Szembesülni a múlttal – vagy ködösíteni?

MIKLÓSI PÉTER

Ön miért tartotta fontosnak, hogy 1991-ben, tehát röviddel a rendszerváltás után megjelenjen a Judaizmus című kötete?

Mert különböző jegyzetek és fejezetek formájában lényegében már 1989 novembere előtt készen volt. A zsidóság mibenlétével a nyolcvanas évek elejétől foglalkoztam behatóan, miközben rendszeresen publikáltam is a Pozsonyban akkoriban megjelenő ellenzéki kiadványokban. A rendszerváltást követően az engem mélyebben foglalkoztató témák hirtelen nyilvánosan is előtérbe kerültek, s ennek az új helyzetnek köszönhetően jött az akkori Archa Kiadó könyvkiadási ajánlata.

Visszapillantva: ’89 novemberében „csak” a demokráciát kaptuk, a velejáró szabadságot önmagunknak kell kitaposnunk. Vagy ez fellengzős újságírói túlzás?

Mondhatnám fordítva, akár leegyszerűsítésnek is, mert jelentőségét tekintve ez igazán bonyolult kérdés. Az 1989-ig tartó rendszert nagyon kritikus szemmel néztem, hiszen az egy zsákutca volt. Dacára annak, hogy manapság sokan, különösen az idősebbek, némi nosztalgiával gondolnak azokra az évtizedekre, amikor a tej két korona, a kifli 25-30 fillér volt. És bár a jelenlegi rendszer sem tökéletes, mégiscsak a régi rezsim bukása volt az előfeltétele annak, hogy a társadalmi viszonyok nálunk is úgy-ahogy a kívánt mederbe jussanak. Igaz, sok mindennel a demokratikus rend is adósunk maradt, de a hétköznapi élet dolgainak zöme mégiscsak az embereken múlik. Így hát az is, élnek-e a szabadság esélyével. Ugyanis a történelem inkább azt bizonyítja, hogy nemigen tudunk változni. Néha az óvodától az öregkorig cipeljük magunkkal az egyszer genetikailag, másszor az elégtelen nevelés révén rögződött hibáinkat. A politikusokra pedig különösen jellemző ez a hajlam.

Beleértve a szándékos emlékezetvesztést?

Igen. Sokan „felejtenek” előszeretettel és tudatosan. Szlovákiai viszonylatokban ez módfelett fájó téma számomra, mert a hazai társadalom jelentős hányada – beleszámítva a politikai köröket is – gyakran kap ösztönző jeleket ahhoz, hogy pozitívan tekintsen az 1939 és 1945 közötti évek szlovák államára. Zsidóként ez fölöttébb bánt, hiszen a Tiso-rezsimet fasiszta rendszernek tartom; miközben napjainkban is akadnak államilag támogatott politikai és civil szerveződések, amelyek azt sugallják a társadalomnak, hogy ami itt a Szlovák Állam alatt történt, abban nem volt semmi kivetnivaló. És ha ez-az netán nem is volt teljesen rendjén, azok az emberek, Tiso és támogatói, csakis jót akartak. Szinte naponta találkozni ilyen megnyilatkozásokkal.

A fasizmus és a kommunizmus sok szempontból rokonítható ideológia. Az antiszemitizmus szemszögéből nézve mennyiben helytálló ez a történelmi tapasztalat?

Az antiszemitizmus megjelenési formái többfélék. Például még a Mussolinihoz fűződő klasszikus olasz fasizmus, illetve a szörnyű borzalmakat jelentő hitleri fasizmus között is különbözőségeket találni. Jelesül, a németek korabeli antiszemita ideológiájának alfája és omegája lényegében már a Deutsche Arbeiter Partei 1923-ban fogant programjában megjelent, és egészen a népirtás szintjére jutva 1945-ig, Hitlerék vereségéig befolyásolta a történelmet. Persze, emberellenes módszereivel a kommunizmus sem volt egy elnézően liberális rendszer. Hogy személyes példával éljek: 1971 októberében hat hónap, két év próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetést kaptam, mert katonai szolgálatom idején azt találtam hangosan kijelenteni, hogy a fasizmus és a kommunizmus azonos rossz.

Közép-Európában mostanában újra enyhén fülledt a közélet légköre. Egyre gyakrabban hallani az extrémizmus, a rasszizmus, az idegengyűlölet, a másság és a kisebbségek ellen irányuló kirekesztés híreit...

