Pozitív energiát, különleges erőt szeretne adni

Nem véletlenül nevezik Shakespeare-szakos rendezőnek külföldön. Pozsonyban az Ahogy tetsziket, majd az Antonius és Kleopátrát, Prágában a Sok hűhó...-t, a Tévedések vígjátékát, legutóbb pedig a Vízkeresztet állította színpadra.

Évekkel ezelőtt Martin Porubjak, a pozsonyi Nemzeti Színház dramaturgja látta vígszínházi rendezésemet, a Heilbronni Katicát, és ennek folytatása lett az Ahogy tetszik. Az volt ez első külföldi rendezésem. A pozsonyi társulat aztán Prágában vendégszerepelt az előadással, és ennek hatására hívtak meg a csehek. Szerencsére mind a három munkám jól sikerült, és mert nemcsak a színészek, hanem a közönség is nagyon szereti őket, éveken át műsoron voltak.

Örkény művét felkínálták, vagy ön ajánlotta?

Én már nagyon régen szerettem volna magyar darabot rendezni, és ez már a cseh Nemzeti Színházban is többször szóba jött, de az utolsó pillanatban aztán mégis mindig Shakespeare győzött. A Divadlo bez zábradlí igazgatója azonban kevés szereplős darabot akart. Ez az én malmomra hajtotta a vizet. ĺgy választottam a Tótékat. Húsz évvel ezelőtt már játszották a darabot Csehországban, mégsem nagyon ismeri az ottani közönség. Ezért külön öröm számomra, hogy most közelebb kerül hozzájuk.

A Nemzetiben már „saját” csapata van. A Divadlo bez zábradlí színpadán azonban új színészekkel dolgozott.

A Nemzetinek sok fiatalból álló, kitűnő társulata van, amelyben az idősebb generáció is erősen képviselteti magát. Az alatt a három év alatt, amíg a Nemzetiben rendeztem, valóban létrejött egy társulatom, hiszen mindig ugyanazokkal a színészekkel dolgoztam. Filip Blažek, aki a Sok hűhó...-ban Benedeket játssza, a Tévedések vígjátékában Antipholusz lett, a Vízkeresztben pedig ő a Herceg. Mi ezzel a csapattal a három előadás során kicsiben ugyanazt éltük meg, mint annak idején Shakespeare társulata. Nálam is egyik darabból a másikba vándoroltak a színészek. Hana Ševčíková, akire Beatrice szerepét bíztam a Sok hűhó...-ban, a Tévedésekben a feleség lett, a Vízkeresztben pedig Viola. Ez számomra is érdekes kísérlet volt, hiszen láthatóvá vált, hogy ki hogyan tudott megfelelni ennek a változásnak, miközben az ő életük is tovább formálódott. Szeretek ezekkel a színészekkel dolgozni, hiszen nagyon megkedveltem őket, és már ők is jól ismernek. Tudják, mire számíthatnak, tisztán látják a stílusomat, az elvárásaimat. A Divadlo bez zábradlí színészei különböző helyekről jöttek. Az Ágikát alakító Kateřina Janečková például Ostraváról. Ott végezte a konzervatóriumot. Rendkívül tehetséges kislány, őt meghallgatás alapján választottam ki. A három főszerepet játszó színész pedig igazi nagy sztár, erős egyéniség. A Mariskát alakító Eva Holubová és a Tótot megformáló Bohumil Klepl a régi Zábradlíból jöttek, ahol különböző szerepekben sokszor láttam őket. Bohuš a Ványa bácsitól az Ivanovig minden nagy szerepet eljátszott. Eva a Macskajátékban Gizit alakította. Fiatal volt ugyan a szerepre, de abban is látszott, milyen kitűnő színésznő. Mindketten a nagyon nagy tehetségű, fiatalon meghalt Petr Lébl rendezéseiben formálódtak, s mivel Petr tragikus halála után a Divadlo na Zábradlí (Színház a korláton) társulata felrobbant, elszerződtek onnan. ĺgy nagy szerencsére az enyéim lettek. A harmadik színész az Őrnagyot alakító Oldřich Kaiser. Rá már kiosztottam egy szerepet öt évvel ezel#tt, amikor a Sok h?hó...-ra készültem a Nemzetiben. Láttam őt Jágóként, és annyira megtetszett, hogy rögtön szóltam az igazgatónak, hogy „ezzel a színésszel mindenképpen szeretnék dolgozni, bármilyen darabot választok is, ő lesz a főszereplőm”. Júniusban kiosztottam a szerepeket, ő lett volna Benedek, de amikor elkezdtük a próbákat, ő már Új-Guineában volt, az emberevő törzsek között. Miután hazajött, elszerződött a Nemzetiből. Nem is találkoztam vele, csak az Oscar-díjas Jan Svěrák Sötétkék világ című filmjében láttam Prágában. Remek alakítást nyújtott. A sors most hozott vele össze újra, és éreztem, hogy ez nagy kihívás lesz. Ő, Bohuš Klepl és Eva Holubová alkotják végül is az előadás magját, a nagy triót, és nagyon jól befogadták az Ágikát játszó fiatal színésznőt.

