Réghymese, a szülinapi zenekar

Hogy hogyan a miénk? Kazettán, lemezen, videofelvételen, kinek hogy sikerült megörökítenie és megőriznie egy-egy koncertet vagy jobb zeneszámot. Hogy aztán apáról fiúra szálljon ennek szeretete. A június elején tartott három születésnapi hangverseny volt legékesebb bizonyítéka a Ghymes-zene kortalanságának: egyszerre élvezte a tizen-, huszon-, harminc- és negyvenéves. S hogy ez a nagyszerű élmény ne múljon el nyomtalanul, és ne csak a hangfelvételen éljen tovább, hanem lelkünkben is, valaki korunk egyik nagy vívmányát, a számítógépet hívta segítségül. Mondván: „Nagy nap ez a mai. Remélem, az utókor majd emlékezni fog rá. Én mindenesetre nyitok egy topicot. Sohasem lehet tudni.” A nagy nap, pontosabban a három nagy este pedig három nagyszerű hangverseny volt: egy Dióspatonyban, kettő pedig a budapesti Fonóban. Azon a helyszínen, ahol fennállásának 20 éve alatt oly sokszor lépett a zenekar a közönség elé, s ahol mindig egyformán meleg fogadtatásban részesült. Sőt, volt idő, amikor odaát jobban szerették a Ghymest, mint mi itthon…

Az igazsághoz tartozik, hogy az együttes tavaly volt 20 éves. De ennek a jelentős és szép évfordulónak a megünneplése állítólag nem a legjobban sikerült. Hogy miért, az talán csak magukra a jubilálókra tartozik, ők pedig nem akarnak az okokról beszélni. Mi tiszteletben tartjuk döntésüket. Ugyanakkor örömmel nyugtázzuk, hogy a 21. születésnapra bizonyára sokáig fog emlékezni minden résztvevő. Elégtételt kaptak a hiányérzettel küszködő rajongók, és nagyon jól érezték magukat a zenészek is. Egy nem mindennapi csapat állt össze mindazokból, akik valaha játszottak a Ghymesben. A nézőtéren ülők pedig örömmel nyugtázhatták, milyen sok kitűnő zenésze van a szlovákiai magyarságnak. Tízen muzsikáltak egyszerre: a két dudás itt jól megfért együtt, a két cimbalmos nagy tempójú duettje pedig magával ragadta a közönséget. Nem maradtak le a fúvósok sem: szárnyalt a töröksíp, a furulya és a szaxofon. Komoly szerep jutott a doboknak, a nagybőgőnek, brácsának és persze a hegedűnek is. A muzsikusok népzenét is játszottak, a Ghymes kezdeti korszakából valót. Écsi Gyöngyi és Kiss Bernadett előadásában pedig gyönyörű népdalokat hallhattunk. Amiből talán kevesebb volt, az az ún. world-music, de nem volt miatta hiányérzetünk, mert a koncert légköre mindenért kárpótolta a résztvevőket.

