Promenád a gyönyörbe...

...a magyarított címe Alan Parker 1907-ben játszódó filmjének, amelynek főhőse, dr. Kellogg az újdonságok híve. Michigani szanatóriumában a vegetáriánus étrendet javallják a betegeknek, akiket rendszeres testmozgással, modern gyógymódokkal — hideg-meleg vizes, valamint soványító- és hizlalókúrával, villanykezelésekkel — próbálnak a lehető legjobb formába hozni.

Hasonlóan telhettek a napok „Nagy Víz” másik partján, a valamikor szebb napokat látott európai hírű felvidéki fürdőinkben is. A betegek és álbetegek (merthogy fürdőre nemcsak szükségből, de presztízsből is jártak) szorgalmasan végigcsinálták a kúrákat, hallgatták a hivatásos fürdőzenekarok által játszott legdivatosabb dallamokat, a hölgyek az urak legnagyobb csodálatára (számítva) végiglejtettek vadonatúj ruha- és kalapkölteményeikben a promenádon, vagy éppen a hatékony kúrának (lásd Mankótörő) köszönhetően megifjodott partnerük karján suhantak a Kursalon fényesre suvickolt parkettjén. Ezt a világot idézi meg Nagy Zoltán A Felvidék fürdőinek lexikona című könyve, amely a révkomáromi KT Könyv- és Lapkiadó Kft. és a budapesti Országos Széchényi Könyvtár közös kiadásában jelent meg.

Egy alapos összefoglaló után — amely fürdőink fejlődését mutatja be az 1800-as évektől az első világháború kitöréséig — sorra veszi a Felvidék közismert és kevésbé ismert fürdőhelyeit. Előbb közli az egyes fürdőhelyek magyar és szlovák megnevezését, majd meghatározza földrajzi fekvésüket. Maguk a szócikkek a legtöbb esetben a korabeli/fénykorbeli fürdőkalauzokból, bedekkerekből vett szemelvényekből állnak össze, néhány ismertetésben azonban — így a ma is töretlen népszerűségnek örvendő Pöstyén és Bártfafürdő esetében — szólnak a hely mai állapotáról, befogadóképességéről, szolgáltatásairól, forgalmáról is. A könyv számon tartja azon hírességeket is, akik az egyes fürdőhelyeken gyógyulást kerestek, vagy éppen pihenni kívántak: Erzsébet királyné 1895-ben Bártfán járt, Beethoven az Erdődyek meghívására Pöstyénben üdült. Helyenként — a halandó olvasó számára — túlságosan is részletező az egyes gyógyvizek összetevőinek elemzése, érdekes viszont a különböző fürdőtípusok nevének felsorakoztatása (törpefenyő-, sós, láp-, szénsavas, vasas, villanyos, fény- és légfürdő), kár, hogy nem kapunk róluk bővebb információt, igaz, a lexikonnak nem is ez a célja. Az imént felemlegetett fürdőkön kívül forrólég- és gőzkezelések, masszázs, a „villanyozások összes módjai” is szolgálták a betegek felépülését; a fürdőorvosok gyakran írtak elő hizlaló- és soványítókúrákat is.

Az 1875-ben alapított Újtátrafüreden (Nový Smokovec) még az erdőben is „fekvőcsarnokok” voltak — a legtöbb kúra kiegészítő részeként szolgált az ott-tartózkodás. Az egyes fürdők a legkülönfélébb nyavalyák kezelésére szakosodtak, illetve az ott fellelhető természeti kincsek (gyógyvizek, iszap stb.) „szakosították” őket. Állítólag sikerrel felvették a harcot — a szokványos betegségeken kívül — a sokak életét megkeserítő nemi bajokkal; de volt például olyan gyógyvíz, amelyet a hisztériás betegek kezelésénél hasznosítottak. A fürdőhelyek iránti kereslet beindításához, a forgalom megsokszorozásához a jó elérhetőség mellett elengedhetetlen volt a vendégcsalogató reklám. Jakab Ödön a szerzője a következő, Iglófüred (Spišská Nová Ves) mellett érvelő meglehetősen bárgyú versikének:

„A ki azon búsúl, hogy fásúlt a szive,

Utolsó próbára jöjjön ki még ide,

S ha még itt se dobban szíve melegebben!

Veheti az útját temetőnek egyben.”

A lexikonnak és szerkesztőjének legfőbb erénye az, hogy összegyűjtötte a — szinte kivétel nélkül mindegyik itt bemutatott fürdővel/fürdővárossal kapcsolatos, egyébként hozzáférhetetlen — színes és fekete-fehér képeket; ideollózott a korabeli lapokból, útikönyvekből jó néhány ismertető, ajánló szöveget, reklámot, térképet. A kötetben szereplő fényképeket, képeslapokat, metszeteket, plakátokat rangos intézmények (az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Múzeum stb.) és magángyűjtők bocsátották a szerző rendelkezésére. Ezeknek köszönhetően megmustrálhatjuk pl. a békebeli női fürdőruhákat, a fenséges fürdőépületeket, az itt bemutatott — az ivókúrákhoz elengedhetetlen — ivópoharakat stb.

A lexikont a fürdőhelyek és a benne előforduló helységnevek magyar és szlovák betűrendes útmutatója, szakirodalom-jegyzék és több más hasznos (tér/képes) melléklet zárja. Mint az a szakirodalomból és a hivatkozott művek jegyzékéből kiderül (133. oldal), a szerző a lexikon összeállításához négynyelvű (magyar—szlovák—német—latin), rendkívül gazdag szakirodalmat, forrásokat használt fel. Ezért is sajnálatos, hogy bár rendszeresen idéz — ott az idézőjel, s egyes ismertetők szinte kizárólag csak idézetekből épülnek fel —, jó pár szócikkben nem jelöli meg, kitől, milyen forrásból: „Utoljára az 1908-ik év őszén néztem meg a forrást...” (85. oldal) — az, hogy ki volt az a bizonyos látogató, sajnos nem derül ki. A szántói savanyúvízzel kapcsolatban meg így ír: „Ezen gyógyvíz után évek óta igen nagy a kereslet és nem múlik el az érdeklődés, emiatt a gyógyszertárakban folyamatosan kapható.” A könyv idézőjel nélkül közli (a 96. oldalon) ezt az eredetileg valahonnan másolt két sort, pedig nyilvánvaló, hogy idézetről van szó, hiszen a „Santovka” manapság már a boltokban hozzáférhető. Eléggé elbánt a (Szlovákiában nyomott könyvvel) a nyomdagép: a helységnevek szlovák megfelelője számos esetben (így a fentebb említett helységnevek betűrendes útmutatójában és a szövegben is) hibásan van feltüntetve.

A Nagy Zoltán által írt, szerkesztett A Felvidék fürdőinek lexikona című kiadvány recept nélkül ajánlható mindenkinek, aki „első kézből” (vagyis a korabeli dokumentumok alapján) kíván tájékozódni fürdőink aranykorával kapcsolatban.

B. Mánya Ágnes