A fordítás megfelelt az elvárásainak?

Sokat dolgoztunk a szövegen. De ezzel is nagy szerencsém volt. Radnóti Zsuzsától, Örkény István feleségétől tudom, hogy annak idején, amikor Székely Gábor a Macskajátékot rendezte a prágai Nemzetiben, a második próbán megállt és azt mondta: „Az egész darabot újra kell fordítani!” A mi szövegünkben is elég sok értelmezési hiba volt, de most legalább van egy teljes mértékben elfogadható cseh példánya a műnek.

Egy Shakespeare-drámához már csak a népes szereplőgárda miatt, gondolom, máshogy nyúlt, mint egy hat színészre építő kamaradarahoz.

Nagyszínpadon ráadásul ezer dologra kell figyelni... A Tótékat családias hangulatban próbáltuk.

Az mit jelent? Netán egy újfajta próbamódszert?

Tíztől délig asztal mellett ültünk, olvastunk és a szövegről beszélgettünk. Nem sztoriztunk, elemeztünk! S mivel próbálok egészségesen élni, észrevétlenül a színészeimet is igyekeztem rávenni erre. Mivel június közepén kezdtünk el dolgozni, több kiló zöldborsót megettünk. Később karikára vágott sárgarépa volt előttünk. Először csak úgy csipegették ezt is, azt is, aztán egyre hamarabb üres lett a tányér, a végén pedig megkérdezték, hogy „nincs több?” Számomra fontos volt, hogy jól érezzék magukat. Nem hagytam felállni őket, a fárasztási pontot elkerülve egy ideig csak ültünk, még akkor is, ha láttam rajtuk, hogy ők már ugranának fel játszani. Tizenkettőtől kettőig aztán normálisan próbáltunk, a megbeszéltek alapján. ĺgy koncentrált négy órákat töltöttünk együtt. Elég volt mindent egyszer elmondani, azonnal megértették. A végén már hiába adtam szünetet, akkor is megszállottan dolgoztak.

A kész előadás mennyire igazolta a választását? Sikerült például ideális Őrnagyot találnia?

Oldřich Kaiser rendkívül érdekes karakterű színész. Nem is tudom itthon kihez hasonlítani. Nagyon népszerű a hazájában, az egész ország szereti. Mivel rengeteget utazik, különleges szűrőn nézi a világot. De ugyanilyen páratlan egyéniség Eva Holubová is, akire sokszor azt mondtam: Bözsi néni Csengerből vagy Eszti nagymamám. És ott van mögöttük gyerekkorom tárgyi világa. Az édesanyámtól és a rokonoktól összeszedett, kézzel festett tányérok, keresztszemes terítők, kalocsai mintás párnák, sőt még olyan darabokat is kivittem, amelyeket a nagymamámmal közösen hímeztünk. A prágai Tóték igazi magyar környezetben játszódik. Még a régi, családi pöttyös bögre is ott van a színpadon, sőt a vécében is egy gyönyörű hímzett falvédő lóg. Azt akartam, hogy olyan kellékek kerüljenek be az előadásba, amelyeknek már érezhető sorsuk van. Liszt és Kodály muzsikáját a nézők és a színészek egyformán szeretik. A Kállay-kettőst mindegyikük hazavitte. Le kellett másolni nekik. Ez csodálatos érzés.

