Szenvedéllyel teli zenével a szent falak között

Kovács Zita felvételeBach és Mozart mellett Antalffy Zsíros Dezső egyik alkotását is megszólaltatja, aki 1907-től 1921-ig a Zeneakadémia tanára, 1945-ben bekövetkezett haláláig a New York-i Filharmonikusok orgonistája volt.

Hallgatói számára az is nagy öröm, ha improvizál. Szenvedélyessége ugyanis akkor szabadul el igazán.

Én minden koncertemen az orgona legjavát akarom adni, azt, amit a hallgatók nagyon szeretnek. Azt szoktam mondani: az orgonaközönség mandátumosztogatását nem szabad rossz célokra felhasználni. Nem szeretném, ha a hallgatók a mutatóujjukat könyékig a fülükbe dugva menekülnének. A rögtönzés számomra is plusz izgalmat jelent. Most is a közönség által megadott témában fogok improvizálni. A Bolero ritmusát használom fel különböző dallamokhoz.

Az elmúlt években szinte rendszeresítette „járatát” a szlovák fővárosba. Mi húzza ide annyira?

Érdekes mód ugyanazt a furcsa érzést tapasztalom magamon a dóm előtt is, mint Kassán, Márai Sándor házánál. Vonzanak a falai. Vonz az egész itteni közeg. Sokkal jobban, mint a sajátom, ahol élek. Az illúzió sajnos abban a pillanatban eloszlik, amint meghallom a dóm orgonáját. Katasztrofális állapotban van. Annyira, hogy szégyellem. A Soros Alapítvány annak idején felmérte Magyarország orgonáit, és kiderült, hogy a létező 3500-nak alig öt százaléka van használható állapotban. De ha ugyanezt a felmérést Szlovákiában is elvégezték volna, a helyzet itt is rémisztő lenne. Döbbenetes számomra, hogy ezek a csodaszép hangszerek mennyire lepusztultak.

Június 4-én a Művészetek Palotájában lép közönség elé. Ott most épült meg a nagy orgona.

Ez hatalmas pillanat lesz: én fogom felavatni. Már elkészültünk Az Operaház fantomja átiratával, azt is eljátszom rajta. Az orgona tudniillik tud mást is, nemcsak lutheránus korálokat. Csak vissza kell adni azt a fajta hitelét, hogy ő is olyan hangszer, amelyen mindenfajta világnézeti rátehenkedés nélkül bármit el lehet játszani, ami szépen szól rajta. Minden filmben, amikor a főhős bemegy a templomba, hogy elrebegjen egy imát, valahonnan hátulról, nyikorogva megszólal az orgona. Ez olyan kötelező dramaturgiai kellék, s az emberek kilencvenöt százalékában ennyi rögzül a hangszerből. Semmifajta olyan koncertképzetük vagy élményük nincsen, mint a hegedűvel vagy a zongorával. Egy orogonistáról ritkán láthatunk olyan képet, hogy miközben játszik, hátracsapja a kezét. ĺgy a zongoristákat ábrázolják. Az orgona még most sincs bent a koncertgyakorlatban.

Talán mert továbbra is őrzi a méltóságát, a misztikusságát. Ami lehet, hogy nem is baj.

Én úgy látom, az orgona épp erre a misztikumkeresésre fázik rá. Emlékszem, a hetvenes-nyolcvanas években olyan telt ház volt egy Ferdinand Klinda- vagy egy Ivan Sokol-koncerten, hogy oda beférni nem lehetett. Nálunk Pécsi Sebestyén, Lehotka Gábor és Kistétényi Melinda esetében állt fenn ugyanez a helyzet. A kilencvenes években Kelet-Európában azonban hirtelen megcsappant az orgonakoncertek száma. Egyszer épp Ivan Sokol kérdezte meg tőlem Kassán, hogy tudom-e, mi az oka annak, hogy az én koncertjeim...

... mindig is óriási tömegeket vonzanak.

