Szellemi hídlesen – évtizednyi fázisokban

A párkányi oldalon tömegek figyelték a hídépítést... Valkó János felvételeEbben az apokaliptikus látványban része lehetett azoknak is, akiknek nemzedéke soha nem találkozhatott egymással. Az 1895. szeptember 28-án először átadott hidat a huszadik században kétszer is felrobbantották. Először 1919. július 22-én a Magyar Tanácsköztársaság csapatai elől visszavonuló csehszlovák légiósok a híd Esztergom felé eső részének első mezőjét röpítették a levegőbe. Másodszor 1944. december 26-án a németek gondolták úgy, hogy harctéri agóniájuk meghosszabbításaként lerombolják az 1926-27-ben felújított Mária Valéria híd három középső tartószerkezetét.

A hidat mindig a távolodás érdekében robbantják fel, s mindig a közeledés szándékával építik újjá. Közben sem a hidat, sem a híd két oldalán lakókat nem kérdezi meg senki. Pedig a híd valósága a lelkek igazsága. A tereptárgyat elpusztító hadigépezet legkevésbé ezekre van tekintettel. Örök belső ellentmondása ez a történelem nevében hadakozó emberiségnek…

– Ki akar itt még híd lenni? – tette fel hangosan a kérdést a Párkány-Esztergom között egy húszéves fiatalember, valamikor 1971-ben, miközben a lehető legmesszebbre merészkedett a Duna fölé meredő hídcsonkon. A folyón tengerésznek öltöztetett határőrökkel gyors motorcsónakok őriztették az egymással szembeni partokon élőket. A Duna bal partján Fábry Zoltán gondolatai mentén dúlt a vita a szlovákiai magyarság hídszerepéről, a hídszerep vállalásáról és vállalhatóságáról. Válaszként némi kivagyisággal jelentette ki az a fiatalember: „Nem akarok híd lenni. Úszni kell megtanulni, barátaim.”

A nyár forró volt és mégis fagyot lehelt a bosszúvágyó hatalom. Sem a hidaknak, sem az úszni vágyóknak nem kedvezett az a korszak. Aztán éveken át évente legalább egyszer látta a hidat. Idegenkedett a látványtól, nem szerette a várost, ahol az utcákba szakad, s mint hajszálgyökerek a nagy fák tövén, eltűnik a népek országútja. Pedig nem tűnt el, csupán ezer és ezer emberi idegpályában alakult át vággyá, reménnyé. Hogy egyszer talán…

Párkány öt évtizeden át megtorpantotta az idegent. Onnan már csak kompon kelhetett át a vándor, ha volt kedve, ereje a magyar történelem legszebb városába: Esztergomba. Márai Sándor szerint „egy város mindenekfelett egy gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben.” Micsoda lehet akkor két város, melyeket összeköt egy híd? Párkány a vízbe robbantott híd innenső oldalán maga a lélek reménysége, Esztergom a túloldalon a lélek szépsége.

Transzcendentális erők hatottak, akkor is, amikor a Balassi Bálint Művelődési Klub tagjai körében Himmler Györgyék a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján sokadszor vették fel a Mária Valéria híd újjáépítésének gondolatát, s tartották elevenen a rendszerváltás utáni években is. Gyuri egyetemistaként lett, majd fiatal tanárként maradt Párkány szellemi életének az egyik erjesztője. Számára a történelem nemcsak hivatás, hanem naponta formálható jelen is. Most, amikor a Mária Valéria híd avatására készül a város, s a párkányi történések koordinátoraként dolgozik az ünnepségek szervezésén.

