?

Hívtak és ennek nem lehetett ellenállni. Már önmagában a két ország is nagyon izgalmas, ráadásul régi zenésztársammal, Deli Pistával is találkozhattam. Ő 1973-74-ben dobolt az LGT-ben. Harminc éve nem találkoztunk, mert azóta, hogy Kolumbiába emigrált, ki se tette onnan a lábát. Elsősorban miatta adtam a fejem erre a strapás kalandra. Most már elmondhatom, mert mindenki látta, hogy ez nem egy operett-túra volt, nagy volt a hőség, mindenféle ismeretlen csúszómászókkal meg bogarakkal kerültünk közeli ismeretségbe és talán veszélyes is volt az egész, de azt nem vettük észre, annyira lefoglalt a látvány. Persze, amikor az ember ott van, akkor a veszély is más, mint amíg csak otthon hall róla. Kolumbiáról pl. mindenhol azt lehet olvasni, hogy ott a gyanútlan naiv turistát elfogják és vagy lelövik, vagy ha nagy szerencséje van, csak a kisujját vágják le és azt küldik haza csomagban, mellékelve a váltságdíj összegéről szóló levélkét. A valóságban ebből semmit nem érzékeltünk. Lehet, hogy Bogotában tényleg egymást lövik halomra a különböző drogbárók emberei, de a csapatnak azok a tagjai, akik ott voltak, már a második napon csokoládéval kínálgatták a mindenhol őrt álló katonákat. Ez is azt bizonyítja, hogy mindent meg lehet szokni, még a félelmet is, csak arra kell ügyelni, hogy az ember meg ne szegje az ottani íratlan szabályokat. Egy óriási tüntetésbe is belekeveredtünk, de nem féltem – arra gondoltam, ha elrabolnak megmondom, hogy magyar zenész vagyok és úgyse ad értem senki egy fityinget sem. De igazából nem sokat láttam a fővárosból, a mi csapatunk csupán fél napig volt Bogotában, Simon Bolivár nyári rezidenciáján. Embert még nem engedtek be itt a kordon mögé, de Frei tíz perc alatt megdumálta a két nőt, akik felügyeltek a látogatókra, és mi ott forgathattunk.

Mi volt nehezebb a fizikai igénybevétel, vagy a beilleszkedés az idegen környezetbe és kultúrába?

Fizikailag mindenki nagyon jól bírta, én is, pedig a legöregebb voltam a csapatban. Egyedül a szemüvegemmel bajlódtam az őserdőben, mert folyton bepárásodott, de mindenki nagyon rendes volt és támogattak ha nem láttam, vagy velem együtt röhögtek. Amikor kikötöttünk a hajónkkal az őserdő szélén, megkérdezték tőlünk, ki tud közülünk lőfegyverrel bánni. Egyikünk se tudott, meg is ijedtünk egy kicsit, de ha már ott voltunk, nem akartunk visszafordulni. Bent a sűrűben azután már nem féltünk, pedig éjjel nagyon furcsa zajokat lehetett hallani. Valahogy úgy van ezzel az ember, hogy az öröm, hogy ott lehet minden negatív érzést és szorongást legyőz benne. Valószínűleg ezért nem okozott gondot a beilleszkedés sem, mert mindannyiunkat annyira érdekelt minden, hogy az ott élőre biztos úgy hatottunk, mint a nagy, kíváncsi gyerekek. Amikor az Amazonason egyedül kormányozhattam egy hajót, úgy is érzetem magam mint a gyerek, akinek teljesült az álma.

Nálad mindenből dal születik, ebből az élményből is lesz zene?

Szándékosan nem készülök arra, hogy írjak egy dzsungeldalt, vagy mérgeskígyó-balladát, de valahol biztos megjelenik majd az egésznek a hangulata. Borzasztóan jól éreztem magam. Lenyűgöző volt az Amazonas, titokzatos az esőerdő és csodálatosak az emberek – annyira megfogott ez a világ, hogy rögtön visszamennék.

Mi az akadálya?

Az, hogy semmit nem tudok megszervezni. Amikor ilyen jó helyeken járok, mindig azt sajnálom, hogy a hozzám közel állók nincsenek ott velem és nem élik át ugyanazt. Az különösen jó lenne, ha néhány barátommal, meg az Amadinda tagjaival visszamennék a Delihez Cartagénába, és zenélgetnénk bennszülöttekkel, kipróbálnánk az eredeti, ősi hangszereket. Remélem, valaki a barátaim közül rajtakap az ötleten, és noszogatni fog, hogy na, menjünk már, mert ha rajtam fog múlni, soha nem lesz belőle semmi.