A próbák folyamán sokat változtatott korábbi elképzelésein?

Az igazán jó színészek olyan magasságba tudják röpíteni az előadást, amire a rendező már nem is számít. Itt is ez történt. A csoda Prágában is megszületett. Házi szokás szerint vidéki előbemutatója volt a darabnak. A festői hangulatú Třebičben és Brünnben került közönség elé, és mondhatom, mindkét helyen tomboltak a nézők.

Bár egyre több helyről kap meghívást, Prágához a jelek szerint nem tud hűtlen lenni. Valahogy mindig előnyben részesíti.

Talán azért, mert Prágában feltétel nélkül, gyorsan elfogadtak, és mindig azt érzem, hogy várnak és szeretnek. A cseh Nemzetiben igazgatóváltás volt nemrég. A Shakespeare-ciklust még az előző igazgató éveiben rendeztem. Az ő helyébe lépett Michal Dočekal harminchat évesen. Természetesen kíváncsian vártam, hogyan dönt majd. Az új igazgató ugyanis általában változtat a már meglévő repertoáron. Michal is változtatott, de az én előadásaim – mind a három! – műsoron maradtak. A Tévedések vígjátékát felvette a Cseh Televízió, ami nagy öröm számomra. És már az új igazgatótól is kaptam felkérést.

Nemrég Varsóban járt. Már oda is hívják?

Jan Englert, a neves lengyel színész, a varsói Nemzeti Színház igazgatója Pozsonyban látta az Antonius és Kleopátrámat. Annyira megtetszett neki, hogy meghívott rendezni. Már az időpont egyeztetésénél tartunk, ami azért nehéz, mert Varsó messzebb van, mint Pozsony vagy Prága, onnan nem lehet reggel kocsival úgy elindulni, hogy este már játszhassak Budapesten. Ettől függetlenül sikerül megegyeznünk.

De addig is: újabb három rendezés előtt áll.

Nagy várakozással tekintek a következő munkáim elé. A Vígszínházban a Tévedések vígjátékát rendezem Shakespeare-től. A következő év elején pedig Moszkvába utazom, ahol Jurij Petrovics Ljubimov világhírű társulatában, a Taganka Színházban rendezek.

Washingtonban is dolgozott nemrég. Amerika egyik legrangosabb művészszínházában, az Arena Stage-ben vitte színre Brecht Egy fő az egy fő című darabját.

Washington teljesen új hely volt számomra. Megint el kellett fogadtatni magam. A cseheknél vagy a szlovákoknál azért volt ez könnyebb, mert szomszédok vagyunk, hasonló a történelmünk, az életünk, ugyanazok a szokásaink, a közmondásaink. Amerika más. De nagyon vártam ezt a munkát. Izgalmas a darab. Kapás Dezső rendezésében, Csákányi László főszereplésével a Vígszínház is bemutatta egykor. Tavaly nyáron kint töltöttem tíz napot New Yorkban és Washingtonban. Ötszáz színészt hallgattam meg. Közülük választottam szereplőket, és mondhatom, végig nagyszerűen játszották a darabot.

Volt idő, amikor azt mondta: évadonként csak egy darabot akar rendezni. Ez most már nem érvényes.

Szerencsére sokat játszom még így is, hogy nincs bemutatóm. Igen, egyre többet rendezek. Szeretem, hogy elrepíthetem a nézőket. Olyan színházat akarok csinálni, amelyik nemcsak tanít és formál, hanem gyógyít is, kikapcsol, felemeli és egy mesés világba viszi el az embereket. Pozitív energiát adni. Különleges erőt. Ez a célom. Talán mert erre van ma a legnagyobb szükségünk.