Retour de force

a kötetről és szerzőjéről:

„Az álmoknak most már nem hiszek,

Hiszen magam teremtem őket,

Akár egy trehány isten az eget, földet, vizet...!

Mint sorsomat! A szereplőket —

Szívesen láttam volna előkelőbbnek,

Megváltóvá is kedvvel lettem volna, kinek

Feltétlen alázattal bedőlnek

Gyarló népek, becstelenek, senkik.

ĺgy lettem majdnem magam is gonosz!

Róluk szóltam én, akik az átkot jelentik.”

A versben beszélő ugyan a verscím szerint Sancho, aki minden bizonnyal Panza és egyúttal annak a szerepnek a neve, amelyet Barak László magának választott. Ezúttal is, hiszen az 1981-es Sancho Panza szomorú című kötetétől kezdve mindegyikben található Sancho beszélte versszöveg. Sancho persze nem volt költő, Barak számára egyfajta ember, földön járó társa egy másfajtának. Amikor a kötet epilógusában a kötet szerzőjeként jelentkezik, Barak kiszól a szerepből, ezzel jelzi, hogy kiszólása maga is szerep. Van neki azonban egy másik, mondhatni költőibb szerepe is ebben a kötetben, az is földön járó, onnan vált retúrjegyet a szintén földi pokolba. Az invokációban ezzel a költői szereppel indít, mintegy a saját nevében „Villon pajtás”-ra utal, a pajtássággal járó hasonszőrűségre pedig a következő sorokkal céloz:

„nem érzi még nyeszlett nyakam

löttyedő seggemnek súlyát”.

Ezzel egyúttal sejteti a nem egészen mellékes különbséget, hogy ő még él gyilkosok, rablók és kurvák között, vagyis nem a felakasztott szerepét játssza, hanem másféle halottakét. Az invokáció és az Epilógus között ugyanis ilyenekről van vegyes, gyakran veszettül durva, szó.

A szerep és a szereplés mintegy a kötet egyik versében tematizálódik is. Címe: a színész (és a vállalkozó) halála, a vers pedig arról szól, hogy a hírhedt névtelen vállalkozót lelövik az utcán, éppen akkor, amikor a neves színész előadás közben meghal a színpadon. Sugallja a vers, hogy a hírhedt vállalkozó is szerep, sőt azt is, ami az egész kötet témája, hogy lelövése, a gengszterek, a velük és körülöttük élők életmódja-halálmódja, az alvilági kivégzések mocskos rituáléja is az. Felvett szerep.

A kötet egésze gondosan megválogatott szerepek egyvelege-együttese: áldozaté, gyilkosé, tanúé és a Villon-utódé. Ezek szólnak egyes szám első személyben egy bizonyos — amenynyire tudom, megtörtént — mészárlásról, amely során tízen lettek kivégezve; a kötet verseiből nem tudni meg igazán mást, mint az esemény kegyetlen dramaturgiáját.

Van, aki már halottként szól, és nem úgy, mint Hamlet apja. Ami, gondoljuk meg, szintén szerep, ahogyan Hamlet és a tőle megkívánt bosszúállás is az. De micsoda különbség. Micsoda hasonlóság. És micsoda különbség a hasonlóságban.

Shakespeare-nél királyokról, országok sorsáról és vezetéséről van szó, ahhoz mért a szerep. Baraknál, mint Villonnál, viszont szinte névtelen emberekről, elhanyagolható sorsokról hallunk, mégis éppen általuk az embersorsról, ha egy bizonyos vetületből is. Van ugyanis hasonlóság is: hasonló a bírvágy, a hűség, az álnokság, a boszszúvágy, no és persze maga a meghalás, ami sohasem lehet szerep. Ahogyan sohasem szerep az érzett félelem, a félelemérzet, maga a puszta érzés, vagyis az érzés, amíg szótalan és névtelen. Amikor az beszél, aki fél, már szerepbe is vált. Az érzés már szerepel, amikor a félelemből „félek”, a rettegésből „rettegek”, a ki kell nyírniből „kinyírom” lesz, egy szerep, amit el kell játszani. Amikor pedig az beszél, aki már meghalt, valaki más, illetve valami szerepelteti: végső fokon a világ, a mindenség működése. Más-másként, ha Shakespeare-nél az öreg Hamletet, és ha Baraknál Tecát. Hiszen van különbség a hasonlóságban, a különbség pedig a darabtól függ, attól a darabtól, amelyikben a szerepek játszódnak, ahogyan a darab játszódik az általa is strukturált-projektált világban, a világ pedig attól is, aki számára az.

