Próféta a saját egyházában?

MIKLÓSI PÉTER

Biztató hír, hogy pünkösdvasárnap Ferenc pápa – az egész egyház befogadó s közbenjáró jellegét erősítve – a vatikáni Szent Márta-háznak „a világ kapujává vált” kertjében Simon Peresz izraeli és Mahmúd Abbász palesztin elnökkel békeimát mondott. A szeptemberre tervezett püspöki szinódus előkészületei pedig az egyház valóságába keresnek bepillantást, egy tabudöntő kérdésekre választ váró szentszéki felméréssel; de a pápa 2013 őszén megjelent, Az evangélium öröme című apostoli buzdítása is néhány témában máig élénk viták tárgya. És felhozhatnánk azt is, hogy I. Ferenc pápaként sem változtat életvitelén, nem kíván bezárkózni az egyház meghitt emlékei közé, nem ügyel kényszeresen a protokollra, hanem az egyszerű természetesség híve: nem a hivatalt, hanem a hivatást erősíti. Rákérdezhetek hát a világi ember okoskodásával, vajon Jorge Mario Bergoglio próféta-e a saját egyházában?

Szerintem a péteri szolgálatot betöltve minden pápa bizonyos értelemben próféta. Ha lehet azt mondani, őnála mindez szembetűnőbb. Szemléletesebben látszik. Kifejezőbben érvényesül. Nem a zsinat döntéseit értelmezi másként, hanem annak dokumentumait igyekszik erőteljesebben beemelni a gyakorlati életbe. Minden bizonnyal emberközelibb lett a Vatikán és a külvilág, a pápa személye és az „emberfia” közötti kapcsolat.

Tavaly decemberben Ferenc pápát választotta az év emberének az amerikai presztízsmagazin, a Time. Az indoklás szerint „a lelkiismeret új hangjává vált már pápaságának első kilenc hónapja alatt.” Mi a titka ennek a gyors felmagasztosításnak?

Elsősorban azt kell látni, hogy a Szentatya hogyan tudja a katolikus egyházat megjeleníteni a világ előtt. Nyilván a korábbi évtizedekhez viszonyítva a köznapi ember számára is rokonszenvesebben, elfogadhatóbban. Bár ha XXIII. János pápa életének s főpapi szolgálatának időszakát tanulmányozzuk, látható, hogy törekvései szintén jelentős reformokkal jártak. Viszont napjaink egyházi reformjainak felmutatásában, „népszerűsítésében” már komoly szerep jut a mindenütt jelenlévő médiának is, amely adott esetben akár élőben sugározza, ha a pápa, mondjuk, arra utal, hogy a jelen világban kellenek az olyan egyének, az olyan szentek, akik szórakoznak, részt vesznek a társadalmi életben, akik a hétköznapokban is meglátják a szépet és jót, uram bocsá’ kólát isznak és hot dogot esznek – ugyanakkor nem világiasodnak el. Mai világunkban ezek olyan jelzések, amelyeket örömmel lát az ember. Elvégre mindig az volna a helyénvaló és jelzésértékű, hogy az egyház a saját álláspontját képviselve arról beszéljen, ami napi szinten foglalkoztatja az embereket.

Ferenc pápánál nemcsak a tanok, hanem a konkrét ember áll előtérben?

Erre bátran azt felelhetem, hogy ez mindig is így volt, pusztán nem ilyen nyomatékkal. A jelenlegi Szentatya névválasztása is arra utal, hogy ő a szerényebb és emberközpontú egyház híve. Azt az életstílust és gondolkodásmódot hozta magával, amely Dél-Amerikában, az ottani környezetben természetes. Gondolom, ezért mondható a tavaly közzétett Evangelii gaudium, azaz Az evangélium öröme című dokumentumról, hogy annak mélysége és közvetlensége talán párját ritkítja az egyház történetében; noha az szintén igaz, hogy e pápai iratnak akadnak kritikusai is.

Pedig megszívlelendő dolgokra figyelmeztet: hogy a gyóntatófülke nem kínzókamra, hogy egy savanyú ember miért nem tudja hitelesen hirdetni Krisztust, vagy miért nem tanácsos hosszan prédikálni!

Igen, bár ezek sem újdonságok. Csupán ő, Ferenc pápa az, aki ezt most hangsúlyosan a felszínre hozza. Egyszerű a képlet: maga Jézus mondja, hogy a keresztények a világban élnek, de nem a világból valók. Régebben talán elmulasztottuk gyakrabban elmagyarázni, hogy a kereszténységet a világban kell hirdetni és ilymód megnyerni a hívőket.