– Az esztergomi és párkányi képviselő-testületek kulturális bizottságainak a tagjai voltak azok, akik a civilszervezetekkel kimunkálták a hídavatás ünnepségeinek négynapos sorozatát. Ötletekkel állt elő az Esztergom-Párkány Baráti Társaság és a Szlovák-Magyar Baráti Társaság. Sorolhatnám mind a két városból a közreműködő civilszervezeteket, amelyek a Párkányi Városi Művelődési Központ és az Esztergomi Polgármesteri Hivatal Programirodája összefogásának a részesei. A hivatalos átadás után a két város polgársága birtokba veszi a hidat. Ez egy ünnepi, történelmi jelmezes felvonulás lesz, mely Esztergomból indul el Párkányba, majd vissza. Egy másik felvonulás a régió népéletét mutatja majd be. A négynapos rendezvénysorozatban sok-sok hangverseny, néptáncbemutató, hivatásos és amatőr együttesek fellépése lesz. Kifejezve, hogy az újjáépített híd örömteli esemény. Örömteli még akkor is, ha sok mindent nem lehet előre tudni a két város életére gyakorolt esetleges negatív hatások közül. A pozitívumok messze túlszárnyalják majd a negatívumokat. Sok rossz, a kompon is átjutott ide vagy oda. Maga az örvendetes tény, hogy az emberek nem lesznek időben a kompjáratokhoz kötve, és Budapestre is el tudnak menni. A magyar főváros közigazgatási határa alig negyven kilométerre fekszik innen. Ez sokunknak a tudatáig talán még el sem jutott. Ehhez kapcsolódik az a minapi kedves eset, amikor a közös éneklésre készülő párkányi kórus karnagya megkérdezte: „Ha ötkor kezdődik a koncert, akkor utána hogyan jutunk haza?” Elfeledkezett arról, hogy addigra a híd már folyamatos határátkelést tesz lehetővé, ami nem függ többé a kompjáratoktól. Ez az időtlenség érzésének a megsejtésén túl a szabadságot és az egyéni autonómiát is erősíti majd az emberekben. Sok ember számára ez a fizikai közelség és mozgásbeli szabadság új munkalehetőségek keresésre is alkalmat kínál. Lehetséges azonban, hogy éppen a párkányi értelmiség kerekedik fel, hogy Esztergomban keressen munkát. Ez megtörténhet a fiatalokkal is, akik tanulni vágynak, s a Duna jobb partján, vagy a közeli piliscsabai Pázmány Péter Tudományegyetemen gyarapítják tudásukat. Ez már akkor is pozitív hatású lesz, ha a nemzedékek nem költöznek el Párkányból és környékéről.

Ez a híd a józan ész és a tiszta érzelem tereptárgyaként született újjá. Sem öt évtizedes tetszhalálának következményeit, sem feltámasztásának várható eredményeit nem vizsgálták jövőkutatók. A lelkiség, a gondolatiság szférája irodalmárok, művészek vizsgálódásának a tárgya lehet. A szociológia, a gazdaságtan tárgyiasságához az emberi munka konkrétsága kell. Néhány elkövetkező évben dől el, hogy a híd sokezerszeres szubjektív kivetülései a lelkeken túl megszülik-e a munka, a gazdaság, a piac konkrétságából a megálmodott, de nem megtervezett valóságot.

