Sínek mellett

Gyerekkoromban, mikor vonattal mentünk nagymamához búcsúba, és beültem apu mellé, céllövöldés telitalálatok és világbajnok zsákbamacskák reményeivel, már akkor éreztem, mindennek az élménynek talán a vonat az oka, nem pedig a rekedék céllövöldés slágerzenék. A vastagra fűtött vonat szaga.

Szerettem nézni, ahogy mentek az emberek az állomáson. Mintha mindenkinek lett volna célja. Vagy csak bemondták a sok embernek, hogy figyeljenek, mikor jövök apuékkal, és tegyenek úgy, mintha mennének, mintha valami jó kis élet volna az állomáson. Nehéz ezt megítélni, így negyvenkét év távlatában.

A céllövöldés zenék máig bennem vannak, mint valami menetrend. Pedig egy ideje már nem hallgatok zenét, holott még zeneiskolába is járattak anyámék, hiába mondta a tanár, hogy úgy áll a kezemben a hegedű, mint a szeneslapát. Egy ideje magnóra veszem a vonatokat. Az intersziti a legjobb, amelyik meg sem áll, csak elsüvít minden köszönés nélkül, hogy beleremeg az állomás. A hangja arra emlékeztet, amikor anyám verte apámat a konyhában. Én meg persze úgy csináltam, mint aki nem hallja, mi folyik odakint. Csak játszottam a fából készült kisvasúttal, és arra gondoltam, jó lenne elvonatozni. Innen el. És ezzel leengedtem a lelki sorompót, ami részemről a család szeretete irányába engedte eddig az ugyan gyér, viszont rendszeres forgalmat. Az is leginkább szippantósautó volt. Ilyenem is volt, játék szippantósom, ezért jutott akkor ez eszembe.

Mikor jóval később a kocsmaudvaron megismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki a leszázalékolásáig takarítónőként dolgozott, előszörre nem hitte el, hogy tényleg vasutas vagyok. Talán a sok kisfröccstől volt ilyen szkeptikás, vagy hogy kell mondani. Erre én felpattantam, és kiálltam a főútra bizonyításképpen. És mivel a piros-zöld műanyag serpenyő mindig nálam van (csak az ágyba meg vécére nem viszem magammal), hát elővettem a forgalomban, és szépen megmutattam, kinek hová kell mennie, vágány mellett kérem, vigyázzanak, de lehetőleg csak olyanokat csináljanak, amik beleférnek a vasúti morálba. Aztán hamar lehoztak az útról a jóakaratú emberek.

Azért is szeretem jobban a vasutat, mint a szabad közlekedést, mert egyrészt nem mennek rá traktorral az ember lábára, másrészt meg bőven elég indoknak az egyrészt. Meg a vasútnál nem kell magyarázni a sok baromarcú sofőrnek. Itt csak szépen felemelem a kezem, meg a hangom, hogy kérem, vigyázzanak, meg takarodjanak a peronról, ha elindult a vonat. Volt, mikor ezt is megbonyolították. Nemrég például lovon hozták temetésről a papot, hogy elérjék a vonatot, amely keresztelőre viszi. Én hiába ordítottam, hogy nem a vadnyugaton vannak, de csak vágtáztak a kettőnegyvenhetes után. Lobogott a reverenda, mint a győzelmi zászló. Persze azonnal felhívtam mobilon a mozdonyost, hogy lassítsanak, várják meg a papot. Rendes ember vagyok én, meg amúgy is sokat jártam gyerekkoromban templomba, és tudom, hogy egyik papnak sem áll jól, ha lihegve kezdi a szertartást.

