Polgár Anikó: „A költészet nálunk napi igény…”

„Nem azt kell meghatározni, hogy milyen legyen a jó fordítás, arra kell rámutatni, hogy az elkészült fordítás milyen új fényt vet az eredetire és a fordító saját életművére”Somogyi Tibor felvételeNem tud a lexikon a Szőrös Kőről sem, melynek Csehy Zoltánnal és Juhász Katalinnal társszerkesztője volt, a Pegazus-nemzedék antológiájának elkeresztelt Angyalzsugor és az egy évvel későbbi önálló verseskötete, a Trója, te feltört dió című is hiányzik belőle. Ez a felsorolás most persze nem hiánylista, csak annak szemléltetése, mennyire igaza volt Németh Zoltánnak, amikor a 90-es évek közepén irodalmi világkép- és szemléletváltásról beszélt. Tíz év elteltével még inkább beigazolódni látszanak szavai, legalábbis ami a lírát és a kritikát illeti, hiszen ekkortájt indul Csehy Zoltán, Juhász Katalin, Mizser Attila, Pénzes Tímea, valamint Németh Zoltánon kívül Benyovszky Krisztián, Keserű József, Kocur László, Bárczi Zsófia.

Benned miként él ez a fordulat, ez a valójában évekig tartó váltás, melynek mint költő, műfordító és szerkesztő gimnazista korod óta részese vagy?

A 90-es évek „fordulatáról” egy groteszk antológiadömping jut eszembe, ekkoriban veszítette el tájainkon az antológia a maga műfaji autentikusságát. Az általad is emlegetett antológiák futtában és fölényes szakmai hanyagsággal készültek, és semelyikük sem állta ki az idők próbáját. A Kapufába nem is tudom, hogy kerültem bele, a kiadó velem egyáltalán nem kommunikált, mindent az esetlegesség, a szétszórtság uralt. Nekem ez az antológia máig sincs meg, csak egyszer láttam véletlenül a könyvtárban – sem honoráriumot, sem tiszteletpéldányt nem kaptam belőle, nem mintha annyira hiányozna, csak az akkori alapvető kiadói etika hiányosságai miatt említem. Persze, néha még ma sem tudhatja az ember, hogy valamelyik írása vagy netán egy róla készült fotó mikor bukkan fel váratlanul egy antológiában. Az Angyalzsugor azért olyan félresikerült, mert hibrid, sok szempontból determinált szerkesztői koncepciót – koncepciótlanságot? – tükröz. A Szőrös Kőre is keserű szájízzel emlékszem. Mi egy irodalomközpontú egyetemi diákfórumnak szántuk, nem is gondoltuk, hogy irodalmi folyóirattá növi ki magát, nem is volt, és most sincs benne annyi kapacitás. Gyakran eszembe jut Dusza István, aki többször is figyelmeztetett, hogy érdemes olykor körülnézni, vajon még az irodalomról gondolkodunk-e, vagy csak az intézményrendszert szolgáljuk ki. Szellemi értelemben viszont – főleg ha nemzedéktársaim általad sorolt impozáns listájára gondolok – valóban beszélhetünk fordulatról, még ha a paradigmához szükségszerűen hozzátartozó intézményrendszert nem is mi magunk alakítottuk ki. Szerintem ez a nemzedék nem uniformizálódott, és elsősorban nem hazai mintákon nőtt fel, ennek köszönhetően az egyetemes magyar irodalom beszédmódjához közvetlenebbül tudott csatlakozni, termékeny vitakultúrát tudott kialakítani, felértékelődött a nyitottság, a nyelvtudás, a műfordítás szerepe. A váltás talán a leglátványosabban az irodalomtudományi gondolkodás megváltozásában érhető tetten.

Férjeddel, Csehy Zoltánnal párhuzamosan fut a pályád: azonos a végzettségetek, a magyar–latin szak, a másoddiplomás képzésetek, az irodalomtudománynak a költészet felőli megközelítését képviselitek, költőként és műfordítóként vagytok jelen az irodalomban. Előny ez számodra? Mi lehet egyáltalán a hátránya?