Nem titkolt az a lezáratlan vita, amely arról folyik, hogy a híd avatásával bő öt évtized elteltével ismét összekapcsolódó régiók polgárai az ünneplés és az érzelmi telítődés nyomán, felkészültek-e a gazdasági, kereskedelmi és szociális változásokra. Ha valakiknek, akkor a minden változásra kész magánvállalkozóknak érzékenyen kellene reagálniuk a lehetőségekre. Egy Párkányhoz közeli faluban élő vállalkozó nevének elhallgatását kérve mondta el véleményét: „Senki nem tudhatja, hogy a mostani bonyolult gazdasági helyzetben egy infrastrukturálisan fejletlen és egy Budapest közelségében is fejlettnek számító régió újbóli összekapcsolásával milyen gazdasági fejlemények következnek be. Igazából az következik-e be, amit érzelmileg, lelkileg eddig is érezhettünk, s Párkány gazdaságilag is Esztergomhoz kötődik majd? Mindehhez a munkaerőáramlás azzal is hozzájárul majd, hogy a Párkány környéki munkaerőfölösleg ott talál munkát. Ismerve a tőke mozgását és pontos helyzetfelismerését, aligha várható el, hogy azonnal idetelepül. Hacsak a kedvező helyi feltételek, az adózás és az olcsó munkaerő nem alkot majd olyan rendszert, amiért már érdemes lesz akár a magyarországi tőkének is vállalkoznia Szlovákiában. Szerintem akkor is a mi vállalkozásainkba csatlakoznak majd be a magyarországiak. Az viszont akkor is kérdéses lesz, hogy az alacsonyabb béreket látva, a piacképes, magasan kvalifikált munkaerő ugyanúgy Esztergomban keres-e munkalehetőséget, mintha az új vállalkozások itt sem lennének. A várható fejleményeket csak a régió fejlesztésének alaposabb ismerete, tudományosan megalapozott ipari és kereskedelmi fejlesztése jelezhetné előre. Azt magam is tudom, hogy sokkal olcsóbb a munkaerőt vándoroltatni egy már létező nagyvállalatba, mint mondjuk zöldmezős beruházásként új telephelyeket építeni egy mégoly modern ipari parkban. Ez a tény előrevetíti árnyékát annak, hogy a balparti régió megreked a fejlődésben. Nagyon-nagyon kedvező feltételeket kell kínálni ahhoz, hogy a beruházási tőke elcsábuljon. Más értelemben viszont a szellemi értékek fellendülő áramoltatása hozhat olyan változásokat, hogy a Magyarországon tanuló, magasan kvalifikált fiatal szakemberek hazatérve könnyebben vágnak bele a szlovákiai vállalkozásba. Mondjuk éppen olyanokba, amelyek majd beszállítói lehetnek az esztergomi vagy a multinacionális cégeknek.”

Egyes vélekedések szerint Párkány egy-két dologban megelőzhette volna Esztergomot, hogy mire a Mária Valéria híd avatása megtörténik, kiszélesített kereskedelmi hálózattal várta volna az ebben a tekintetben még mindig Budapesthez kapcsolódó túlparti városból érkező vendégeit. Ha jobban odafigyeltek volna, a híd felújítását garantáló kormányközi szerződések aláírása óta is fejlődhetett volna a kereskedelem. Egy másik csoporthoz tartozók meg a helyi kiskereskedőket és vendéglátósokat védenék a nemzetközi üzlethálózatok terjeszkedésével szemben. Az mindenképpen izgalmas kérdést vet fel, hogy a híd teremtette újfajta kapcsolat Esztergom és Párkány között elindít-e valamifajta kerskedelmi rivalizálást. Hol emgednek majd előbb a nemzetközi hálózatok csábításnak? Nem késtek-e le minderről, hiszen az alig 15 kilométerre fekvő Dorogon már épül egy multinacionális kereskedő cég hipermarketje? Egyáltalán megvédhető-e a kiskereskedelmi hálózat úgy, hogy nem engednek teret a multiknak, akik viszont a közelben vetik meg a lábukat?

Párkány polgármestere, Ján Oravec a Mária Valéria híd átadásának igencsak összetett hatásairól így vélekedik: „A negatív hatások mindenképpen minimalizálódnak. Az esztergomiakhoz képest a hídon átjövő forgalom levezetésében nekünk egyszerűbb dolgunk volt. A Duna mellett mindkét irányban léteztek a forgalmat elterelő utak. Sokkal inkább a pozitív hatások felerősítésére összpontosítunk. Ezért sem érthető, hogy a híd nevének megváltoztatására tett lépésekre mi motiválta a kezdeményezőket. Nem egy új hidat építettünk, hanem egy régit rekonstruáltunk, szinte ipari műemléket helyreállítva. Miért kellene a nevét megváltoztatni? Azon túl, hogy egy történelmi adósságot törlesztünk a Duna két partján élő népekkel szemben, igencsak gyakorlatias célt is szolgál majd. A mi régiónkban jelentős munkanélküliséget enyhítheti, ha sokan esztergomi cégeknél találnának munkát. Polgármesterként az önkormányzati képviselők támogatásával törekszünk arra, hogy idetelepüljenek cégek. A város polgárainak érdekeit szolgáló oktatás, egészségügy és szociális ellátás állapotán mindig van mit javítani. Ennek megfelelően az igények is sokfélek, amelyeket a lehetőségekhez kell hangolni. Nem véletlen, hogy mindig vannak, akik elégedetlenek lesznek.”