Tovább gondolva mindezt úgy tűnik, hogy Szlovákiában is illendő volna áldás és kötésként kezelni a pápa szemléletét, megvalósítani szándékait. Bő egy esztendő tapasztalatai láttán az újságíróban akarva-akaratlanul fölvetődik a kérdés: vajon a hazai katolikus körökben is érvényesül-e a Szentatya főpásztori törekvéseinek új stílusa?

Ez először is nagyon összetett kérdés. Mert azt gondolom, a pápa péteri szolgálatában egy év rövid idő, inkább csak bizonyos elvek és irányvonalak meghatározására lehet elegendő, de azokat a gyakorlatba is átültetni, aligha. Az egyház sokkal hosszabb időben méri a feladatokat. Ám mert a pápa világosan kitűzött törekvéseiről, intencióiról van szó, ez okvetlenül annyit jelent, hogy a szlovákiai katolikus egyházban is gondolkodunk rajta.

Sarkított a kérdés, ha úgy vetem föl: az itteni katolikusság, illetve annak felelős felsőbb körei tényleg észrevették az új pápa tevékenykedésének irányát?

Biztosan. Hiszen egyszerűen lehetetlenség nem észrevenni! A médiában, a közbeszédben mind a gyakorló hívők, mind a keresők között, vagy a más vallásúak, sőt nemegyszer a felekezeten kívüliek körében óhatatlanul is ez gyakori téma. Ezért a szlovákiai katolikus egyházban szintén látni az idők jeleit és az evangélium, az örömhír közvetlenebb fölkínálásának szándékát. Hogy a „mit”-ben nincs változás, a „hogyan”-ban igen.

Szabadjon tamáskodnom: nálunk látni vagy meglátni az idők jeleit?

Ez nyilvánvalóan különbség. De hát az élet, a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy az egyházon belül is különböző irányvonalak, esetleg akár félelmek vannak: a világi szabadelvűség térnyerésétől, az egyház megszokott kereteinek fellazulásától, az új pápa sokaknak külsőleg is tetsző stílusának kihatásaitól. Pedig Ferenc pápa nem mond, nem tesz semmi olyat, ami alapjaiban megrengetné, megváltoztatná az egyházat.

Mi várható a szeptemberre meghirdetett püspöki szinódustól? Annak előkészületében a Szentszék például a családpasztorációról 38 kérdést tartalmazó dokumentumot tett közzé, amelyet Kanada, Anglia, Belgium és más országok püspökei a válaszgyűjtés során az internetre is föltettek!

Azt hiszem, ebben is megnyilvánul, hogy a világ különböző részegyházai egyrészt hagyományosak, másrészt viszont más társadalmi dimenziókban élnek, mert nyitottabbak. De ettől függetlenül jelzésértékű, hogy a Szentszék – korunk köznapi követelményeihez igazodva – fölvetette a szóban forgó kérdőíven megjelölt témákat. Ha ugyanis a családpasztoráció gondjairól beszélünk, például az elváltak jókora száma révén, akkor ez a kérdéskör manapság bizony aktuálisan érinti hívői révén az egyházat. Ezért lényeges, hogy ezekről a dolgokról nyíltan és a velejáró gondokról is őszintén beszéljünk. Egyúttal a megoldásokat is keresve. Hiszen nem mindegy, hogy milyen nehézségekbe ütközik az evangelizáció a nem szabályos házasságban élők körében; miként élik meg az újraházasodott elváltak, hogy nem járulhatnak szentáldozáshoz. Vagy egy-egy adott országban milyen a homoszexualitás megítélése. Ez is a párbeszéd újszerű formája. És ezen a síkon visszapillantva – az egyház és a társadalom viszonylatában – ismét eljutunk egészen a II. vatikáni zsinatig, ami a komolyabb reformok kezdete volt.

Nálunk ez a dokumentum hozzáférhető volt?

Nem igazán. Itt nyilván a Vatikán által igényelt felmérés más módszerrel folyt. A Szentszék a püspökökre bízta, hogyan gyűjtik össze a válaszokat.

A 21. században is van még precíz definíciója a vallásosságnak, vagy az a vallásos, aki annak vallja magát?