Dióspatonyban volt a főpróba, a közönségkóstolgató: vajon szeretik-e, értik-e még ezt a zenét? Vajon az öreg fiúk csapatát is úgy fogadják-e, mint az ificsapatot hajdanán? Vajon át lehet-e adni a színpadon zenélők örömét a színpad előtt ülőknek vagy állóknak? Minden bizonnyal ezek a gondolatok is foglalkoztatták a szülinapi koncert szereplőit, amikor a közönség elé léptek. S bár spontán összejövetel volt, leginkább egy érettségi találkozóhoz hasonlítható, mindenkiben munkált egy kis vizsgadrukk is. Nem akartak nagy igyekezetükkel nevetségessé válni, de bizonyítani akarták ezek a nagyszerű zenészek, hogy még ilyen ad hoc felállásban is értik egymás zenei nyelvét. S egyikük-másikuk sokévnyi pihenés után is magabiztosan bánik hangszerével. Meg akarták mutatni rajongóiknak, milyen a közös zenélés igazi öröme. A harmadik koncertre ért össze a csapat, legalábbis ők maguk így érezték. De az első és a második koncerten is állva tapsolt a közönség, és visszahívta volna többször is a fiúkat, ha ők engednek a csábításnak. S ki tudja, talán hajnalig tartó buli lett volna belőle. De nem lett. Egy elegáns búcsúzás volt ez saját fiatalságuktól, életük egy jelentős, talán legjelentősebb szakaszától. Visszahozhatatlanul lezárult egy korszak, valószínűleg már tavaly, az ún. sikertelen évfordulós hangversenynyel. És nem lehet ott folytatni, ahol abbamaradt. Vagy ezt lehet csinálni, és így, ahogyan a három koncert közönsége látta és megélte, vagy sehogy. A kicsit nosztalgiás, de nagyon jó hangulatot teremtők megérdemlik, hogy nevüket e lap hasábjain is megörökítsük. Tehát: Baráth László – brácsa, Béhr László – cimbalom, ütősök, Bohus Zoltán – brácsa, zongora, Buják Andor – brácsa, szaxofon, töröksíp, Buják Krisztián – duda, ütősök, Nagy Mihály – duda, ütősök, Pukkai Attila – cimbalom, Rusznák Gábor – furulya. Ének: Kiss Bernadett és Écsi Gyöngyi. Vendég: Bugár Zoltán – hegedű, koboz, Mórocz Gyula – bőgő.

Ők azok az egykori Ghymes-tagok, akik folyamatosan hozzájárultak a zenekar épüléséhez, szakmai erősödéséhez, sikereihez, hírnevéhez. És természetesen a két Szarka fivér, Gyula és Tamás. Akik ugyan már nem ezzel a csapattal járják a zene rögös útját, de nevük és személyiségük elválaszthatatlanul összeforrt a zenekarral, annak dalaival, a régi koncertek hangulatával. Kívánunk nekik további sok sikert.

És most nézzünk bele a búcsúkoncert alkalmából nyitott topicba: hogyan reagálták le a látottakat-hallottakat a régi és az új hívek. 15 évvel ezelőtt valószínűleg egy emlékkönyvet helyeztek volna el a szervezők a bejárathoz, mint egy kiállításon, hogy aki akar, írjon bele pár keresetlen szót. Manapság, a számítógépek korában ezt rá lehet bízni a technikára és azokra, akik a PC-n keresztül beszélgetnek és üzennek egymásnak meg a nagyvilágnak.

A Fonó-beli koncertre készülők alaphangulatát – saját bevallásuk szerint – az Üzenet c. dal adta meg, ennek 15-szöri, 20-szori újrahallgatásával hangolódtak rá az estére. Ünneplőbe öltöztették a szívüket, így indultak el. „Volt, aki 2 x 100 km-t tett meg azért, hogy lássa-hallja ezt a csapatot, de megérte” – írja Reventlow. Gömbtatu szerint azért is megérte elmenni, mert „isteni volt: látni Attilát és Andort és a többieket újra, szomorkodni egy kicsit, hogy ezek a csodamuzsikusok már soha többet, hallgatni Écsi Gyöngyi őserejét az éneklésben és mesélésben, őrjöngve ünneplő közönséget látni, szétfütyülni az ujjamat, Andor nevét kiabálni, a Fonóban lenni a Ghymessel, Bakaballadát hallani, Zsonónak köszönetet mondani” – meg még ezer dolog miatt. Esotherica szerint: „vannak olyan események az ember életében, amelyekről már megtörténtük pillanatában érezzük, hogy felejthetetlen, értékes és örök emlékek lesznek. Ez a tegnapi is ilyen volt. Vérzik a szívem, ha arra gondolok, hogy ezek az emberek polgári foglalkozást űznek. Ahelyett, hogy cimbalmon-dudán-brácsán-szaxofonon örömzenélnének… Szóval nagyon jó volt, mégsem örül az ember, mert tudja, mi kellett ahhoz, hogy ezen a koncerten részt vehessünk. »Áldom és átkozom, hol van a barátom.« Pedig de jó lenne megint úgy, mint régen… ami már soha nem lesz.” „Köszönjük a koncertet. Öröm volt látni a sok mosolygó, boldog zenészt, akik szívvel-lélekkel játszottak még egyszer, utoljára. Vagy talán nem is utoljára? Reméljük” – adja tudtul érzéseit, gondolatait az egyik rajongó. Csfecót még jobban szíven ütötte mindaz, amit átélt: „Vannak jó koncertek, vannak nagyon jó koncertek és van olyan, amit néhány szóban nem is lehet leírni. Ez a tegnapi is ilyen volt. A tegnap nekem időutazás volt, vissza a kezdetekhez. Olyan ismerős volt minden… A zene elárasztja a pajtát és hosszú idő után végre a lelkemig hatol, amilyen mélyre csak tud. Körülnézek és azt érzem, hogy jó így együtt lenni, a zenészek felé áradó szeretetben fürdöm magam is. Csak köszönetet tudok mondani Attilának, aki kitalálta ezt a koncertet, minden zenésznek, aki első szóra jött. Lefújta a port a padláson árválkodó dudáról, elővette tíz év után a cimbalmot, és gyakorolni kezdett. A két énekesnőnek, akinek személyisége még varázslatosabbá tette az estét… és a közönségnek, hogy értő füllel és nyitott szívvel hallgatta a muzsikát, és olyan hangulatot varázsolt a Fonóba, amire már rég nem volt példa. Bár reménykedik az ember, az esze azt mondja, hogy nem lesz több ilyen. Mindenkinek van polgári foglalkozása, most sem volt egyszerű egyeztetni a próbákat. Sajnos, valószínűleg mindenki megy vissza autót eladni, fuvart szervezni stb., és a dudákat, cimbalmokat újra belepi a por. De szegényebb lenne a világ, ha ez az este nem jött volna létre” – írja Csfeco, és mi egyetértünk vele.

