Rég nem csupán Malina Hedvig becsülete a tét

Az alábbi, a „Malina Hedvig-afférról” szóló eszmefuttatás részben megjelent már az Élet és Irodalom 2006. szeptember 20-i számában, majd hónapokkal később, azaz ez év elején a szavad.sk internetes fórumon is. Malina Hedvig vaskos etnikai konfliktussá „fejlődött, fejlesztett” állítólagos megveretésének ügyét sajnos megtörténte óta megoldhatatlan rébuszként tartja számon a közvélemény. Máig érvényes konklúzióként könyvelhetjük el tehát, hogy e jócskán rejtélyes, de legalábbis meglehetősen ellentmondásos eset a szlovák–magyar viszonyokat illetően, de általában a szlovák–magyar viszony problematikájában is csupán a jéghegy csúcsát jelenti. Az alábbiakban tehát a legfrissebb fejlemények tükrében csak az „affért” közvetlenül megelőző közéleti viszonyok felvillantása s következményeik hevenyészett elemzése kínálkozik lehetőségként.

Ján Slotának, a Szlovák Nemzeti Párt elnökének xeno- és homofóbia terhelte viselt dolgai, nem kevésbé pedig a kormánykoalícióba kerülése nyomán elharapózó verbális, majd tettleges nemzetiségi konfliktusok évek óta tényleges problémaként tenyészt(n)ek a szlovák–magyar köztudatban. Többek között két olyan tettleges konfliktus is bizonyította ezt, amelyek megtörténte okkal-joggal tupírozódott két szomszédvár (a szlovák és a magyar állam) diplomáciai csetepatéjává. Egyáltalán nem mellékesen az általában vérszagra gyűlő, azaz a szenzációkból mindenkor profitálni igyekvő médiának köszönhetően is! Meg azon politikusok jóvoltából, akik mind a magyarországi, mind pedig a szlovákiai térfélen igencsak fogékonyak a mindenkori konfliktusokra, hiszen általuk mindenekelőtt az aktuális politikai haszonszerzésre összpontosítanak ők is. Tény azonban, hogy a szlovák nacionalista futballhuligánok 2006 nyarán prezentált ominózus magyarzászló-égetési ceremóniája nélkül korántsem testesülhettek volna meg az efféle „projektek”. A két ország máig kétségkívül hektikus viszonyát tehát első látásra valóban indokoltan lehetett, lehet számon kérni a jelenlegi szlovák kormánypártokon. Annál is inkább, mivel az előző szlovák miniszterelnök, Mikulás Dzurinda nyolcéves országlása idején, amikor a Magyar Koalíció Pártja politikusaival együtt kormányzott, látszólag híre-hamva nem volt Szlovákiában az intézményes magyarfóbiának. Persze azért nyilván ott leledzhetett az valahol a közélet szőnyege alatt... Hiszen egészen biztosan abban az időszakban is pontosan annyi ostoba ember élt mindkét országban, mint jelenleg. Bizonyosnak látszik tehát, hogy Robert Fico, az önmagát szociáldemokrataként definiáló újdonsült szlovák miniszterelnök volt az a politikus, aki valamit nagyon elbaltázott Szlovákiában az egy évvel ezelőtti kormányalakításkor. A szóban forgó helyzet azonban valójában akkor mérgesedett el tényleg félelmetesen, amikor 2006. augusztus 25-én világgá röppent a hír, hogy Nyitrán két szlovák skinhead agyba-főbe vert egy csallóközi egyetemista kislányt. A sértett, Malina Hedvig legelső beszámolóján alapuló sajtóközlemények szerint csak azért, mert magyarul mobilozott az utcán! Ekkor bolydult föl aztán már nagyon határozottan a szlovákiai közvélemény is. Többek között az inzultust elítélő, civil szerveződések által kezdeményezett petíciók fogantak, s egy olyan mindennemű nemzeti és faji konfliktusokat elmarasztaló határozat született a szlovák parlamentben, amelyet valamennyi kormány- és ellenzéki párt megszavazott. Sajnos épp az említett Dzurinda pártja képviselőinek kivételével. Ők akkor állítólag azért nem hagyták jóvá a szóban forgó deklarációt, mert, úgymond, az ország megítélése szempontjából káros nemzetközi monitoringhullámot vont volna maga után… Ezen érvelésnek máig az csak a szépséghibája, hogy Fico kormányának már jóval a Malina Hedvig-esetet megelőzően meggyűlt a baja az Európai Parlament szocialista frakciójával. Mivel a miniszterelnök összeadta magát a külföldön szőröstül-bőröstül szélsőségesnek minősített Szlovák Nemzeti Párttal.