Amennyiben az egyház hivatalos tanítását említem, úgy akit megkeresztelnek, az Isten gyermeke és az egyház tagja lesz. Más kérdés, hogy azután ki és mennyire válik valóban azzá. Nyilván az egyháznak természetes feladata és óhaja, hogy a megkereszteltek ne csak anyakönyvi, hanem gyakorló keresztények legyenek. Persze, hiba volna megfeledkezni mindazokról, akik keresnek. Sőt, az egyháznak éppen ezekre a keresőkre kell nagyon odafigyelnie, akik számára valószínűleg éppen Ferenc pápa a legelfogadhatóbb egyházfő. A keresők megszólítása fontos és érzékeny kérdés. Mert nem lehet kategorikusan kijelenteni: nem jársz templomba, te akkor ateista vagy; ám éppen úgy hibás elgondolás, ha a „kereső” úgy vélekedik: hiszek Istenben, de nincs szükségem egyházra!...

Manapság tényleg kevesebb a hívő, illetve több a kereső ember, vagy pusztán az individualizálódás, a szigorú egyházi keretektől való elszakadás révén, átalakultak vallási szokásaink, ahol megfér egymás mellett a horoszkóp és az istenhit is?

Azt gondolom, ebben elsősorban a liberális, azt ne mondjam, a hedonista életszemléletnek van nagy szerepe. Az emberek az anyagi javakat keresik, azok kerülnek előtérbe, az értékek viszont elsekélyesednek. Az ilyesmi az egyházon is nyomot hagy; hiszen ha a közösség számára közömbösek az értékek, akkor értékhordozóként az egyház sem válik igazán fontossá. Pedig valahol a vérünkben van a kereszténység, csakhogy az ember próbálja abból kicsemegézni, ami számára előnyös és elfogadható.

Intézményként az egyház rendre makulátlan?

Nem, az egyházban sem minden csupán szép és jó. Ugyanakkor azt merem mondani, hogy pont ez benne az örökszép. Az, hogy az ember itt is megtapasztalja a saját, illetve a másik gyarlóságát és az egyház „gyarlóságát”. Hiszen az egyházat az emberek alkotják és őértük van. Az egyház szent az isteni miatt, és bűnös, mert bűnös emberek alkotják. De sokak számára talán épp ez lehet egyfajta megerősítés is, elvégre intézményként kétezer éve él és megvan. A jó szándékú ember, ha éppenséggel nem is vallásos az illető, éppen az egyház szilárdsága révén láthat benne valami biztatót.

Gondolom, hosszan lehetne vitázgatni azon, hogy mennyire összeegyeztethető a kereszténység eszméje és a gyakorlati politizálás. Most maradjunk csak annál, vajon van-e értelme az Alkotmány szövegezésébe beemelni a vallást, a házasság intézményét?

Ezzel újra fölvetődik a kérdés, hogy mennyire keresztény ez az ország. Mert a kérdés éle eléggé összefügg azzal, hogy egy ilyen döntés mit vált ki a társadalomnak azon feléből, akik nem ragaszkodnak különösebben eme értékekhez. Másrészt viszont ha a köztudatban, a mindennapokban ott szerepelnek ezek a témák, az aligha van bárkinek is a kárára. Vannak az életben bizonyos dolgok, amelyekről jó, ha az ember, a közösség, az egyház egyértelműen fogalmaz. Nem eltúlzottan alázatosnak, hanem párbeszédkeresőnek kell lenni. Mert azt is látni illik, hogy vannak felekezetek, egyházak és vallások, amelyek sokkal erélyesebben kiállnak a saját jogaikért.

Részemről tabudöntögető kérdés, hogy vajon az egyház, a világkatolicizmus jövőjében a püspökök szemlélete, vagy a keresztény emberek, a civil világi közösségek szemlélete a fontosabb?

Ha az egyház hierarchikus szervezet, márpedig az, akkor döntő szavuk nyilván a püspököknek van. De az utóbbi időben, Ferenc pápa törekvései és példája nyomán, a világiak sokkal több szerepet kapnak. Ez pedig egyértelmű jele annak, hogy igenis, a világiak helye és véleménye fontos az egyházban. És ez a szándék minden bizonnyal fokozódni fog.

Ferenc pápa nem a legfiatalabb már, hiszen 77 éves. És mert az egyház távlatokban gondolkodik, kézenfekvő a dilemma: meg tudja-e alapozni a nyitás folyamatának megállíthatatlanságát, visszafordíthatatlanságát?

Emberileg nem leszünk tiszteletlenek a Szentatyával szemben, ha a korát tudatosítjuk. De vele kapcsolatban is elmondhatjuk: miként elődei, a maga módján ő is tesz az egyházért. Ő így tud. Egy biztos, hogy sok ember gondolkodásmódjára van hatással, sokak számára az egyházat elfogadhatónak, a hitet megélhetőnek mutatja. Ez okvetlenül meg fog maradni.