Szőke Mária Magdolna ahhoz gratulált tiszta szívből a réghymesés zenészeknek, hogy legyőzték a hallgatás sötétségét. „A csoda az csoda, nincs fokmérője” – írja NIX, és csak egyetérthetünk vele. E. Krisztinának maradandó élményt nyújtott az est: „Soha életemben nem voltam még ilyen koncerten. Mielőtt elmentem, arra gondoltam, ez valami finom elégtétel lesz, és egy kicsit már sajnáltam is a Szarkáékat. Milyen rossz lehet most a Tominak és a Gyulának, hogy mindenki, akivel együtt hittek valamikor valamit, most nélkülük áll a színpadon, mint egy hátat fordított múlt... ami a koncert fergeteges sikerének egyik kulcsa, hogy itt nem volt bosszú, harag, még árnyéka sem, inkább megbocsátás, baráti kéznyújtás, tisztelet és alázat a Ghymes-zenekar és a zene iránt… A csúcspont az Üzenet volt. Már régóta írjátok, hogy élőben az Üzenet így-úgy, amit nem értettem. De most már úgy gondolom, a magyar himnuszt le kellene cserélni erre az üzenetre. Lehet, hogy pár év múlva nem lenne semmi bajunk.” Marisela mázlistának érzi magát, mert háromszor láthatta a csodás koncertet. „Azt gondoltam, ma már nem fogok pityeregni, hát nem így lett. Ahogy meghallottam a Tánczenét, végem volt. Gúta meg a kedvencem. Ne hagyj itt, testvér – ma ez is meghatott. Andor úgy fújta, benne volt minden. Az Üzenet-élményt meg nem is próbálom leírni, mert arra nincs szó.”