Ebben a kontextusban robban aztán 2006 szeptemberében a hír, hogy Malina Hedvig saját megveretését tulajdonképpen csak kitalálta volna, azaz állításai szimpla koholmányok...! Mindez kétségkívül olyan példátlan mélyütésként hatott mind a politika aktoraira, mind pedig a közvéleményre, amely gyaníthatóan igencsak mélyen, s hoszszú időre meghatározta, meghatározhatja a szlovák–magyar viszonyokat – mégpedig negatív módon. Ami pedig még ennél is szomorúbb, magának az inzultusnak a végkifejletét is. Vagyis objektív felderíthetőségének lehetőségét. Leginkább azért, mert annak idején korántsem szokványos módon maga a szlovák belügyminiszter, Robert Kaliňák, majd a miniszterelnök, Robert Fico is beszállt abba a célirányos kommunikációs kampányba, amelynek lényege az volt, hogy alapvetően kétségbe vonja az állítólagos „magyarverés” áldozatának szavahihetőségét. Tény, a nyomozás akut eredményeire hivatkozó politikusok vonatkozó állításait a mai napig nem tudta egyértelműen cáfolni sem maga az „áldozat”, sem pedig ügyvédjei. Az ekként sajnos közveszélyes szélhámosság, azaz hamis tanúvallomás és a rendőrség tudatos félrevezetése gyanújába keveredett (kevert?) szerencsétlen leányzó tettének motivációja ráadásul valamivel életszerűbbnek is tűnt akkor, mint a „lelepleződését” tálaló politikusoké. Előbbinek ugyanis állítólagos megtámadása napján éppen egy elmaradt vizsgát kellett volna abszolválnia a nyitrai egyetem magyar tanszékén. Utóbbiaknak viszont, minden racionális érv szerint, tulajdonképpen majdnem mindegy lett volna, hogy léteztek, léteznek-e s kézre kerülnek-e az elkövetők… Vagy esetleg a szenvedő alanyt mártják-e be... Végső soron ugyanis mindkét esetben ők lehettek volna a győztesek. Vagy azért, mert sikerül a valóban létező gazembereket bíróság elé állítaniuk, vagy mert jól jött volna nekik az is, hogy látszólag maga Hedvig marad pácban… Nem beszélve a nemzetközi kockázatról, ha mégis kiderült volna, kiderülne, hogy önérdekből, vagyis politikai haszonszerzési célból kormányzati politikusok igyekeznek bemártani egy ártatlan embert...

Fájdalom, alapvetően máig nem változott a helyzet. Azzal együtt, hogy a mai napig nem sikerült tehermentesíteni azt az aktuálpolitika ballasztjától. Többé-kévésbé ez a tény lehet az okozója, hogy talán soha nem lehet majd végleg igazságot tenni az ügyben. Ha csak nem szolgál majd valamelyik fél valóban perdöntő, vagyis új bizonyítékokkal. Mondjuk, annak a napokban kilátásba helyezett rendőrségi terhelésnek, annak a kilátásba helyezett nyomozásnak az eredményeképpen – Figyelem, a sajtótalálgatásokkal ellentétében, koránt sincs szó egyelőre vádemelésről, hiszen a vádemelés kizárólag az illetékes ügyészség előjoga! –, amelyet egy, a Hedviget hivatalos közeg félrevezetésével gyanúsító, lakossági feljelentés nyomán kezdeményeztek.

A mindenkit megnyugtató végkifejlet ennek ellenére sajnos annál is kevésbé sejlik, mivel az affér természetéből adódóan szinte tökéletesen beálltak már az álláspontok. Mindenekelőtt az ilyen esetek kapcsán törvényszerűen fölbukkanó érzelmi szempontok alapján! Amelyek szerint, például, nem igazi magyar ember az, aki kételkedik egy magyar nemzetiségű lány igazában… Továbbá, nem igazi értelmiségi és szabadgondolkodó polgár, aki nem kételkedik egy állami pajzs mögött operáló hatalmi centrum, ez esetben a szlovák kormány által ellenőrzött rendőrség, esetleg urambocsá! a titkosszolgálatok pártatlanságában…

Mi lehet mégis ennek az elképesztő történetnek a tanulsága? Sajnálatosan csak annyi, hogy továbbra sem tűnik felülírhatónak az az eddigiekben is végig kísértő közhely: az előbb látens, majd konkrét konfliktusokká dagadó egyéni és kollektív fóbiák előbb-utóbb a legmerészebb fantazmagóriákat is fölülírják. Szinte gyógyíthatatlan sebeket ejtve valamennyi konkrét szereplő lelkén, nem utolsósorban az érintett népesség egészén.