Az egyedüli hátrányt a tiédhez hasonló kérdésfelvetések jelentik. Talán a hazai humán értelmiség differenciálatlanságának tulajdonítható, hogy a hasonlók gyakran azonosnak látszanak. Pályánk csak felületesen és a külsőségek felől, egyfajta „szlovákiai magyar nézőpontból” egyezik. Nálunk egy latinistától egyszerre várják el, hogy otthon legyen a klasszikus antikvitásban, de akár az oklevéltanban vagy a középkori paleográfiában is, s emiatt nemegyszer kerültünk már konfliktusba „mindentudó” helytörténészekkel. Férjemmel természetesen remekül tudunk együtt dolgozni, egymás munkáit megvitatjuk, segítünk egymásnak az idegen nyelvű szakirodalom feldolgozásában. Van egy közös könyvünk is, mely az AB-ART-nál jelent meg 2001-ben: együtt fordítottuk az Illatos kenőcsök háza című középkori költészeti antológiát. Szűkebb szakterületünk viszont nem azonos: férjem a reneszánsz és humanista költészet kutatásával és az antik–humanista líra fordításával foglalkozik, az én szakterületem a magyar műfordítás története és az antikvitás magyar recepciója. Ennek megfelelően különböző doktori programok munkájába kapcsolódtunk be. Végzettségünk sem teljesen azonos, az ógörög másoddiplomás képzésen csak én veszek részt, már csak az államvizsgám van hátra. Fordítóként elsősorban latin tudományos prózával foglalkoztam, Greguss Mihály Compendium aestheticae című művét magyarítottam, ez 2000-ben jelent meg a Kalligramnál, valamint a középkori Hildegardis Bingensis Physica című természettudományi enciklopédiájának néhány részét, jelenleg pedig Quintilianus retorikai kézikönyvének második fejezetét fordítom Adamik Tamás fordítócsoportjának tagjaként. Ami a költészetet illeti, elsősorban a középkorihoz vonzódom, az antikvitásból eddig mindössze két római elégiát fordítottam a Magyar Könyvklub Ovidius-kötetébe. Nagy fordítói kihívást jelent számomra a kortárs finn költészet, már csak azért is, mert ezen a területen személyes kapcsolatokat is ki tudok alakítani a szerzőkkel. De a költészet nálunk napi igény, ez a terület volt az, amely már gimnazista korunkban összehozott minket.

Az Illatos kenőcsök háza versei közül számos épp itt olvasható először magyarul. Honnan ered az antik, egyáltalán a „régi” irodalom iránti vonzalmad?

A latinság számomra egészében véve csodálatos: a legelső óitáliai felirattól – mely egy hajcsatra vésve maradt ránk – a középkoron és a neolatin irodalom különféle korszakain át egészen a latin Micimackó-fordításig vagy a finn rádióban hetente elhangzó latin hírösszefoglalóig. Az Illatos kenőcsök háza nagyrészt épp egy átmenetre koncentrál: a prehumanista Karoling-kori költészet antik jellegű formái és eszményei fokozatosan váltak keresztény-középkorivá. De még egy műfajon belül is olyan szélsőséges alakváltozatok találkoznak, mint a szabadversszerű próféciákat lejegyző „rajnai Szibilla”, Hildegardis Bingensis költeményei és a zárt szekvenciaformát misztikus tartalommal feltöltő franciaországi Adam de Sancto Victore énekei. Ez a sokszínűség azért is érdekes, mert ebben is megmutatkozik, hogy a latin nyelv hogyan hatotta át a korabeli keresztény világot: ugyanazt a nyelvet használja, ugyanazt az irodalmat árnyalja a vizigót Eugenius, az angol Beda Venerabilis, a frank Angilbertus, a longobárd Pál diakónus vagy a finn Piae Cantiones című gyűjtemény megannyi ismeretlen szerzője. Visszatérve a kérdés másik részére: a régiség iránti vonzalmam gyökerei egyrészt korai olvasmányélményeimhez nyúlnak viszsza, Jókai Mór és Szabó Magda regényeihez, melyekben a latinságnak még megvan az a klasszikus presztízse, melyet a szocialista iskolarendszer megpróbált jelentéktelenné silányítani, másrészt a galántai gimnáziumi latinórákhoz, melyek révén olyan univerzum tárult ki előttem, mely kulcsot adott az európai kultúrához, és az egész további pályámat megalapozta.

Greguss Mihály említett könyvének fordítására több mint százhetven évet kellett várni. Nagyon elszakadtunk a régi irodalomtól?

