Pedagógusszövetség: jelen és jövendő?

MIKLÓSI PÉTER

Egy negyed évszázad már tekintélyes és akár mérlegvonásra késztető idő, bár ez esetben is érvényes az intés, mely szerint fontos hátra-hátrapillantani, de csupán akképpen, hogy inkább előre lássunk közben. Ezt a szempontot tartja nyilvánvalónak Jókai Tibor, az SZMPSZ korábbi irodavezetője, tavaly májusban megválasztott új elnöke is.

Ön, aki gyakorló pedagógus is, miről beszél szívesebben: elnöki próbatételének első hónapjairól vagy a ’89-es rendszerváltást követően promptul létrejött Pedagógusszövetség huszonöt évének tapasztalatairól?

Úgy tartom, hogy szervezetünk eddigi tevékenységéről, olykor számottevő gondjairól vagy akár elvitathatatlan eredményeiről az SZMPSZ korábbi elnökeit illeti az összegzés joga, hiszen az elmúlt két és fél évtized alatt munkánknak egyre újabb és újabb súlypontjai kerültek előtérbe. Sorrendben hetedik elnökként azonban megerősíthetem, hogy mindig a Komáromban 1990 májusában rendezett első közgyűlésen kitűzött fő célokat tartottuk szem előtt, noha a napi szakmai, szervezési és üzemviteli teendők máig lekötik erőink jelentős hányadát. Beleértve azokat a feladatokat, amelyeket az állam mind a hazai magyar pedagógustársadalom, mind az oktatásügy egésze számára nem tudott biztosítani.

Vagy talán nem is akart! Az így adódott problémák során mire tudtak a leginkább támaszkodni?

Elsősorban a találékonyságunkra és igyekezetünkre. Illetve a magyar oktatási tárcával való hivatalos kapcsolatok kezdetétől a Magyarországról kapott mindenkori segítségre. Számunkra sok tekintetben volt előnyös, hogy tudományágként ott a pedagógia – Szlovákiához viszonyítva – mind szakmailag, mind módszertanilag hagyományosan előbbre járt, ahogy ma sincs ez másképpen. Így volt honnan ötleteket meríteni. Ilyen indíttatásból jött létre az SZMPSZ szervezésében az 1992 óta rendszeresen megtartott nyári egyetem; 1995 óta pedig évente a rozsnyói közoktatási konferencia, ahol a Felvidéki Magyar Pedagógus díj, valamint öt kategóriában a Pedagógusszövetség díja is gazdára talál.

Előzőleg, tizenkét éven át, Pék László állt az SZMPSZ élén, akinek tevékenységét ön irodavezetőként segítette. Noha közvetlen munkatársak voltak, mi az, amit másként tesz elődjénél?

Elsősorban a régiókra helyezem a hangsúlyt, hiszen a központi szándékokat ott váltják apróra, ott folyik a munka dandárja. Ráadásul minden térségnek megvannak a sajátosságai. Ezért határozott meggyőződésem, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének 13 területi választmánya és 168 alapszervezete révén Pozsonytól a Bodrogközig az összes régióban nyomatékkal kell jelen lennie. Ez egyben azt is jelenti, hogy az adott vidék sajátságos igényei alapján maximálisan kell kiaknázni egyrészt a gyakorlati támogatások, másrészt a szakmai-módszertani segítség lehetőségeit. Ezt forszírozva már él az úgynevezett tanévközi programunk is, amiben készséges partnerünk a pár éve létrejött önálló Magyar Módszertani Központ is.

Nem titok, hogy éppen Pék László már esztendőkkel ezelőtt kidolgozta egy itteni magyar módszertani centrum tervezetét. Ezért kézenfekvő a kérdés: miért csak jelentősen megkésve és nem már 1998 és 2006 között, az akkori MKP kormányzati tekintélyére támaszkodva valósult meg ez a jogos elvárás?

Választ keresni erre nem én vagyok hivatott. Gondolom azonban, hogy az MKP valószínűleg nem kezelte kellő hangsúllyal a dolgot, így kormányzati partnereiben sem volt meg hozzá a szükséges politikai akarat. És hát nem élt még a tanítóság továbbképzését befolyásoló úgynevezett kreditrendszer sem, ami később egyszerűen elkerülhetetlenné tette egy ilyen magyar metodikai intézmény megalakítását.

Viszont a szlovákiai magyar iskolák szakmai-nevelési sajátosságai és módszertani dilemmái réges-rég megvoltak!

Azok igen. Jobb megoldás híján ezen a téren is a Pedagógusszövetség próbálta pótolni a hiányosságokat. Például a napjainkban már három akkreditált programunkat és persze több más témakört is kínáló, évről évre egyre nagyobb érdeklődésnek örvendő nyári egyetemeink révén. Pedagógusaink zöme tudja, hogy azok hallgatóiként színvonalas képzést kapnak.

Személyes véleményét kérem: milyennek látja a szlovákiai közoktatás teljességében a hazai magyar tannyelvű iskolák pozícióit?

Szerintem az objektív eredmények tükrében iskoláink jól teljesítenek, megállják a helyüket. Különösen a tárgyilagosabb tanulmányi versenyek után közzétett felméréseket tudom elfogadni, és azokban előkelő helyeken szerepelnek a hazai magyar iskolák. Nem tartom ellenben reálisnak az úgynevezett monitoros összehasonlítások eredményét, elvégre köztudott, hogy főként Gömörben, Nógrádban és a keleti végeken más az iskolák tanulóinak összetétele, mint például Komáromban vagy Pozsonyban. A tudásszint mérésének egyenlő esélyeit csak független vizsgaközpontok szavatolhatnák.

