„Plafonról agyvelő...”

Nézed Barakot innen: közéleti költő. Nézed Barakot onnan: botrányember. Kérdezed a költőt. Trágár szájjal felesel, játssza, amit egy költő játszhat: bármilyen szerepet. Kérdezed a botrányhőst. Szerény, szinte szégyelli, hogy föltárt valamit, ami fölött mi, a bárgyúk, szó nélkül átgyalogoltunk. Most már tudjuk, micsoda lehetőség, micsoda téma hevert az orrunk előtt.

Születhettek-e az Ipiapacshoz vagy az Igazi gengszterekhez hasonló balladák máshol, mint egy „bűnös városban” (Koncsol László), még ha Szerdahely nem is az egyedüli hely, ahol bestiális dolgok történtek az elmúlt tizenöt évben? Ez a pokol minden mikrotársadalmak pokla, ahol él és hemzseg ez a szerencsétlen faktúrás generáció, amely megalázva, gerincbénán, dróttal hátrakötött kézzel végzi előbb, mint utóbb. Retúr a pokolba lett a kötet végleges címe, hisz ezek, kiknek rutin az ölés, nem születhettek máshol, csak a pokolban, de az eszme és a terror, amit képviseltek, az biztosan ott. A maffiózó életmód villanásnyi sodró képeihez ezért passzol nagyon Dante színjátékának invokációja: „túl az emberélet útjának felén...”, amiből nemcsak az ellenpont érezhető, hogy Dantéval ellentétben Barak véletlenül sem a bűnös emberi lélek megtisztulásának allegorikus útját járja be, hanem az az elhallgatott alakzat is, ami a Pokol első tercinájának folytatása: „…egy nagy sötét erdőbe jutottam, / mivel az igazi útat nem lelém.” Barak hősei tényleg valahol utat vesztettek. Ezek tényleg oda váltanak vissza jegyet, ahonnan gyöttek.

Nem kevés élettapasztalat és beleérző-képesség kellett hozzá, hogy a költő egy tíztagú bűnbanda lemészárlásban képes legyen megláttatni korunk meghatározó emberi-szociális dimenzióit. Kellett hozzá valami a Füst Milán-i indulati elemből, amely a lélek kovácsműhelyében a valóságélményt izzította. Durva szók is kellettek hozzá, agresszív feleselés az alvilággal, kéjes replika (hát asszed?), mert ugyan nem a szabadszájúság csimborasszója-e, hogy az Igazi gengszterek százkét szavából huszonhárom vulgáris kifejezés vagy argó? Két dolog látnivaló. Egyrészt: a vulgarizmus ebben a formában poetikai alakzat, stilisztikai szabálysértés, a normálistól való eltérés, amelyet a költői szándék avat erénnyé. Másrészt: a mindennapi nyelvben ezerszer hallott, tehát közhelyszerű káromkodások mellett a versekben meghökkentően nagy a hapax legomenonok, azaz a csak egyszer előforduló szavak és szókapcsolatok száma, pl. „félhomályban sejlő guillotine”, „Ahol pénzért fenekedik az isten / Ott anyád is tolvajnak tanít” stb. Barak trágár nyelvét a jó ízlés semmiképpen nem tolerálhatja, még akkor sem, ha a Starter, a katona nyolcadik sora, vagy a közvetlenül azt követő vers ötödik sora véletlenül (?) tiszta lejtésű trocheus. De ha eltűrjük az alulstilizáltságot (Tőzsér Árpád kifejezése), és van türelmünk a szavaknál magasabb egységeket befogadni, a balladisztikusan viszszatérő egységekben meg az infernális fauna (sakál, görény, buldog) képeiben is a lírai hangnem felfokozott szubjektivitása érhető tetten.

Ez a kötet nem ujjgyakorlat. Jól olvasható, mert rövid (költők, írjatok tömören!), mintha írója megérett volna rá, hogy ne sokat, de jót. Kicsit úgy hat, mint az eleve magyarázásra született könyvdrámák, mert íme, Barak egy egész oldalas Új Szó-mélyinterjúban bontotta ki — Hizsnyai Zoltán remek kérdései alapján — a jelenség tökéletes lényegét: „Azt hiszem, a dekadencia, az általános romlás az alapja az egésznek. Az efféle dekadenciát pedig mindig a nagy változások, a társadalmi földrengések hozzák magukkal... Ha egy ember embert öl, az abban a pillanatban egy más teremtménnyé válik. Nem lehet többé emberszámba venni.” Bármilyen furcsa, ennek a kötetnek etikája van, sőt poetikai tanulsága, mert most derült ki, hogy ezekről a történésekről évekig csak vakogni tudtunk. Barak László kötete után beszélni tudunk róla. Mert hogy egy korábbi Barak-kötet utószavát idézzem, a Retúr a pokolba humanizál: emberivé teszi az embertelent. Még ezeket is.

Ebben a recenziómban el kell tekintenem az idézésétől. Vállalom, nem merek, mert szemérmes embernek gondolom magam. Barak nem az. Ő nem először ír így (lásd pl. A manír évadja vagy Szálkák a szívben című verseit). De vigyázat. Sancho Panza-Barak-Villon durvasága csak álca: nem egy ember maszkja, hanem egy nagyon sajnálatos társadalmi helyzeté. A Retúr a pokolba sorait szorongva és/viszont élvezettel olvasom. Egyik fülemben dobog a közmorál, másik fülembe a Sátán susog.

Vajda Barnabás