A 19. század, Greguss kora még társalgási és oktatási nyelvként is megélte a latint. Ez könnyítette a nemzetiségek közti párbeszédet, és esélyegyenlőséget teremtett. A tankönyv lefordítása és kétnyelvű kiadása erre is ráirányítja a figyelmet, de a mű filozófiatörténeti, pedagógiatörténeti kuriózum is egyben. Egy ízig-vérig humanista lelkületű szerzőről van szó, erről verses latin életrajza is tanúskodik, s a pozsonyi líceum tanáraként a város soknyelvűségének a reprezentánsa is, hiszen három nyelven, magyarul, németül és latinul alkotott. Ebből a szempontból szerintem bizonyos visszafejlődés mutatkozik a humán tárgyak területén: akkor természetes elvárás volt egy középiskolai tanártól, hogy mértékadó tudományos tevékenysége is legyen, és az iskola is támogatta az aktív többnyelvűség kibontakozását. Nálunk a szocialista iskolarendszernek anynyira sikerült kiirtania a latin műveltséget, hogy ma még a magukat egyházinak tartó iskolák sem törekednek arra, hogy legalább választható tantárgyként bevezessék a latint. Nálunk sajnos az európai gyakorlattal ellentétben az egyetemen sincsenek latinigényes szakok, a latin nyelvvizsga nem jelent külön pontokat a jogi, orvosi és bölcsészkari felvételiken. Az irodalomoktatáson is látszik ez az anomália: míg Magyarországon az antik irodalom legnagyobb specialistái írták a tankönyvek antik fejezeteit, a mieinkben hemzsegnek a félinformációk és hibás következtetések.

Nem ellentmondás, hogy az antik irodalmat ma is időtől független értéknek tekintjük, noha kevesebben olvassuk, másrészt a műalkotások jelentése nem állandó, értékük is nagyban függ az olvasástól, az értelmezéstől?

Az antik irodalom lényegében történeti szelekció végeredménye, alkotásait korántsem valamiféle kultikus régiségtisztelet parancsolja a könyvespolcunkra. Az írók-költők számára örök visszatérési pont. Például a 20. század legkritikusabb éveiben, a 2. világháború idején és az azt megelőző években az antikvitás volt az a sziget, amelyre – Horatius 16. epodosza nyomán – Kerényi Károly erkölcsi-humanista koncepciója épült, Radnóti Miklós idillbe kódolt költői korrajza is az antikvitás nyelvén artikulálódott. Ez a kódrendszer az ötvenes években is működött: Szabó Magda a személyi kultuszt egy nőies Aeneis-átiratban jelenítette meg, melynek főhőse a trójai Aeneas férfivá transzformálódott felesége, Creusa. Bolonyai Gábor mutatott rá, hogy Kertész Imre regényeinek egyik alapforrása az antik sorstragédia: a görög drámából és Nietzsche antikvitásértelmezéséből ered a sorstalanság fogalma is. Az antikvitás nem statikus és nem homogén, annak ellenére, hogy sokan uniformizálják, összemossák az egyes aspektusait.

Mekkora ma a „régi irodalom” népszerűsége? És mennyire időszerű ma a klasszikus műveltség?

Az antikvitásra szakosodott német, angol, francia vagy olasz kiadók presztízse is jelzi, hogy a klasszikus műveltség nagyon is időszerű, állandó igény van a görög–latin szövegek újrakiadására, kommentálására, fordítására. Ezt a magyarországi folyamatok is alátámasztják, hiszen mostanában olyan nagy vállalkozások indultak, mint az Atlantisz Kiadónál Platón összes műveinek újrafordítása, vagy az Osiris Sapientia Humana sorozatában az antik szónokok, történetírók, drámaírók összkiadásai. Világszerte zajlik az antik korpusz digitalizálása, s előbb-utóbb minden irodalomelméleti iskola megtalálja a maga antik előképeit, ahogy ezt a hermeneutika vagy az új filológia is jelzi. Nemcsak az elméleti háttér antik, hanem egyre gyakrabban az elemzések tárgya is, gondoljunk csak a gender studies kísérleteire vagy Foucault kiváló antikregényelemzéseire. Fellendülőben van a középkorkutatás és a neolatinisztika is, tanszékek, kutatási programok alakulnak, s a rendszerváltás óta nálunk is újabb virágkora van az ókeresztény írók, a középkori irodalom vagy az apokrif szövegek fordításának és kiadásának. Ennek köszönhetően a görög–latin fordítóknak is rengeteg munkájuk akad, mi is alig győzzük a sok feladatot.

Versesköteted is tartalmaz fordításokat. Nem teszel különbséget eredeti és fordítás közt. A fordító is szerző, önálló alkotó?