Barak kötetében a megszólalók más-más modorban, más-más szókinccsel és hanglejtéssel szólnak. Egyes szövegek, a résztvevőké, egyfajta dokuköltészetnek hangzanak, egy alvilági dokudráma darabjainak: a durva, sőt mocskos beszéd durva, sőt mocskos életet-halált jelez. A kötetben ez a legkeményebb, a legtorzabb. Érezhető az indulat, a beszédhelyzet felismerhető, egyszerre érthető és érthetetlen minden. Ugyanis az, hogy vannak emberek, akiknek ez minden, akiknek így jelentkezik a minden. A jelzett erőszak, durvaság, az egymásba tiprás és a tipródás egyszerre nyomasztó és kicsinyes. A tanú beszéde —

„ott voltam akkor

bár ne lettem volna

ott”

— másféle: egyszerűen tényközlő. Megjátszottabb a bámész civil — ez egy verscím —, aki „péniszt” és „vaginát” mond, elmerészkedik a „kurvamód”-ig, és a kötet darabjainak szerzőjét — talán a szerző egyik vetülete saját magát? — is megszólítja:

„ám a ciklus hőseinek

ĺgy lettél egyike

mindenestül”.

Ebben persze az a turpisság, hogy ezt is Barak írta-mondja, ezt a szerepet is ő játssza, aki, a bámész civil első két sorában azt mondja: „önmagamat mutogattam / önmagamnak”, utolsó két sora szerint pedig így búcsúzik: „ölellek / Orfeusz”, vagyis aki — ha Tolnai Ottó Vidéki Orpheuszára gondolunk — nem vidéki, hanem alvilági, az alvilág Orfeusza. A Villon-utód beszéde, a negyedik fajta beszéd megint másféle, például az Epilógus előtti apokrif, vagy az azt megelőző tanulhattuk volna a halált című versekben.

Meg kell ismételni: a beszédmód fejezi ki az életmódot, nem a szavak, nem a töredezett mondatok, hanem az, amire a szavak kifelé és befelé vonatkoznak. Még akkor is, ha a beszéd szövege jelzi mindkettőt, és akkor is, ha csak hozzávetőlegesen, csak sejthetően teszi. A többféle beszédmód többféle perspektívát érzékeltet, perspektívákat ugyanarra, mert van más-másként jelentkező ugyanaz: hullák a padlón kint, érzett érzések bent, és ezek végül is emberiek. Ez ugye a legrosszabb az egészben. A durva szövegek érzékletesen döbbentik az olvasót, elevenen-élesen ébresztenek egy, a maga kegyetlenségében és ürességében, a szó külső és belső jelentése szerint mocskos — vér-mocskos, húgy-mocskos, káromlás-mocskos, viszonylat-mocskos — és mégiscsak emberi létformára. Emberi, hiszen mi más lenne. Emberekről van szó, emberszájakból — persze szájmaszkokból — ered a szó, az alapviszonylatok és érzések és a legdurvább indulatok között és mögött, sőt olykor közben, és a szózuhatagokon át-áttörő szelíd vágyak, ha mégoly kisszerűek is, mint egy tengerparti nyaralás vágya — mi mást is mondhatnánk? —, emberiek.

A szózuhatag persze elhangzik. Amikor a versek véget érnek, a beszéd is véget ér, a sokféle szerepzsivaj. És csend lesz. Előfordul ebben a kötetben két sor: „a csend lombját / hangzavar növeszti” (45.), amelyik már előrezgett az 1981-es kötet Csend című versében, így: „hangzavar növeszti lombját” és a 2002-es hazakép című versének első és utolsó szakaszában így:

„egyre kevesebbszer riaszt fel

a csend

amit hangzavar teremt

s növeszti lombját...

egyre kevesebbszer riadsz fel

s a csend

amit hangzavar teremt

növeszti lombját...”

És hadd idézzem Sanchót ebből a korábbi kötetből is: „a habókos góré nélkül / mégsincs kedved ittmaradni”. Egy még korábbiban mondja szintén Sancho: „hideg van / összébb húzom magamon a világot”. Ez a mostani, igencsak megkomponált kötet nekem azt bizonyítja, hogy akár volt kedve, akár nem volt, ez a Sancho itt maradt, és maradt valamiképp a habókos góré emlékéből is, nélküle nem jött volna össze ez a kötet. Ezért húzta össze magán Sancho a világot úgy, hogy az, amiről a Retúr a pokolba tesz jelentést, belekerüljön, és úgy kerüljön bele, hogy közben mégiscsak sajogjon most is a habókos góré hiánya.

András Sándor

(Elhangzott 2005. május 25-én Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében, a könyv bemutatóján.)