Szabó Gyula születésének százéves évfordulójára

Halála után képeit kiállításokon főleg Losoncon mutatták be rendszeresen, ahol Szabó Kinga, a művész özvegye több mint negyed évszázadig volt a Nógrádi Galéria igazgatója. Pozsonyban 1986-ban a Pozsonyi Városi Galériában láthatta a közönség gyűjteményes kiállítását. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy ne csak a neve, hanem a művészete is szélesebb körű köztudatban éljen.

Örvendetes tény, hogy a százéves jubileum nagyobb hullámokat vert fel. 2007 júniusában két kiállítás nyílt meg, a következők az év további hónapjaiban várhatók. A legfontosabb tény azonban monográfiájának megjelenése, amely végre lehetővé teszi a művész életművének áttekintését, megismerését, szakmai ismertetését és értékelését. Bátran merem mondani, hogy ilyen nagyságrendű, ekkora szakmai színvonalú és vizuális szempontból elsőrendű képzőművészeti kiadvány először jelenik meg itthon, szlovákiai magyar kiadónál. Az öndicséretnek ebben nincs szerepe (noha magam is közreműködtem létrehozatalában), hiszen ezt egy szélesebb csapat együttműködése nélkül nem lehetett volna létrehozni. A 284 oldalas, 200 színes reprodukcióval ellátott publikációban hat szerző tanulmánya olvasható, s nem hiányzik költészetének méltatása sem Szakolczay Lajos budapesti irodalmártól. A három budapesti (az irodalmárom kívül Lóska Lajos és Böröczfy Virág művészetkritikusok) és három itthoni (Szabó Kinga és Bozó Andrea művészettörténész, valamint jómagam) szerző saját szűkebb szakmája alapján választott a gazdag életmű kínálta lehetőségekből. A könyv koncepciója szerint a művészettörténészek különböző művészettörténeti szemléletet érvényesítve mutatják be az életművet, annak egy-egy fejezetét vagy problémakörét. Ez arra is fényt derít, hogy Szabó Gyula életművének mely fejezetei foglalkoztatják leginkább a kortárs szakembereket. A könyv vizuális oldala részben Alexander Jiroušek kassai fényképésznek köszönhető, de főleg Németh Ilonának, aki e könyv megtervezésénél visszatért eredeti főiskolai képesítéséhez, a könyvművészethez. A csapathoz hozzátartozik a bibliográfus Gadus Györgyi, a fordítók, a könyv számítógépes előkészítői, a nyomdászok – a végeredményen látszik, hogy mindnyájan egy rendkívüli könyv megteremtését tartották szem előtt. A kiadást a dunaszerdahelyi NAP Kiadó, személy szerint Barak László vállalta.

Szabó Gyula életműve harmincöt éve lezárult. Rendkívüli gazdagsága megengedi és szükségessé is teszi, hogy most az interpretáció jusson szóhoz, tehát a művészettörténeti hozzáállás és a művészeti kritika. Saját értelmezésemben mindig azt hangoztattam, hogy Szabó Gyula művészetét nem a formanyelv és a fejlődés logikája fogja össze, hanem tartalmi mondanivalója és rendkívüli egyénisége. Ebből indul ki a két, júniusban bemutatásra került kiállítás is, melyek Ipolyságon és Pozsonyban várják a látogatókat.

Két kiállítás – két korszak, amelyeket egy negyed évszázad választ el egymástól: a II. világháború évei és a hatvanas évek vége, életének utolsó időszaka. Mindkét korszakban a festészete dominál. A világháború éveinek festményei a művész életében két képen kívül (Savonarola, Öreg halász és felesége, Pozsony; 1957) sose voltak kiállítva, halála után is csak néhány kép 1982-ben Losoncon. Tehát e kiállítás kétharmada először jut nyilvánosság elé. Az utolsó évekből viszont több kép volt látható budapesti kiállításán a Magyar Nemzeti Galériában 1971-ben, nálunk 1972-ben Besztercebányán, 1986-ban Pozsonyban, 1997-ben Losoncon.

