Puskás Öcsitől a C-vitaminig

Ül Pista bácsi a tévé előtt, nézi a focit. Nem. Nem a focit, a magyar vízilabda-válogatott egyik mérkőzését. Vagy a focit, de még fekete-fehérben, a televíziózás hőskorában. Sör bekészítve, az asztalkán parizeres szendvics, szotyola, ropi, ahogy illik. A mankó a fotelnek támasztva.

Pista bácsi nyeszlett kis ember, tyúkmellű, göthös, izgága. Vagy disznófejű, tokás és pohos. Egyre megy. Csak egyvalami biztos: hogy Pista bácsi nem holmi nagykutya, hanem egyszerű ember. Ahogy mondani szokás. Kétszoba-konyhás panelketrec meg egy kétáras telek a vegyi kombinát árnyékában… Vagy egy kertes házacska, a garázsban egy ősöreg Škoda, maga barkácsolta kutyaól, nyúlketrec – ennyi az, amit Pista bácsi az életben elért. Hogy a sikerélményekről is essen szó, meg kell még említeni a tükrös vitrinben kiállított szakszervezeti díszoklevelet és a törzsgárdajelvényt. Ellenben egész életében mindig mindenki belerúghatott.

És most a kezdőrúgás. Vagy a ráúszás. Vágni lehet a munkás cigaretta füstjét. Tapintani a feszültséget.

ĺgy megy ez néhány percig, amikor egyszer csak Albert Flóri vagy Benedek Tibi magához ragadja a labdát, lazán megforgatja a hátvédeket, komplett hülyét csinál belőlük, aztán amikor elege lesz az egyenlőtlen esélyekkel folyó, nevetséges macska-egér viadalból, egy testcsellel kifordul a kétségbeesetten kapálódzó bekk mellől, és unottan kapura lő. Gól.

– Gól!!! – üvölti torkaszakadtából Pista bácsi. – Gól! Hallod, anyjuk, gól! Most adunk nekik, hogy Mózes húzza a f….ra azt a zsivány anyjukat! – kiált lelkesen hátra, a konyha felé, és akkorát harap a parizeres szendvicsbe, hogy majd’ megfullad.

Miután Pista bácsiék gólt lőttek, a feszültség oldódni látszik, a figyelem megoszlik a szotyola és a ropi között, és mielőtt a harmadik üveg sör is kiürülne, becsúszik egy potyagól.

Pista bácsi cifra szavakkal illeti a tehetetlen kapust, nem mulasztva el megróni annak anyagi ellenszolgáltatás fejében idegenekkel enyelgő szülőanyját sem, a nemzeti büszkeség azonban egyelőre egy jottányit se csihad.

A második potyagól természetesen a bíró lelkén szárad, aki féktelen pénzéhségében nem átallt lepaktálni a kisantanttal, de a ropi már kelletlenebbül ropog a szuvas fogakon, a fogyasztás általában is alábbhagy, és a még néhány perccel ezelőtt is erőteljesen dagadózó nemzeti büszkeség lankadozni látszik.

A harmadik dugó az általános magyargyűlölet számlájára íratik, miközben az a lehetőség is komolyan felvetődik, hogy a világméretű összeesküvésben idegenbérencként a nemzeti válogatott néhány halványabban teljesítő tagja is gyalázatos szerepet vállal. Ekkor már a munkás cigaretta sem ízlik. Oszlani kezd a füst – és kitisztul a fej.

Tisztább fejjel viszont a játék is jobban megy, és a meccs hajrájában Pista bácsiék gyors egymásutánban háromszor csinálnak paprikajancsit az akarnok ellenfél védelméből. Pista bácsi egyre nagyobbakat rikkant, mankóját lóbálja, és keble mind jobban kidülled, majd’ kicsattan a nemzeti büszkeségtől.

Amikor aztán az aranylábú (vagy: -kezű) fiúk átveszik a kupát, és felcsendül a magyar himnusz, Pista bácsi feltápászkodik a kárpitja hámlott fotelből, és párás szemmel énekel. Ezen a nyolc soron kívül még két magyar költeményt tud fejből: egy mókás újévi köszöntőt és egy pikáns locsolóverset. Ez a nyolc sor is elég azonban számára, hogy a nemzeti büszkeség megérdemelten bekasszírozott újabb adagjának szublimálása révén tovább izmosítsa nemzeti önbecsülését.

No mármost: amikor Puskás Öcsi vagy Benedek Tibi gólt szerzett, nyilvánvalóan nem nemzeti büszkeséget érzett, legfeljebb amolyan önző, mezítlábas büszkeség tölthette el őket egy-egy pillanatra. Merthogy a másik pillanatban már újra bizonyítaniuk kellett. Ami azzal a tanulsággal jár, hogy a bizonyítási kényszer és a bizonyítást lehetővé tevő képesség elvonja a figyelmet a büszkeség megélésének fölöttébb nemes lelki élményéről. Lehet, hogy szegényeknek soha nem is maradt rá elég idejük, hogy a büszkeségnek ezeket a pillanatait tudatos privát önbecsüléssé fejleszszék. Nem is beszélve a nemzeti önbecsülésről.

Vegyük például a Nobel-díjasokat, akik szintén igen alkalmasak arra, hogy a Pista bácsik nemzeti önbecsülését szinten tartsák és fejlesszék. A Nobel-díj várományosai azonban mindenféle kémcsövekkel és képletekkel vannak elfoglalva, folyton valamin spekulálnak, miközben a nagy kollektív felérzések hidegen hagyják őket. És azt sem tudom elképzelni, hogy Öcsi bácsi hajdanában egy Real Madrid-tétmeccs valamelyik ziccerében – önbizalmát megacélozandó – a C-vitaminra vagy a karburátorra gondolt volna. Vagy hogy egy gólpassz előtt az anyák megmentőjének önzetlen életútját idézte volna lelki szemei elé. Mi több, talán maga Semmelweis Ignác sem a nemzet nemtőjének, hanem a Pista bácsik szerencsétlen lányainak a megmentéséért szállt szembe a kor orvostársadalmával, és tette magát nevetségessé sok nagy hatalmú felcsertudor szemében.

Bizony, akármilyen furcsa is, olybá tűnik, a Pista bácsikon kívül csupán a politikusok oly mély érzésűek, hogy ezeket a felemelő közösségi értékeket maradéktalanul és folyamatosan át tudják élni.

Ők legalábbis képesek szemrebbenés nélkül ezt állítani.