Ján Oravec polgármesteri munkájának a városbeli lecsapódását és a sajtóbeli visszhangját tekintve nincs nagy különbség. Kedvező fogadtatás és támadás itt is, ott is éri. A kívülállónak az a benyomása, hogy mégiscsak kiváló konfliktustűrő és konfliktuskezelő képességekkel kell rendelkeznie, ha ebben a ma is a történelmi változások viharaiban élő városban szlovák létére, harmadik választási időszakban is polgármesternek választották. – Számomra a lelkiismeretem tisztasága a legfontosabb. A cselekedeteimet mindig úgy igyekszem irányítani, hogy ne kerüljek önmagammal ellentmondásba. A tiszta lelkiismeret aztán megvéd a támadásokkal, a konfliktusokkal szemben. Nyílt sisakkal az emberek elé állhatok, nem kell félnem, hogy rájönnek valamire. Persze vannak szituációk, amikor fölösleges a vitatkozás, mert hajthatatlanul csökönyös emberrel van vitám. Máskor, ha azt látom, hogy valamit helytelenül ítéltem meg, tudok bocsánatot is kérni, s megváltoztatom a véleményemet. Igaz, mint minden ember, én is nehezen teszem ezt, de elég gyakran megesik. Az egyensúlyt úgy igyekszem megkeresni, hogy nem nemzetiségekben gondolkodom, hanem párkányi polgárokban. Az ő elégedettségük a legfontosabb cél. Ezzel sok mindent elmondtam, hiszen a mai helyzetben ki lehet az, aki mindennel elégedett? Talán senki. De mindenképpen el akarom érni, hogy ezeket az érdekeiket ne egymás ellen, ne egymás kárára érvényesítsék. Mindig igyekszem annak a másik embernek a helyzetébe, lelkivilágába beleélni magamat. Mivel nem vagyok egyik politikai pártnak sem a tagja, nem is kell valamiféle felsőbbségi elvárásokat teljesítenem, s ez máris rengeteg döntési szabadságot, a jó megoldások keresésének a lehetőségét kínálja. Ez nem jelent tévedhetetlenséget, de mindenképpen független döntések meghozatalát jelenti. Az eltelt tizenegy év alatt változott a felfogásom a polgármesteri hivatásról. Már abban is, hogy ezt a tisztet hivatásként látom el. 1990 óta többször is rájöttem, hogy a legjobb akaratom ellenére sem tudok mindent elérni. Ugyanígy azt is látom, hogy mindig vannak olyanok, akiknek soha sem tetszik, amit csinálok. Mások meg éppen az igyekezetemmel, a jószándékommal akarnak visszaélni. Sok kudarcot megértem már, de sokkal több volt a kis siker, mint a nagy kudarc. A Mária Valéria híd felújítása ebben a sorban igen látványos siker, és sok-sok párkányinak és esztergominak köszönhető. Remélem, mindenki ennek a tudatában ünnepel majd. Mindez majd elfelejteti velem, hogy az államigazgatási szervekkel folytatott tárgyalásaimban élem meg a legtöbb sikertelenséget. Az állami hivatalnokok ebben az országban a szorgalmuknál és a tudásuknál sokkal nagyobb hatalommal rendelkeznek. Ezzel igencsak meg kell küzdeni.

Két város készül az ünnepre a Duna két partján. Százezrek, talán milliók ünnepelnek majd polgáraikkal. Velük együtt ünnepi ruhát ölt az a férfi is, aki fiatalemberként harminc évvel ezelőtt a hidak bizonytalan sorsa helyett az emberek tudásának a bizonyosságát vallotta. Legyen az ünnep Márai Sándorral szólva „különbözés”, „mély és varázsos rendhagyás”, „mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.”

Október 11-én két nemzet ünnepel. Remélhetőleg önmagában is a másikat…