Az ipolysági volt zsinagógában kialakított kiállítóteremben – mai neve Menora Saag Centrum Artis – augusztus 8-ig látható a VILÁGÉGÉS avagy IPOLYSÁGI EMLÉKEK (1938–1946) című kiállítás. Szabó Gyula fiatal éveiben megtapasztalt egyet s mást az első világháborúban, már ekkor kialakult benne a háború és mindennemű erőszak ellenzése. Ez életműve minden korszakában megnyilvánult és lényeges tartalmi motívuma művei százainak. A harmincas évek vége és a háborús évek gyorsan változó végletekbe sodorták a művészt. 1938 után megnyíltak előtte a magyarországi kiállítások lehetőségei, díjat kapott a budapesti Szinyei Merse társaságtól, a Fővárosi Képtár vásárolt tőle. Azonban a Horthy-Magyarország szellemével nem tudott egyetérteni és nem állt be dicsőítői közé. (Ma már el sem tudjuk képzelni, a művészek mekkora serege festette a kormányzót minden foglalatosságánál, a harcoló hős katonákat és az uralkodó „eszmék” minden megnyilvánulását.) ĺgy az első kiállítási sikerek után visszakozott és kénytelen volt megélhetés után nézni. 1942–44 között az ipolysági Magyar Mesejátékgyárban talált állást mint játéktervező. A sors abszurduma: a világháború közepén a rebellis festő játékokat tervez! Kettős életet élt, a napos oldala a játéktervezés és tájképfestészet volt, a sötét pedig látomások és „példabeszédek” a Gonosz és a Jó harcáról, ártatlanok gyilkolásáról, tömegek közönyéről, az erőszakról és halálról. A keresztény szimbólumok (Hegyi beszéd, a Golgota, a balga szüzek), az európai kultúrtörténetből származó témák, az önarcképek (Don Quijote, A Festő Pietája) többnyire Ipolyság városának szimbólummá emelt identitásjeleivel együtt jelennek meg kompozícióban. Az emberi történelem állandó szereplői – itt és most.

Ezekben az években Szabó Gyula művészetileg a magyar festészet felé fordul, a nagyok közül főleg négy művész állt figyelme középpontjában: Bernáth Aurél, Csontváry Kosztka Tivadar, Szőnyi István és Derkovits Gyula. Művészetében azonban a saját útját járta, szimbolizmusa, egyéni mitológiája, titokzatossága, valamint kirobbanó expresszivitása a meghatározó. Szabadon és közvetlenül alkotott, tekintet nélkül képzőművészeti irányzatokra, kiállítási lehetőségekre. E képek bemutatása csupán a jelen kiállításon történt meg.

A pozsonyi SZNM – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában június 20-tól szeptember 9-ig SZABÓ GYULA – Az utolsó évek művei 1967–1971 című kiállítás tekinthető meg. Az utolsó évek alkotásaiban újra a festészet és az expreszszivitás dominál. A művész formanyelve egészen megváltozott – megért benne a 20. század, és a már klasszikus modern művészet szemlélete. Ehhez hozzájárult a hatvanas évek végének szabadabb társadalmi és művészeti légköre is. Ebben a korszakban a látható világ már egyre kevésbé érdekelte – mindinkább a felszín alá fordult, elmerülve a filozófia, a belső lelki történések összefüggéseiben. A gazdagabb szín- és formavilág, a változó technikák használata Szabó Gyula kezében új kifejezőeszközzé váltak mindenkori témái és problémái kivetítésére. Műveiben összeolvadnak a különböző kultúrák, a képzelet és valóság, állandóság és változatosság. Az egyetemes kultúra nagy folyamába beolvadó érett és látó ember Divina Commediája ez. Hihetetlen aktivitását mintha a közelgő vég sejtelme is felkorbácsolta volna. Festészete szinte zsúfolva van szimbólumokkal, ami tudatalattijába nyúló gyökereit és immaginációs készségét tanúsítja (a hal, a láng mint ősi életszimbólumok, a szemek, a szexuális szimbólumok, majd az utolsó években a koponya, csontváz, a gyertyaláng, óra). Alkotómódszerében világa megközelíti ugyan a szürrealizmust, de különbözik is tőle – ez nem az álmok hideg, megmerevedett világa, hanem egy állandóan változó lávafolyam. Bár művészetének ez csak az egyik fejezete, jellemzőnek és sajátosnak tartom egész életműve szempontjából. A kiállítás bemutatja az e korszakban alkotott rajzokat és grafikákat is – így válik meggyőzővé a művész egységes formavilága, melyet élete végén ért el.

Szabó Gyula a szlovákiai magyarság egyik legkiválóbb alkotóegyénisége volt a 20. században. A művészember olyan nyomokat hagy maga után, melyek által fizikai halála után is folytathatjuk a vele való dialógust és megismerését.