Semmiért egészen?

Az Edgar, Puccini életművének hagyományosan mostohán kezelt darabja, igazi fotelopera, hiszen Alfred de Musset egyik kuszán kusza drámája alapján megírt, szövegkönyve minden idők egyik leghiteltelenebb, már-már egyenesen hatásvadász szerkesztménye. Rendező legyen a talpán (azért akad ilyen!), aki kihozza belőle a hiteles tragédiát. Maga a zeneszerző is egy tréfás, szójátékos, akár dehonesztálóan is értelmezhető dedikációt mellékelt második operájának partitúrájához, melyet Sybil Seligmannek küldött: „E Dio ti GuARrdi da quest’ opera!”, azaz Isten óvjon ettől az operától. Ez a történet legalább olyan erősen tartja magát a Puccini-monográfiákban, mint az, hogy például ő volt az első olasz zeneszerző, aki autót vásárolt. A jelentősége is körülbelül ennyi, hiszen Puccini zenéje már e műben szinte teljes pompájában és szinte az első taktustól kezdve (néhány elszórt, ám agresszív Verdi-utózöngét leszámítva a kórusrészletekben, bár itt azért az egyházzenei tradíciót is figyelembe kell venni) félreismerhetetlen egyediségében ragyog, a dallamívek és a harmóniák pazar hangszereléssel párosulnak. A legújabb Edgar (a főszerepet Plácido Domingo énekli) efelől szemernyi kétséget sem hagy.

Az sem lehet véletlen, hogy Toscanini Puccini temetésén, 1924-ben épp az Edgarban felhangzó rekviemet vezényelte. Az Edgar áltemetésén elhangzó álrekviem egyszersmind Puccini örökkévalóságának is kifejezője lett: nem halt meg, itt, köztünk rejtőzik, bármelyik pillanatban felfedheti magát.

Adott egy tétova főhős, aki nincs igazán tisztában az érzelmeivel, két sablonnő közt hánykódik: a szenvedélyes nősténytigris (Tigrana, a mór talált gyerek) és a hűség szelíd zálogát jelző biztonság (Fidelia) közt. A női nevek nyilvánvaló beszélőnevek. Edgar alakjának megformálásában nagy szerepet játszhatott az a retorikai csapda, melyet Barthes így fogalmaz meg: „A szerelmes beszéd nem mentes a számításoktól: vagy azért érvelek, sőt néha számítok is rá, hogy kielégülést nyerjek, hogy elkerüljek egy fájdalmas érzést, vagy azért, hogy magamban felvonultassam a Másik előtt (...) a leleményességek tárházát, amelyet miatta elcserélek a semmiért.”

Egy kusza helyzetben Edgar Tigrana (Marianne Cornetti) védelmére kel, akit csak úgy menthet meg, hogy felgyújtja saját házát. Barátja, Frank szintén szerelmes a démoni nőbe, kitör a csetepaté, Edgar megsebesíti Frankot (Juan Pons énekli). A zene mélységéből adódóan a barátság és a szerelem kontrasztja kiemelt pozícióba kerül. A zenei fokozás Ponchielli technikáit idézi meg. Megjegyzendő, hogy Puccini a karakterek kidomborításához zenei vezérmotívumokat is rendel, melyek nemcsak az emlékezetet tartják folyamatosan ébren, hanem anticipációs és magyarázó szerepük is van. Ez Wagner jellegzetes hatásáról tanúskodik.

A második felvonásban egy pazar palotába jutunk, ahol a züllésre hajlamos Edgar már alaposan ráunt Tigranára (Domingo Carlo Bergonzihoz és Carl Tannerhez viszonyítva is pazarul énekli az Orgia, chimera... kezdetű áriát), aki a testiség örömein túl mást nem igazán képes nyújtani. Edgar és Tigrana kettőse (Edgar, sulla tua fronte...) igazi csúcspontremeklés. Frank egy katonai alakulat élen vonul el a palota előtt: a két egykori szerelmi rivális meglepő örömmel talál egymásra, majd miután Edgar beáll a seregbe, kölcsönösen hálálkodnak, hogy esélyt adtak egymásnak arra, hogy megszabaduljanak Tigrana vonzerejétől. Tigrana tehetetlen dühében boszszút esküszik, miközben szerencsétlen szemtanúja a két férfi gúnyos boldogságának.