Nagyon elgondolkozott azon, amit mondtam neki. Rájöttem ugyanis, hogy nyolcvankilenc előtt a rendszerrel szembeni pici ellenállás csendes, eltűrt formája volt az orgonakoncertek látogatása. Egy párttitkárnak sem kellett engedélyt kérnie, hogy elmehessen egy orgonahangversenyre, ennyi még neki is szabad volt. Az emberek pedig tömegesen vágytak ebbe a furcsa, ideológiailag kicsit elzárt közegbe, tetszett nekik a templomok félhomálya, misztikuma, amelyet nyilván senki sem javasolt nekik abban az időben. A rendszerváltással aztán gyakorlatilag egy pillanat alatt bebizonyosodott a régi képlet, hogy a párttitkár egyenlő az ördöggel, a püspök pedig maga az angyal – ami nem teljesen igaz. Azzal, hogy megnyíltak a templomkapuk, odaveszett a misztikum, és elveszett egy kicsit az orgona is, mint a misztikum izgalmas színfoltja. De másra is rájöttem: a zongoránál, a hegedűnél vagy bármi más hangszernél az emberek mindig célirányosak voltak. Azt mondták: „Ma Fischer Annie játszik, arra elmegyek.” Az orgona esetében ilyen nem volt. Ott a következő hangzott el: „Ma este koncert van a Mátyás-templomban, menjünk fel!” Senkit nem érdekelt, ki játszik. Oda nem egy névre mentek az emberek, hanem a közönség vonzotta őket. Egy zongorista koncertjén már az első tétel után tudják, hogy megfelel-e a hírének az illető vagy sem, és ha nem, szemrebbenés nélkül otthagyják. Az összes többi koncerthangszer hallgatóságában van egy nagyon erős belső kritikai él, és egyfajta differenciáltsággal adja át magát a felcsendülő műveknek. Kivétel csak az orgonakoncert lehet, ahol az emberek nagyon sokáig béketűrően viselkednek, és az unalmon kívül semmi jelét nem adják annak, hogy a produkció érdektelen. Majd elmaradoznak a koncertekről. És én éppen ezen szeretnék változtatni. Szeretném, ha az orgona is megkapná ugyanazt a kritikai közönséget, amit egy színházi előadás vagy egy másfajta koncert megkap. Tehát ne csak bamba türelemmel üljenek ott az emberek, hanem ébredjenek rá, hogy a magasztosságból már egy kicsit lejjebb kellene adnunk. Szeretném, ha nemcsak azt éreznék, hogy zúg a templom a gigantikus akkordoktól, hanem azt is tudnák, hogy az orgona volt a történelem első szintetizátora.

Ettől a muzsika még fenséges marad.

Én ezt elfogadom, az viszont fölöttébb zavar, ha valaki kizárólag a hangszer magasztosságára apellál, mellette pedig összevissza játszik, a hangok nem igazak. Az én gyerekkoromban sajnos élő valóság volt, ha valaki a konzervatórium orgonaszakán tanult, annak vagy semmi tehetsége nem volt a hangszerhez, vagy kényszerből választotta, mert a zongoratanszak telítődött, erős protekciójának köszönhetően viszont választhatott az orgona és a hárfa között. Tehát az orgona amolyan NB 2-es kategória volt. Nagyon ronda dolog kimondani, de úgy vettem észre, hogy Közép-Európában az orgonajáték színvonala soha nem érte el a zongora vagy a hegedű színvonalát. Az orgona ideológiailag támadott hangszer volt. Maga az egyház. Ennél rosszabb helyzetbe már csak a harmonika került. Azt egyszerűen lesajnálták. Ismertem a kassai dóm egykori orgonistáját. Ő mesélte, hogy 1968-ban, amikor átépítés címén betörtek a dómba az orgonaépítők, az 1890-ben épült, még Márai Sándor által is hallgatott csodálatos orgona sípjait úgy dobálták le a karzatról, hogy széttörve hullottak a padlóra. Mint a legvadabb horrorban. Azokat a sípokat, amelyeket más országban rendőri felvezetéssel, speciális konvoj szállított volna restaurálásra, és így is vitték volna vissza, a kassai dómban tönkretették.

Számol vele, milyen támadások érik majd Az Operaház fantomja után?