A TV 2 Megasztár című produkciójába is mások szerveztek be? Eddig tudatosan maradtál ki mindenből, aminek csak egy kicsit is show-biznisz látszata volt...

Most úgy éreztem, van esély arra, hogy valóban a tehetség legyen a mérce. Nagyon remélem, hogy kikerül ebből a válogatásból egy-két olyan fiatal, akikre érdemes lesz figyelni és ezek az előadók magyar szerzőktől fognak dalokat rendelni. Ebben én szívesen segítek, ha tudok – nem úgy, hogy felfuttatok valakit, hanem, hogy meglátom benne a zenészt. Mert sztárt lehet csinálni, de zenésznek születni kell és az sem mindegy, hogy az ember később hogy bánik az adottságaival.

A zsűritagok számára léteznek valamiféle szempontok, feltételek, amelyeket figyelembe kell venni a válogatásnál?

Nincs semmi, nem is vállaltam volna, ha bármiféle megkötések lennének. Nagyon sokszor a zsűriben sem értünk egyet egymással, egy szavazaton múlik, továbbjut-e valaki. Azt, hogy a szereplőben van valami, mind észrevesszük, ebben nem szoktak különbözni a vélemények, inkább azon vitatkozunk, mennyire képes ezt megmutatni, mert ebben a szakmában ez is fontos. Ahogy a jó játékos is a meccsen rúg gólt, a jó előadóművésznek is a színpadon kell remekelnie – ezért ez a szakma nem csak zenei tudásról, énekhangról, hanem személyes kisugárzásról, ha úgy tetszik, a show-ról is szól. Az alap azonban a zene, enélkül a többi csak felesleges, üres sallang, ezért én mindenekelőtt zenészt, énekest keresek, sztárt meg csináljon belőle az, aki ahhoz ért.

Az alatt a néhány perc alatt, amíg le nem állítjátok, valóban kiderülhet, kiben mi van?

Ki kell, hogy derüljön, mert ha valaki ezen a pályán akar dolgozni, annak meg kell tudni mutatni magát. A színpadon sem mondhatja majd, hogy bocs, az első három dal nagyon rossz volt, de várjanak még, a végére biztos belejövök. Ilyen nincs, a sztár az mindig csillog és ezek az emberek sztárok akarnak lenni. Jó, persze, tudatában vagyunk annak, hogy egy ilyen megmérettetés előtt, nagy az izgalom, volt, akivel tíz percig próbálkoztunk, mert éreztük, hogy nagy tehetség, de valahogy nem találja magát és bűn lett volna elküldeni. A másik véglet az, amikor már az első taktus után tudni lehet, hogy ez egy súlyos eset és otthon is csak akkor lenne szabad énekelnie, amikor senki nem hallja. Mégis odajött és ebben nyilván benne van a média utáni hihetetlen ácsingózás, hogy hátha nekem is sikerül, hiszen annyi mindenkinek sikerült már, aki nem tud semmit. Másrészt pedig a saját közegében egy ilyen ember nyugodtan lehet a helyi tűzoltóbálok ünnepelt dalnoka és ha nem jön el ebbe a műsorba, akkor boldogan él azzal a tudattal, hogy ő tud énekelni.

„Lenyűgöző volt az Amazonas, titokzatos az esőerdő és csodálatosak az emberek – annyira megfogott ez a világ, hogy rögtön visszamennék.” A ti időtökben évekig tartó folyamat volt, amíg valaki ismert előadó lett, még a Ki mit tud? győztesei után sem kapkodtak rögtön a lemezcégek. Ha te akkortájt lehetőséget kapsz egy hasonló vetélkedőn, meg tudtad volna mutatni a leendő Kossuth-díjas zenészt?

Annyira más világ volt, nem tudom elképzelni magát a szituációt sem. Én tizenhét éves voltam, amikor a Mihály Tomi odahívott az Omegához, hogy mutassam meg a többieknek, milyen dalokat tudok írni. Ott ültem egy pianínónál, játszottam, hátulról néha meglökött valaki és mondta, hogy most ilyet játssz, most olyat, én pedig jól improvizáltam, úgyhogy megetettem őket rendesen. Ez is egy versenyhelyzet volt, azzal a különbséggel, hogy nekem senki nem ígérte, hogy ha megfelelek, sztár lesz belőlem.

A győztes vagy esetleg több kiemelkedő teljesítményt nyújtó szereplő is, majd fellépési lehetőségeket, lemezszerződést is kap, nyitva lesz előtte a siker világába vezető aranykapu. De ezzel együtt is elveszhet még a megcsinált, egynyári sztárok között.