A harmadik felvonásban Edgar a végső megoldásra szánja el magát: halottnak hazudtatja magát. Áltemetés zajlik, melyen a zenetörténet egyik legszebb és legkülönösebb rekviemfoszlánya hangzik fel. A hősi halottnak hitt Edgart temetik, akinek emlékét Tigrana nyilvánosan bemocskolja. Fidelia, aki kezdettől vonzódott Edgarhoz, a halott védelmére kel, Edgar végül felfedi magát, ledobja szerzetesi csuháját, Fidelia a keblére siet, de Tigrana váratlan csellel ledöfi a szeretett nőt. A romantikus operán edzett egyszerű lélek is látja, hogy egy ilyen cselekményt szinte képtelenség Puccini érzelemkifejező, lélektanilag mindig hiteles, izzó drámaiságot hordozó zenéjével összehangolni, ez okozta azt is, hogy a mű számos átdolgozást ért meg (a leglátványosabb változás az volt, hogy az eredetileg négyfelvonásos mű háromfelvonásosra zsugorodott), illetőleg, hogy színpadon nem mindig tudott átütő sikert aratni. Magyar színpadon még soha nem játszották.

A cselekményvezetés bonyolultságából fakadó bizonytalanság egyik érdekes zenei következménye, hogy az átalakítások során Edgar központi szerepét gyakorlatilag Tigrana vette át. A démoni nő elvakító praktikáinak sikere nemcsak a pogány testiség ígéretében rejlő vonzerő zenei kiemeléséből fakad, hanem a szakrálissal szembemenő, a blaszfémia határait súroló kirekesztettségből is (lásd Tigrana frivol erotikus dalát), hiszen Tigrana mór lelenclány, s idegensége minduntalan konfliktusteremtő kihívás (hangfekvése drámai mezzoszoprán, ilyen értelemben is Bizet Carmenjével részben rokon femme fatale). Az érzéki vágy zsarnoksága csak ideig-óráig működőképes mechanizmus, s ő maga is szinte értetlenül áll Edgar kiábrándulásának megtapasztalásakor, s elképedve nézi, ahogy a barátság józansága diadalt arat az érzékiség kihívásán, sőt ahogy maga a barátság válik szinte egy magasabb rendű, érzéki összeolvadás hordozójává.

Tigrana véres bosszújának története már csak afféle posztromantikus hatásvadászat: Fidelia megölésével Edgart megfosztja a szerelem lehetőségétől, s itt is a barátság segítő keze nyújt némi vigaszt, Tigranát a katonák Frank parancsára elfogják és hóhérkézre adják. Fideliát egyébként Adriana Damato kiegyensúlyozott szépséggel énekli, és szinte olyan elődökhöz mérhető teljesítményt nyújt, mint a híres 2002-es változaton Várady Júlia vagy az első felvételen szereplő Renata Scotto. Fidelia szerepe statikus és sablonos jelleme ellenére zeneileg különösen fontos: három fontos áriája is van (a negyediket az egyik átdolgozás során Puccini átjátszotta Tigranának), melyekben megtapasztalható az az intenzitás, mely a későbbi, törékeny nőalakok jellegzetesen puccinis megformálásához vezet. A felvételen Alberto Veronesi vezényli az Accademia Nazionale di Santa Cecilia kórusát és zenekarát. Dőljünk csak nyugodtan hátra a karosszékben, és füleljünk!

(Giacomo Puccini: Edgar, 2 CD, Deutsche Grammophon, 2006.)