Meglepő, milyen sok zenerajongó élte át a muzsikusokkal együtt azt a válságot, amelyen a Ghymes az utóbbi időben keresztülment. S mennyire együtt éreztek velük. Eldobható Nick: „Eltelik nem kevés idő, s ezek az emberek visszakapják a sorstól, amit az elvett tőlük… Ezeknek a muzsikusoknak úgy kellett ez a fellépés, mint egy falat kenyér. Nem láttam még ennyire embereken, hogy én most játszani, zenélni, adni akarok. Azokkal, akikkel annak idején tettem. Azoknak, akik akkor is szerettek. Az egy óriási dolog, ha az ember visszakapja szeretteit. Ilyen a mai világban nem történik meg... ha nem is lesz folytatása a dolognak, már szebb lett a világ.” Kabirbedi úgy élte meg a látottakat, hogy „nagy koncert volt, nagy üzenettel. Ha havonta-kéthavonta nyomnának egy ilyet a Fonóban, biz’ isten, bérletet vennék” – írja. Pukkai Attilának pedig gratulál, hogy elvitte a nézőknek ezt az ünnepet. Vacskamisi nem hitte volna, hogy „ilyen mélységben is át lehet élni egy koncertet. Hogy 12 ember összezsúfolva egy viszonylag kis színpadon, határtalan lelkesedéssel és örömmel átad egy csodát. Sőt, másnap képes ugyanolyan lelkesedéssel megismételni azt.” Nagyon reméli, sokakkal együtt, hogy Attila búcsúszavai – „Találkozunk valahol, valamikor” – valóra válnak majd. Akatonbo is úgy véli, hogy a koncert örömünnep volt több okból is. A zene csak az egyik volt. Ennyire spontán, őszinte és természetes összetartozást a zenészek és a hallgatóság között még sosem tapasztalt. „Szinte mindegy lett volna, mit játszanak. Ha végig a Boci, boci tarkát nyomják, akkor is imádták volna őket – az eddigiekért. De ez a végtelen lelkesedés. Öröm, kicsit lámpalázas adni akarás, rendkívül szívmelengető volt és torokszorító. Ők nem csak zenélni jöttek, a közönség pedig nem csak zenét hallgatni. Átélni akartak egy együtt teremtett csodát.” Gimelben a varázslatos, felkavaró koncert után az szűrődött le, hogy „üzent a régi Ghymes-szellem. Még megvan, létezik, nem enyészett el, csak kissé gyengélkedett az elmúlt években. A visszatéréshez kénytelen volt reinkarnálódni. Üzent Andor, csodaszépen: Kincsem, barátom. Üzentek »fentről« SzT-nak, hogy nem minden a zsenialitás, még valami kell. És ez a valami többre képes, mint a puszta zenei tehetség. Talán az égben ki van jelölve, kik tudnak ghymesül játszani. És ezen egy zenekarvezető sem tud változtatni. Üzent a közönség is: a jegyeket elkapkodva, 3 koncertet betöltve, felállva és elérzékenyülve tapsolva, külön topicot nyitva…”

Blackslac annak a fiatalabb nemzedéknek a tagja, amely a Ghymes születéséről, szlovákiai vajúdásairól, az Ifjú Szivekben töltött szép és nagyon nehéz évekről talán semmit nem tud. Nem hallott arról a küzdelemről, amelyet a csapat az értetlenkedőkkel vívott éveken át egy-egy lemez kiadásáért, a részleges, majd a teljes önállósodásért, a külföldi utak engedélyezéséért, az anyagi támogatásért. A Ghymes története a szlovákiai magyar kultúra egy szeletének története is. Korrajz, amelyet nem szabad elfelejteni. Ezt a mai huszon- és harmincévesek, szerencsére, már nem ismerik. Bár kicsit sajnálják. ĺme: „Én már sajnos lekéstem arról a korszakról, amit a Ghymes-klubok jellemeznek. Pláne arról, ami 15–20 éve volt. Nekem a Ghymes egy lépcsőfok volt ahhoz, hogy eljussak a magyar népzenéhez… Sokaktól hallottam, hogy számukra a Héjavarázzsal lezárult egy korszak, én osztozom ebben. Ez a koncert ezért volt oly fontos számomra, ezért volt szinte egy időutazás. Mert ami itt megtörtént, azt már semmilyen más módon nem lehetett volna visszahozni.”

Nos, mit lehet mindehhez hozzátenni oly módon, hogy az ne tűnjön patetikusnak? Hiszen a Ghymes a fiatalságunk volt, időnkénti győzelme a hatalom fölött a mi győzelmünk is. Újszerű zenéje a mi felszabadultságunkat is magában hordozta, egyre nagyobb sikerére mi is büszkék voltunk. Köszönjük, szép volt fiúk.