Minden megtörténhet, mert ez a műsor vagy a zsűritagok neve semmire sem garancia, csupán esély. Mi megmutatjuk, hogy szerintünk mi az érték, és mi kellene hogy legyen a mérték, de az egész beteges magyar könnyűzenét nem tudjuk néhány hét alatt átformálni. Azok, akik a lemezcégekben és a kereskedelmi rádiókban hatalmi pozíciókban ülnek, ettől még továbbra is azokat az előadókat szeretik akiket ők találtak ki, mert azokat dróton rángathatják, mint a bábukat és ha megunták, nyugodtan eldobhatják. Ezzel szemben egy valódi tehetségnek véleménye, sőt meg-győződése van és nem adja bóvlihoz a nevét csak azért mert az jobban fogy – érthető, hogy a középszerű guruknak semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy ilyen emberekkel dolgozzanak. Ha ebbe az állóvízbe sikerül egy kicsit belepiszkálnunk, akkor már nem ültünk ott hiába.

Te nagyon tapintatos zsűritag vagy, ritkán szólalsz meg és akkor sem mondasz nagyon rosszakat.

Mindig vannak, akik hamarabb szólalnak meg és tülekedni nem szabad. Bántani nem akarok senkit, inkább azt mondom el, ami tetszik, ha van olyan. Örülök annak, hogy mindenki más attitűdből vállalta el a zsűritagságot, másra figyel és másként is kezeli a szereplőket. Én nagyon sok fiatallal dolgoztam már, van egy elképzelésem arról, hogyan kell művészpalántákkal bánni és egy ilyen szereplésnél a zsűritagnak is meg kell értenie, hogy nem ő a fontos. Nem szeretnék valamiféle jelentéktelenséget magamra ölteni, de ha nem túl lényeges, akkor nem ugrok elsőként, hogy elsoroljam, ki mit nem tud és miben hibázott. Inkább végiggondolom, van-e még benne valami remény, mit mondjak neki, ha odajön hozzám miután kiszórtuk és megkérdezi, folytassa-e egyáltalán. Ilyenkor senkit nem szabad azzal áltatni, hogy te tehetséges vagy, csak most nem jött össze. Nem szabad hazudni, mert aki teljesen tehetségtelen, az lelkileg és anyagilag is tönkre fog menni abba, hogy egész életében az elérhetetlen siker után ácsingózik. Rengetegen járnak pl. nagyon rossz tanárokhoz, hihetetlen, kik mernek iskolákat nyitni és hogyan rontják el a gyerekeket. Sok szereplő azzal kezdte, hogy megmondta kihez jár énekórára és néha már beszóltam, hogy keressen magának olyan tanárt, aki nem csak a pénzét veszi el.

Azt is gyakran szóvá teszed, hogy nem magyarul énekelnek.

Röhejesnek tartom, hogy valaki eljön egy kis faluból, nem is beszél angolul, de angolul akar énekelni. Megértem, hogy annak nagy a kockázata, ha valaki saját dalszöveggel próbálkozik, de van elég jó magyar nóta is, lenne miből választani.

Azzal nem próbáltak rád hatni a válogatások során, hogy a te szerzeményeidet énekelték?

Eleinte nem lehetett tudni, ki lesz a zsűriben, de azért bőven voltak tőlem számok. Csakhogy én nem lágyulok el ettől, elég nagy rutinom van már abban, hogy különböző feldolgozásokban meghallgassam a saját dalaimat és rám inkább egy kicsit negatívan hat ez a dolog. Próbálok abból kiindulni, hogy nem azért választották, mert nekem akartak tetszeni és végeredményben úgyis csak az számít, hogyan adták elő. Ilyenkor el kellene felejtenem, hogyan énekli a dalt az, akinek írtam, vagy adott esetben én, és ez egyáltalán nem könnyű. De ha elég tehetséges, akit magam előtt látok a színpadon, akkor sikerülhet, mert az igazi egyéniség nem csak egy jó dalban nyilvánul meg, hanem bármilyen gyengécske szerzeményen átragyog.

Decemberben Halász Judittal együtt az UNICEF jószolgálati nagykövetévé neveztek ki. Mivel érdemelted ki ezt a megtiszteltetést?

Szerintük megbízható meg független vagyok és bíznak abban, hogy jól fogom tudni képviselni Magyarországon a gyermekek jogait. Négyszer hívtak meg beszélgetésre mielőtt döntöttek és végül azt mondták, hogy úgy látják, alkalmas vagyok a feladatra. Többet nem is tudok az egészről, még csak most fogom tanulni ezt a nagykövetséget, de a lényeg, hogy amikor bántják a gyermekeket, vagy visszaélnek a kiszolgáltatott helyzetükkel, meg kell szólalni, és ezt nagyon szívesen teszem.