Sejtem, hogy sokan nem fogják megbocsátani. Kirévült, beüvegesedett szemekkel nekem nyilván csak Frescobaldit vagy Bachot lenne szabad játszanom. Szerintük. Én viszont azt mondom: éppen ebből a becsontosodott, megkeményedett orgonafelfogásból kell kilépni, és megmutatni, hogy ezen a hangszeren mindent el lehet játszani. Még Piazzola tangóit vagy Nino Rota filmzenéit is. A művészettörténetben számtalan példát tudunk arra, hogy amikor egy-egy főúri megrendelő kérésével ellentétben valamelyest modernebb alkotást szállított az alkotó, kicsit morgott a megrendelő, ám az utókor mindig a festőt vagy a szobrászt igazolta. Tehát miért nem szólalhatnának meg olyan alkotások a „szent falak” között, amelyek nem állnak szöges ellentétben a katolikus egyház szellemével? Úgy hiszem, még a csatornákban bujkáló csúnya bácsi – az operaház fantomja – története sincs kitiltva a székesegyházakból.

A pozsonyi dómnak milyen az akusztikája?

Csodálatos. Hosszú évek óta, minden év tavaszán megkísért a gondolat, hogy átköltözöm Pozsonyba. Ha van ember, aki rögeszmésen vágyik oda, akkor az én vagyok. Elsősorban azért, mert Pozsony óvárosi részében este olyan a miliő, hogy abban még Krúdyt és Szindbádot is el tudom képzelni. Budapestből már kiveszett ez a hangulat, itt minden második pillanatban valami kiábrándít abból a valóságból, hogy ez még nem teljesen a 21. század. Pozsonyban hajnali kettő körül a Perugia Szálló környékén perceken át ezt érzem. S mivel meglehetősen anakronisztikus jelenség vagyok, ez így nagyon vonz engem. De van egy másik érvem is Pozsony mellett: a 89-es változás döbbenetes élmény volt számomra. Jöttem haza Kanadából, Frankfurtban kellett átszállni a gépről, és prágai leszállással repültem volna tovább Budapestre. Akkor volt a csehszlovák rumli. Prágában leszállt a gép, de a kapitány valahogy megijedhetett, hogy lövik a gépeket, mert azt mondta: nem vállalja a felszállást. Talán harmincan voltunk a gépen, felraktak bennünket egy autóbuszra, és Pozsony érintésével elindultunk Budapest felé. Az 1989. november 29-i Pozsonynál unalmasabb, szürkébb, lehangolóbb, sőt azonnali öngyilkosságra ingerlőbb város nem volt Európában. De tíz évvel később, amikor visszajöttem ide, hatalmas döbbenettel vettem tudomásul: fordult egyet a forgószínpad, és a korábban még depressziót árasztó város helyén ott volt az új, a másik, amely annyira lenyűgözött, hogy azóta álmodom arról: egyszer talán Budapest is ilyen lesz. És ez az érzés másutt is megérint Szlovákiában. Minden évben, szinte már mániákusan elmegyek Lőcsére. Ott is olyan miliő fogad, hogy csak ámulok és bámulok. Én, aki Kőbányán születtem, Lőcsén kerültem igazán közel Mikszáth Kálmán világához, kellett hozzá ez a személyes impulzus.

A Hammond-orgona, amely híres francia kolléganője, Rhoda Scott hangszere, vonzotta valaha?

Nagyon szeretem a Hammond-orgonát. Ennek két oka is van. A hatvanas években több amerikai gyülekezet, csak hogy segítse a rossz állapotban levő magyar egyházi zenét, Hammond-orgonát küldött Budapestre. Akkor ez még nem volt műemlékszámba menő hangszer, így megkaptuk a leszuperáltakat. Azon a napon, amikor egy misén bekapcsoltam az orgona speciális effektjét, a körbeforgó hangszórókat, engem biztosan kiátkoztak. Rhoda Scottnak azóta is hálás vagyok, mert ő mutatta meg, hogy a legkedvesebb hangszerem továbbélését a Hammond-orgona biztosítja, amely a moziorgona hangján szól. Az pedig a némafilmekhez készült a húszas-harmincas években. Ott a sípoknak egészen más volt a nyomása. Speciális effektek voltak benne, például bizonyos lábkapcsolókkal úgy el lehetett zárni egy pillanatra a levegőt, hogy „nyávogni” tudott az orgona. Elképesztő tremolókat hallatott. Egy torontói olasz étteremben úgy volt beépítve, hogy a falakban és az asztalok lábaiban szólaltak meg a sípok. A Szivárványzenét játszották az Óz, a nagy varázslóból. Hozták a friss ételt, s közben áradt a zene. A Hammond-orgona voltaképpen azért született meg, mert túl költséges volt ezeket a nagysípos moziorgonákat megépíteni. Először túlságosan egyházi, később pedig túlontúl világi volt a hangszer. Most végre kialakult a kettő egysége...