Régiónkban valóban kissé fullasztó a levegő, noha a végrehajtó hatalmat gyakorló politikai pártok hivatalos megnyilvánulásaiban egyelőre nem hangzott el antiszemita utalás. De azért rendjén sincs minden, hiszen például Szlovákia sajátos gondja, hogy olyan emberek is kerülnek az irányítás jelentős, sőt magas posztjaira, akiknek a politikai élet perifériáján sem lenne szabad komoly szerephez jutniuk. Elgondolkodtató históriaként hadd említsem akár a korábbi államfőt, Ivan Gašparovičot, akit egy televíziós vitában a műsorvezető arról is megkérdezett, mi a véleménye Jozef Tisóról. Gašparovič úr először eltűnődött, majd kitérőleg azt felelte, hogy erről a polgárok döntsenek... És ez csak egy példa a sok közül, hogy az ország politikai berkeiben egyáltalában nem magától értetődő dolog az 1939 utáni fasiszta Szlovák Államtól való elhatárolódás. Illetve annak a rezsimnek mai szimpatizánsaitól. Például több ízben is bepereltük Kotleba urat és pártját, de az eljárás az ügyészségi vizsgálati szakaszban rendre elakadt.

Személyesen vállalt és a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségének korábbi szóvivőjeként nyíltan is képviselt zsidósága révén érezte már magát idegenként Szlovákiában?

Tudja, ezek belső érzések, amelyek nálam még sohasem érték el a kritikus pontot. Ugyanakkor talán meglepő, de Izraelben sem érezném magam sokkal jobban, mert meggyőződéses européer vagyok, aki a pozsonyi, a budapesti, a prágai családok alkotta zsidó kultúrkörben nevelkedett. De a lányom izraeli állampolgár, sokáig ott is élt, most viszont ultraortodox zsidó asszonyként Bécsben lakik és hét gyermek anyja.

Ön valószínűleg számtalanszor találkozott azzal a kérdéssel, hogy főként a németek, de újabban az osztrákok is miért tudták őszintébben megvallani és földolgozni magukban a fasizmus gyászos kimenetelű történéseit, mint a szlovák társadalom a Szlovák Állam időszakát?

Gondolom, elsősorban azért, mert 1990-ig a kommunista hatalom az ország történelmének ezt a hatéves időközét úgyszólván minden fontos részletében szőnyeg alá söpörte. Szenvedő áldozatok és hősök csak a haladó szellemű kommunisták lehettek, míg a zsidókról egyszerűen nem is beszéltek. Nyolcvankilenc előtt Csehszlovákia alap- és középiskoláiban azt a szót, hogy zsidó, a diákság tulajdonképpen nem is hallotta. Így arról sem esett említés, hogy Csehszlovákia háborúban elveszített 360 ezer halálos áldozatának kétharmada zsidó volt! És eme 240 ezer ember emléke máig sincs kellő súllyal jelen a köztudatban. Viszont a Tiso-rezsimről, az akkori Szlovák Államról és az azt támogatók senkinek ártani nem akaró galamblelkűségéről máig mesés legendák keringenek – olykor halkan hozzáfűzve, hogy megeshettek ugyan hibák is, ha már annyian állítanak ilyesmiket. Egyébként ez a ködösítés a hazai történészek bizonyos körétől sem idegen. Például a Nemzeti Emlékezet Intézete beleegyezését adta, hogy Ferdinand Ďurčánsky szobrot kapjon Rajecben; az intézet korábbi elnöke, Ivan Petránsky pedig nyíltan vállalta, hogy nagy tisztelője Jozef Tisónak. De pozitív hangnemben írt már Vojtaššák püspökről, Alexander Machról, Vojtech Tukáról és az ominózus korszak több más politikusáról. Mondván, közülük ki-ki milyen jóságos püspök, jóságos ember, kitűnő férj volt... Józan figyelmeztetésképpen érdemes tudatosítani: Auschwitz túlélői tanúsíthatják, hogy a láger főparancsnoka, a háborús bűnös Rudolf Höss apaként és férjként szintén nagyon jó és példás férfi volt!

Ön, aki röviddel a II. világháború után született, hogyan szembesült az előző esztendők tényeivel?