Sokat szoktam főzni a szolgálati helyiségben, hoztam otthonról villanyrezsót, amit átalakítottunk, hogy bírja venni az ipari feszültséget is, és így egyszerre főzni is lehet vele, meg fűteni is. De miután valami vezetéket rosszul kötöttünk bele, fogja a rádióadást is. Megesett, hogy akkora vihar volt, mint ide a Nyugati, mi meg elkezdtünk kompótot főzni bérbe, de abbahagytuk, mivel az állomás hangosbeszélője a rezsóból is szólni kezdett. Éppen raktuk fel a lábasba a körtét, mikor mondja a kolléga, hogy valami szól a rezsóból. Közelebb hajoltunk, és nagy meglepetésünkre tisztán lehetett hallani, ahogy a Rózsika bemondja a háromhúszas késését. Aztán meg a kollégát lehetett a sorompóig hallani, mivel nem azbesztből van a füle.

A sorompót, azt nagyon bírom. Mondta is egy időben a feleségem, hogy szereti nézni, ahogy tekerem a kurblit, állítólag gusztus volt a mozdulataimban. Meg is hiszem azt, bizony, nagy hatalom volt sorompót kurblizni, főleg egy olyan bakternak, akinek, hogy úgy mondjam, jó ideje nem állt már a sorompó, érted, miről van szó. Egyszer, mikor rosszabb volt bennem a passz, ráengedtem egy násznépre a sorompót, és hallgattam szépen, ahogy a lakodalmas nóta a harmadik refrén közepénél átmegy jajveszékelésbe. Vonat persze nem jött, csak az állomásfőnök, hogy bizony rendesen el tetszettem cseszni a karriert. De végül mégis visszavettek, mivel nem tudott más vasutas olyan kompótot főzni a környéken, mint én.

Akkor volt nagy öröm, mikor jöttem vissza a kirúgás után egy héttel, aztán persze szépen berúgtunk. Én éppen a műanyag serpenyővel vertem az öltözőszekrényeket, mikor jött a telefon, hogy haza kéne szaladni, mert a feleségem beesett a tyúkólak közé. Mondtam a kollégáknak, hogy mire kész a következő adag kompót, én is itt leszek.

Hazaérve láttam ám, hogy nagyobb a baj, mint hinném. Mint minden valamirevaló bakternak, nekem is sokat bír a gyomrom, de a látványt, amely elém tárult, azt senkinek sem kívánom, pláne villamosvezetőnek. Az asszony a két ól között, a kecske néz rá hülyén. Kérdeztem nyakig az idegben, mi van veled, Sárika, csak nem megint, csak nem megint a meddőségedre gondoltál, hogy aztán a tyúkólak közé vesd magad. Ő erre azt mondta, hogy annyi puha dolog van az életében, végre valami biztosra vágyott, csak az a baj, könnyebb volt beszorulni, mint kifelé. Végül kiderült, hogy a sorsával van valami baj. Már jósnőnél is járt, de a cigányasszony nem akart semmit mondani. Értem én. Szerintem csak nem merte megmondani a rosszat a jósnő, mert talán attól tartott, amilyen hirtelen ember vagyok, még megetetem vele a gépzsírt, amit évek óta gyűjtök vödörbe, és akkor cseszheti a tudományát. Zsírral zsúfolt zsigerekkel szerintem elég nehéz jósolni, még ha teljes gázon van is benne az, amitől látja az eljövendő vonatokat.

Szóval, hazaértem, majd próbáltam rendbe rakni a feleségem lelkileg, hogy nyugalom, Sárikám, nem annyira rossz nekünk, mintha kétszer ilyen rossz volna. Megvan mindenünk, ami kellhet egy bakternak, meg egy ilyen Sárinak. Van minden napra kompótunk, nincs messze az állomás, ha menni akarunk valahová, van szabadjegy, gyerek helyett ott a kecske, már figyel az alapvető szavakra, és magától lejön a sínekről, ha jön a vonat. A Sárika gyakran nézi mostanában az induló vonatokat, hiába mondtam neki ezerszer, hogy ha vannak olyan helyek az univerzumban, ahonnan indulnak valamik, akkor oda biztos érkeznek is. És melyik angyal ne örülne egy ilyen takaros szoba-konyhának a sínek mellett.