Fordításszemléletemet nagyban befolyásolja az a tény, hogy nemcsak gyakorló fordító vagyok, hanem irodalomtudósként a fordítások elemzésével is foglalkozom. Mindkét nézőpont azt igazolja, hogy a műfordító önálló alkotó, hiszen a célnyelven újra kell teremtenie a kiindulópontul használt forrásnyelvi szöveget, s ez nemcsak a nyelvi közeg megváltoztatását, hanem nemegyszer szükségszerűen a kulturális dimenziókat is befolyásolja. A fordítás és átköltés közti határ nem húzható meg élesen, különösen a versfordítások esetében – a próza-, de főként a szakfordítás szabályai sokkal kötöttebbek. A versfordítást több más nyelvben is a mi „átköltés” szavunkhoz hasonló, ám nem lekicsinylő, hanem felértékelő értelemben használt kifejezéssel különböztetik meg. Ezért nem lehet a versfordítás elemzése sem előíró jellegű. Nem azt kell meghatározni, hogy milyen legyen a jó fordítás, arra kell rámutatni, hogy az elkészült fordítás milyen új fényt vet az eredetire és a fordító saját életművére.

Tanulmánykötetedért Posonium-különdíjjal s most Madách-díjjal tüntettek ki. A mű a magyar fordításirodalomban kirajzolódó Catullus-képről nyújt áttekintést. Catullusnak a magyar irodalomban betöltött szerepét eddig nem foglalták össze, de miért éppen Catullus?

Nincs szó egységes Catullus-képről, hanem több, persze egymáshoz kötődő részaspektusról. Ha a Catullus-hatástörténetet más antik költők utóéletével összehasonlítjuk, meglepetten tapasztalhatjuk, hogy míg Horatius vagy Ovidius a magyar irodalomtörténet szinte minden korszakában kedvenc szerzőnek számított, Catullusban éppen a 20. század ismert magára – nyilván nem véletlenül. A Catullust jellemző önirónia, az önreflexív humor, a játékosság, a nyelvi lelemény, a szókimondás, a kisműfajok előnyben részesítése, az alkalmiság felértékelődése más-más módozatokban a premodern, modern és posztmodern költészet kontextusában is feltűnik. A Catullus noster című kötet persze nemcsak, illetve nem elsősorban erről szól. Sokkal inkább a Catullushoz kötődő fordítói alapállásokról, melyekből egy sajátos költészettörténet is kirajzolódik. A Nyugat előtti századfordulós irodalomszemlélet Catullusban elsősorban nemzeti költőt, az itáliai géniusz megtestesítőjét, egy latin Petőfit lát. A Nyugat fordítói a szecessziós-dekadens költőt fedezik fel benne, a latin magasztosság helyett a szecesszió erotikus burjánzását, a démoni nőalak megteremtését. Faludy György a szatirikus, szabadszájú, politikától sem idegenkedő városi figurát teremti újjá átköltéseiben. A filológus iskola dokumentumként próbálja felmutatni az „igazi” Catullust, ez azonban szükségszerűen csak illúzió. A Devecseri Gábor által közvetített Catullus-kép hatott például Rákos Sándorra, aki egy Lesbia-regénnyé kerekítette a szerelmi szenvedélytől izzó lírai költeményeket.

Mi minden foglalkoztat, amióta befejezted a Catullus-köteted? Egyáltalán lezárható-e az antikvitásélményed?

A Catullus-kötet visszhangja is megerősített abban, hogy tovább folytassam a magyar műfordítás-történetnek és az antikvitás hatástörténetének a kutatását. Az idei magyar Ókortudományi Konferencián előadóként is tapasztaltam, hogy korunk mennyire érzékeny a műfordítás, közvetíthetőség problémáira, s azt is, hogy elérkezett az idő az egyoldalú filológiai fordításszemlélet átértékelésére. Ritoók Zsigmond és Szilágyi János György ösztönzésére is döntöttem úgy, hogy kutatásaimat megpróbáljam tágabb fordítástörténeti koncepcióba illeszteni. Ezt a munkát egy Sárospatakon elhangzott előadásommal már el is kezdtem, melyben Gyöngyösi és Ovidius viszonyával, valamint a barokk fordításszemlélettel foglalkoztam. Ugyancsak nemrég kapcsolódtam be egy műfordítás-történeti projektum előmunkálataiba, melyet szakmailag az MTA Irodalomtudományi Intézet Elméleti Osztálya garantál. A tudományos munka folytatása mellett szeretnék visszatérni a szépirodalom területére is, erre most lehetőséget nyújt a frissen elnyert Székely János alkotói ösztöndíj. Az antikvitásélmény ilyen szempontból is meghatározó marad, persze állandóan és folyamatosan változik, s a hatástörténet aspektusaival is dúsul.