Pokol pitvara

Gazdag József elsőkötetes szerző, mondhatnánk, ha e kijelentés ménlyén nem rejlene óhatatlanul némi becsmér. Nos, nemrégiben valóban élete első kötetét publikálta a fiatal szerző, művében azonban nyoma sincs szárnypróbálgatásnak, elbeszéléseinek önálló és megérlelt stílusa, sajátos nyelvi világa valósággal lehengerli az olvasót. A Kalligram Kiadónál megjelent kötet, legalábbis az általam olvasott példánya, tegyük hozzá, színre-illatra sem utolsó.

A Kilátás az ezüstfenyőkre című kötet kilenc, egymástól különálló vagy csak lazán kapcsolódó elbeszélést tartalmaz. Az elbeszélések központi szereplői cselekvésre képtelenségüket kényszeres álcselekvésekkel leplezik. Kíméletlen pontosságuk tehetetlenségükben gyökerezik. Egy pillanatra sem feledkeznek meg önmagukról, és míg a megfellebbezhetetlen kijelentések lehetőségét kutatják, igazából csak árnyakat fürkészhetnek.

A megbolydult térben az idő iránya sem állandó. Az ürességben ringatózó, kallódó szereplők egy hajdani megrázkódtatás nyomait viselik magukon. A központi figurák tehetetlenül szemlélik, amint átáramlik rajtuk az idő. A nihil lesz úrrá rajtuk, a semmi vágya sodorja őket, lemondanak a cselekvés lehetőségéről, még akkor is, ha sikerrel kecsegtet az elképzelt jövő. Életük sivár eseménytelenségét személyes démonaikkal népesítik be. Nem képesek kimozdulni a holtpontról, a mozdulatlanság leküzdése kegyetlen feladatot jelent számukra. A lélek nehézkedési ereje legyűri és egyfajta infernális mélységbe rántja őket. A pokol pitvarán téblábolnak.

Feltűnő az alakok némasága, a külvilággal folytatott kommunikáció szinte teljes hiánya hatja át az elbeszéléseket. Csupán magukban beszélnek, és képzeletben folytatnak párbeszédet. Számukra az emberi beszéd ismeretlen dialektus. Az élet behúzódik szánalmas kis bugyraiba, a lélek pedig már régen elveszítette egykori fenségét és a köz prédája lett. A sors többé csak ösztönösen érzékelt rendellenesség.

Egyedüli birtokuk a csend, pontosabban szólva ők vannak a csend markában. Személyes csendjük, az emberi hang teljes hiánya, melyen nem kell osztozniuk. A csend azonban nem hozza el a békét, csak viszonylagos lelki nyugalmat teremt. A kifosztottak nem nyughatnak sosem. Bár a hősök tudatában megjelenő képzetek és gondolatok nyomon követhetőek, az én feltáratlan marad. Az én csendbe burkolózik, a kulcs zárrá lesz. A belső ürességben a külső üresség visszhangzik. Az én feloldódik, tudatra ébredések sorozata csupán, híján a folytonosságnak, az örökös jelen poklába zártan vergődik.

Semmiben sem lehetnek bizonyosak, a múlt is kifürkészhetetlen, nem tudni, hallucinálnak-e vagy valódi emlékképeket látnak, mikor megpróbálják felidézni a perc történetét. Kétségbeesett igyekezettel próbálják rekonstruálni a múltat, az egykor megélt pillanatokat. Minduntalan önmagukat ismétlik, mintha azt gondolnák, ha többször elhangzik valami, igazságtartalmat nyer, hiszen a félreértés veszélye mindig fennáll. Igyekezetük reménytelen, éppen ezért megrázó. A félreértéstől való félelem szószátyárságra készteti őket, kijelentéseik labirintusának azonban nincs kijárata. A szüntelen beszédáradás a lényeg elhallgatását jelzi. Kijelentéseik a valóság nyelvi rögzíthetetlenségéről győzhetik meg az olvasót. Gondolataik nem az értelem rendjét tükrözik. Híján vannak az individuális tájékozódás eszközének az egyéni lét dimenziójában. Az elbeszélések főszereplői otthontalanok, nem ismerik, Mészöllyel szólva, a kockázat nélküli önfelejtődés örömét, a biztonság ragozhatatlanságát. A káosz angyalai ők.

Szerelmük a kiszolgáltatottak szerelme. Fájdalmas és megalázó kötöttség fűzi őket a szeretett, rajongva tisztelt és félt lényhez. Különös visszatérő figurája az elbeszéléseknek Ágnes, akiről csak annyit tudhatunk, hogy már nincs. Csupán a hiányával van jelen, mégis áthatja az űrt, melyet maga mögött hagyott.

Összességében elmondható, Gazdag Józsefet már az első kötete a magyar próza élvonalába sorolja. Anélkül, hogy művének irodalmi előzményeit szántszándékkal kutatnánk, megállapíthatjuk, a szerző bátran vallhatja magát Mészöly Miklós, Krasznahorkai László és Bodor Ádám méltó irodalmi utódjának. Rácz Vince