Szarvashiba, avagy érik a világ a pusztulásra?

Értem én, hogy a nacionalizmus, a sovinizmus s általában a xeno- és homofóbia a legkevésbé sem racionális megnyilvánulásai az embernek. Egyértelmű az is, hogy a világon mindenütt, minden egyes társadalomban akad legalább 10-20 százaléknyi halandó, akik bizonyos mértékben korlátoltak – szellemileg is. Diliflepnijük ugyan nincsen, ám nézeteik s megnyilvánulásaik tekintetében egyértelműen ostobák ők. A bajok általában akkor kezdődnek, ha efféle emberek kerülnek döntéshelyzetbe, ne adj’ isten valamilyen hivatali pozícióba.

Itt van például ez a Martin Sarvaš nevű dalszövegíró (Tublatanka rockzenekar), aki, ki tudja, mikor – egyébként tökmindegy is – a szlovák kulturális tárca művészeti főosztályvezetőjévé avanzsált. Hogy aztán most, lévén „kedvezőre” fordultak az éghajlati, akarom mondani, a közéleti viszonyok is, úgy tört föl a felszínre, amint a földigiliszták szoktak volt a nyári záporok nyomán… S aztán működésbe is lépett. Hogy akiknek kell, észrevegyék őt, s nehogy már figyelmetlenül a földbe tapossák bizonyos vérnacionalista terminátorok – akik most kormányszinten lagzizhatnak –, elhatározta, hogy lyukat üt a világba. Legalábbis a szlovákiai magyarokéba. Nehogy már fránya, izgága kisebbségként elnyomják szlovák többségét e honnak… Ilyesmi lehetett a genezise annak az általa szignált írásosos figyelmeztetésnek, amelyet e sajtótermék gazdáinak címzett és küldetett meg. Hogy első lépésben felhívja figyelmüket egy komoly törvénysértésre. Nevezetesen arra, hogy a vonatkozó nyelvtörvény – micsoda provinciális sületlenség is az ilyesmi – betűjére állítólag fittyet hányva magyar nyelven használják a helységneveket – tömegtájékoztatásilag.

Nos, tegyünk itt egy röpke kitérőt. Jómagam publicistaként, sőt Sarvaš „művészkollégájaként” a legkevésbé sem vagyok híve annak, hogy, mondjuk, a közép-szlovákiai Dubnicát Máriatölgyesként közvetítse olvasóinak az Új Szó. Viszont a legkevésbé sem azért, mert úgy gondolom, hogy valamilyen komoly identitásbeli gabalyodást okozhatna ez efféle virtus szegény dubnicaiaknak. De azért sem ám, mert magyar felmenőink szerintem éppoly hülyén magyarosították Dubnicát Máriatölgyesre, mint ahogyan az echte magyar helységnevek szlovákosításának államilag kinevezett apostolai annak idején Bősből Gabčíkovót csináltak. Csak azért nem helyeslem Dubnica helyett a Máriatölgyes helységnév használatát, mert meggyőződésem, hogy a szlovákiai magyaroknak s általában a magyar olvasóknak halvány sejtelmük nincs arról, hogy Máriatölgyes Dubnicával lenne azonos… Vagyis ha efféle szamársággal szembesülnek az olvasók, tulajdonképpen rejtvényt kínálnak nekik az egyenes irányú tájékoztatás helyett. Márpedig, ugye, egy hírlap korántsem azonos a Füles rejtvénymagazinnal…

Térjünk azonban vissza Sarvaš úr problémájához. Mit nem beszél ez az ember? Lényegében azt, hogy a szlovákiai magyarok nem anyanyelvük részeként tették magukévá s használják folyamatosan, ám törvénytelenül az általuk vagy az őseik által lakott települések magyar megnevezéseit. Holott éppúgy vannak a magyar helységnevekkel, mint ahogyan megtanulták azt a szót, hogy anya, avagy urambocsá! amint Sarvaš megtanulta annak idején a saját vezetéknevét. Vajon mit szólna hozzá ez az ember, ha, mondjuk, urambocsá! arra kötelezné őt valami agyament újkori szlovák nemzetébresztő, hogy azt, mármint a Sarvašt azonmód változtassa Jeleňre. Mert a Sarvaš magyarul egy erdei állat megnevezése. A szlovákul Jeleňnek mondott megfelelője… Na hát ettől nagyobb szarvashibát, ugye, elképzelni sem lehet!

Egyébként tényleg nem szabad azt gondolni, hogy Martin Sarvaš kötöznivaló bolond lenne. Amint az eleganciára és a jó ízlésre való törekvés ezúttal arra sem enged itt következtetni, hogy holmi izgága provokatőrrel volna dolgunk. Pláne most, amikor néhány éve végre európaiakká lehettünk megint. Remélhetőleg egyszer s mindenkorra odahagyva a pártállami bolsevik „Állatfarm” hátsó udvarának oly orrfacsaró és undorító bűzét, állagát… Lassan levetkőzve végre a kommunizmus legalpáribb módon képmutató – vallását! (Mert egy kényszerű és szánalmas vallás volt az, nemde?!) Hogy soha, de soha többé senki, de senki ne kényszeríthessen hús-vér embereket arra, hogy primitív téveszméknek áldozva, büntetések terhe mellett legyenek uniformizálhatóak és kény-kedv szerint egymásnak ugraszthatóak. Hogy úgy lehessen egymás ellen hergelni és ereszteni bennünket itt a civilizáció bölcsőjében, mint a dzsungelből alighogy kiszabadult, félállati sorban rekedt és hatalmi úton ott tartott afrikai törzseket…

Szóval, Martin Sarvaš vélhetően egy kétségbeesettség generálta affektusban, azaz valami megfoghatatlan vagy épp nagyon is hétköznapi érzelmi fellobbanás által befolyásoltan írta vagy íratta meg levelét... Teszem azt, találkozott egy ostoba magyar emberrel, vagy elhagyta őt valami szemrevaló, ám rátarti nőszemély stb. Esetleg úgy fölturbózta magát egy rockkoncerten, hogy hatalmába kerítette valami primitív és kellőképpen gonosz ezoterikus erő, egy ördögi sarlatán. És úgy maradt... De mindegy is. Azt viszont el nem hiszem semmi pénzért, hogy a kulturális tárca vezetője, Marek Maďarič miniszter úr tudott volna Sarvaš problémájáról, vagyis a szóban forgó figyelmeztető levélről. Már hogy lehetne ilyesmit még csak elképzelni is egy olyan értelmiségiről, aki annak idején, amikor kinevezték őt posztjára, azt nyilatkozta a magyarországi Népszabadság riporterének, hogy legkedvencebb írói, többek között, Örkény István és a mi Grendel Lajosunk.

Ha viszont mégis az ő tudtával került sor erre a tragikomikus nemzeti attakra, akkor, ha nem érett is még meg a világ végleg a pusztulásra, valami nagyon nagy baj van készülőben ezen a jobb sorsra érdemes provincián. Csak azért, mert esetleg végleg érvényesülhet a szellemileg korlátolt emberek befolyása…