Zsidó családban, zsidó környezetben nevelkedtem, és felnőttként is még sokat beszélgettem a szüleimmel. Mind bennük, mind az ismerőseik körében ott éltek a zsidóüldözés keserű emlékei. Édesanyám Losoncról származott, az ő egész családját, egy fivére kivételével, meggyilkolták, ahogy apám családjának is több tagját. És mert ma már én is a hetven felé araszolok, legföljebb el-eltűnődhetek azon, vajon megkérdeztem-e és ők elmondtak-e mindent arról, ami a fasizmus időszakával és a holokauszttal kapcsolatban kitörölhetetlen fájdalomként a lelküket-szívüket nyomta.

Régiónkban mennyire zavaró jelenség napjainkban az antiszemitizmus?

Nem hinném, hogy kiiktatható lenne a hétköznapokból, noha az események sohasem ismétlik gépiesen önmagukat. Szlovákiában is föl-fölüti fejét az antiszemitizmus, időről időre fizikai bántalmazások szintén előfordulnak, de ami igazán nyugtalanító, az a Tiso-rendszer iránti rokonszenv és a történelemferdítés. A zsidóüldözés tagadhatatlan tényei és a holokauszt áldozatai iránti tisztelet viszont egyszerűen megköveteli, hogy a jelenkor hitelesen szembesüljön az akkori valósággal. Kerülve a szépítgetést, a felelősséget enyhítő szerecsenmosdatást. Szlovákiát tekintve már „csupán” azért is, mert Európa nácik uralta területén – talán Horvátország kivételével – nem akadt még egy olyan állam, amely 1939 és 1945 között lelkesebben és készségesebben kollaborált volna a hitleri Németországgal, mint a Tiso-korszak Szlovák Állama.

Szabad a történelemben bizonyos „korszakfeledtető” vastag vonalakat húzni?

Nem. A fekete vonalak meghúzása ostoba dolog, elvégre hiábavaló minden szemforgatás, a história szekrényekbe rejtett csontvázai előbb-utóbb mégiscsak előbukkannak. A történelem ugyanis egyben a jelenünk is. Ezért kell őszintén szembenézni vele, és a helytelenségeit a valósághoz hűen társadalmilag is beismerni.

A holokauszt túlélőiben az idő, az elmúlt hét évtized felülemelkedéssé, netán feloldozássá is oldhatja az egykori rémségek emlékeit a már aggastyánkorú, de még élő háborús bűnösökkel szemben?

Ahogyan én ismerem az egykori koncentrációs táborok túlélőit, nekik nem a felülemelkedés gesztusa jelent gondot. Számukra az a fontos, hogy ne lehessen hamisítani a történelmet; hogy a mai közvélemény, elsősorban az ifjúság a valóságnak megfelelően értesüljön a lágerek borzalmairól. Amíg lehet, első kézből, a lágerekbe üldözöttek és a hadifoglyok személyes vallomásaiból. Szlovákiának ebben sok a pótolnivalója. Még úgy is, ha ezekről a dolgokról nehéz érzelmek nélkül beszélni, hiszen életeket és emberi sorsokat eldöntő történelmi valóságról, egyéni emlékekről van szó. Aligha véletlenül szokott olykor szóba kerülni, hogy egész Európa alvadt zsidó vér borította földrész.

A bécsi Zsidó Dokumentációs Központ alapítója, a nácivadászként ismert Simon Wiesenthal mégis a bosszú helyett az igazságosságot szorgalmazta!

Igen. Ő a valós tényeket kutatta, „csak” az igazat kereste. A különösebb jelzők nélküli igazat. Úgy, ahogy – bevallom, nekem is tetszően – az amerikaiak esküjének szövege megköveteli. Érdemes idézni: Esküszöm, hogy az igazat fogom mondani, csak az igazat és a teljes igazságot! Szerintem ugyanis az igazat, ha más-más hangnemben és módon is, de ki kell mondani. Ilyen-olyan kertelés, titkolódzás, ködösítés nélkül.

Ha szabad, a Judaizmus című kötet szerzőjétől még megkérdezem: a zsidók az idegen előtt miért nyitják csak félig az ajtót?

Ez a vallási hagyományaink értelmében értendő. Hogy aki konvertitaként a zsidó vallás új hívője kíván lenni, azt nem várjuk tárt ajtóval, de nem is zárjuk be előtte. A rabbinak is az a dolga az őt felkereső jövevénnyel szemben, hogy első válaszként eltanácsolja az illetőt, és ilymód rábízza a határozott döntést.

Ön mégis tárt ajtóval fogadott engem.

Mert szívesen látom az otthonomban, de nem biztatgatom, hogy konvertáljon.