... és így lett világian egyházi. De visszatérve Rhoda Scottra, 1997-ben játszott vele a Friderikusz-show-ban. Szerette, tisztelte? Mit érzett iránta?

Neki olyan kisugárzása van, hogy ha semmit sem csinál, csak egy presszóasztal mellett ül, akkor is él minden körülötte. Ő is olyan öröknyüzsgő, mint én. S mivel szeretem a fajtámat, őt is szeretem, akibe Isten hárommal több Duracell-elemet rakott. Olyan vitalitás van benne, hogy abban a pillanatban, ahogy hangszer mellé ül, valósággal felragyog. Vannak apró hibák a játékában, de nem zavaróak. Egy régi római mondás jut eszembe: „Roppant hatalmú ember. El tudja hitetni velünk, hogy megizzadt az ágyban, holott a Napnál is világosabb, hogy öszszepisálta magát.” Az igazán nagy színész néha nem is mondja pontosan a szöveget, mégis csak rá emlékezünk az előadásból. Rhoda Scottnak megvan az a hihetetlen varázsa, hogy figyelni kell rá. Emlékszem, játszott egy dalt a Hairből... fergeteges volt! Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet elsajátítani. A hatvanas évek lázadó nemzedékének azt a stílusát, amelyet ő képvisel, én már soha nem fogom tudni megtanulni. Neki ez a vérében van. Bachról nem tudjuk, hogyan játszott. Mindenki beszél összevissza. Ha hallaná azokat az elméleteket, amelyeket kitaláltak róla, hányna vagy éppen röhögne a mennyben. Ha egyáltalán oda jutott, ismerve az életét. Rhoda Scott autentikus. Ott ültem mellette, és elájultam, hogy zsigerig tudja, mit csinál, még ha néha félre is ütötte a hangot. Szemben azokkal, akik sosem hibáznak, csak éppen nincs vérükben a zene.

Ez a holnapi koncert a pozsonyi dómban délutáni hangverseny lesz. Ha éjfélkor kezdődne, mit játszana?

Biztosan más lenne a műsor, ösztönösen más, hiszen motivál az idő. Mint ahogy a hely is motivál. 1996-ban meghívtak Párizsba, a Bach-emlékünnepségre. Nagy élmény volt. Este nyolctól reggel nyolcig voltak a koncertek. Én öttől nyolcig játszottam. Iszonyú nagy tömeg volt a templomban. Hatalmas gyertyákkal kivilágították a nagy orgonaszekrényt, székek vagy padok nem voltak, narancssárga laticelen feküdtek a hallgatók. Mögöttem egy hokedlin ült a francia köztársasági elnök, a bíboros pedig néha felkönyökölt a laticelen, és rágyújtott a pipájára. Ott játszottam Lully és a Napkirály keresztelő templomában. Ez az egész nagyon messze állt attól a világtól, ahol ma élek. Ha én a Mátyás-templomban tettem volna ugyanezt, reggel ötkor vasvillával kerget a plébános. Ilyenkor jövök rá, hogy ezt az európai uniós bejegyzést, amelyet manapság az útlevelünkbe kapunk, valósággá kellene váltani. Hogy tényleg egy kulturális egység legyünk végre.

Az orgona amúgy sem ismer határokat.

Biztos, hogy a Túró Rudi is hódítani fog egy szép napon Spanyolországban, de hódítson inkább a kultúra. Ott voltam Canterburyben az angol királynő fogadásán, és ez az idős hölgy azt kérdezte tőlem: „Önnek mit jelent Európa?” Mire én azt válaszoltam: „Ameddig felséged kinéz az ablakán, és gótikát lát, akárcsak a Bulgáriában élő pedagógusismerősöm, addig mi egy egység vagyunk. És én ehhez az egységhez tartozom.” Erre elmosolyodott, megérintette a kezem, és továbbment.