A hétköznapi ember szemével jól látom, hogy a szlovákiai oktatásügy egyik alapvető gondja az egyre jobban tetten érhető központosítás; hogy kevés a kreatív szabadság, aminek elsősorban az oktatás minősége látja kárát?

Ez a helyzet az ország valamennyi iskoláját egyformán érinti, hiszen a központi törvények a parlamentben születnek. Az önkormányzatok fennhatósága alá került iskolák és óvodák esetében mondható bizonyos tekintetben kissé lazábbnak a gyeplő. Ugyanis számos lényeges döntés a polgármesterek és az önkormányzati képviselők kezében van. Egyebek mellett az is, hogy lehetőséget teremtsenek magyar óvodai csoportok nyitására. Mert „föntről” hiába szorgalmazzuk lépten-nyomon, hogy magyar ajkú gyerek magyar iskolába való, ha olyan helyeken, ahol lenne ugyan gyerek, nincs magyar óvoda! Aminek azután természetes folytatása lehetne – a szülő és hatéves gyermeke számára – a magyar iskola. Talán meglepő, de efféle probléma még egy olyan városban is fellelhető, mint Komárom, ahol lenne is hol újabb magyar osztályt nyitni, az önkormányzat viszont halogatja ennek megoldását. Az ilyen szituációkban az SZMPSZ aligha verheti minden egyes önkormányzat asztalát, legföljebb buzdítani tudja regionális képviselőit, hogy sűrűn kopogtassanak az illetékesek ajtaján. De hasonló gondokat tapasztalni az iskolai klubokkal is, pedig sok helyen már elkezdték megvalósítani az egész napos iskolaotthonos foglalkozások programját. A szándék bökkenője, hogy az önkormányzatok döntései alapján általában nem jut minden osztálynak nevelőnő. Mintha az ebben határozni hivatottak nem tudatosítanák, hogy a ma diákjaiból lesz a szlovákiai magyarság következő nemzedéke. És ha az oktatási intézmények fenntartói nem keresik meg a minél teljesebb körű iskolai foglalkozásokhoz szükséges forrásokat, akkor bizony könnyen megtörténhet, hogy tíz-tizenöt év múlva megnézhetjük magunkat!

A Pedagógusszövetség egy negyedszázad tapasztalataival mennyiben partnere a szaktárca oktatáspolitikai szakértőinek és természetesen magának a minisztériumnak is?

A korábbi kedvezőbb esztendőktől eltérően mostanában nincs meg a kölcsönös és állandó kapcsolat. Annak idején, amikor az iskolaügyi minisztériumban nemzetiségi főosztály működött, számos kérdésben kikérték szövetségünk véleményét. Most már huzamosabb ideje egyirányú a kapcsolatfelvétel: egy-egy ügyben többnyire mi keressük a minisztériumot és annak háttérintézményeit, ők általában nem szokták kikérni a mi álláspontunkat.

Ebben a partvonalon kívülre szorult helyzetében az SZMPSZ keresi a kapcsolatfelvételt legalább a parlamentben lévő magyar képviselőkkel?

Igen, kölcsönösen keressük egymást. Noha az ellenzéki padsorokban ülnek, ők megteszik a tőlük telhetőt. Emellett a Pedagógusszövetség – civil szervezetként és kerülve a politika örvényléseit – természetesen igyekszik megtartani pártsemleges pozícióit.

Az SZMPSZ mennyiben lehet mentora a hazai magyar iskolák arcéle, stílusa, szellemisége kialakításának – ami nyilván minden iskola részére fontos, viszont a nemzetiségi iskolák számára duplán az!

Annyiban, hogy országosan megfogalmazott törekvéseinkből kiindulva ötletekkel tudjuk segíteni a régiókban dolgozó szakembereinket, akik az adott környék sajátosságait figyelembe véve olyan jól bevált pedagógiai és módszertani célprogramok alkalmazását segítik, amelyekkel a szóban forgó vidék magyar tannyelvű iskolái pozitív értelemben válhatnak másabbakká, mint a többségi nemzet iskolái. És ez a szándék működni látszik.

A kisiskolák jövőjéért tényleg aggódnunk kell, vagy van menekülés a surranópályán?

Ez elsősorban az iskolák iránt érdeklődő diákok létszámán múlik. Mert ha kellő számban akad tanuló, akkor megoldások is vannak. De abban az iskolában, ahol elfogy a gyerek, nincs mit tenni. Tavaly 263, ebben a tanévben 261 alapfokú magyar iskolánk van. És az előző öt-hat évben is megszűntek iskoláink, a legtöbb a Lévai és a Dunaszerdahelyi járásban. Régebben átlagosan 20–22 gyerek volt egy-egy osztályban, mostanában ez a szám általánosságban tízre csökkent.

Az asszimiláció ludas ebben?

Vannak statisztikák arról, hogy hány magyar gyerek jár szlovák iskolába. Én viszont a különböző okok közül a legvalószínűbbnek a demográfiai adatok alakulását tartom. Érdemes észrevenni, hogy egy-másfél évtizede tanévenként még kereken ezerrel több gyereket írattak be iskoláinkba, ami körülbelül 4500 elsőst jelentett. Mára ez a szám, immár négy-öt éve, 3500-ra csökkent. Ennyivel kevesebb gyerek születik. Pusztán sejteni tudom, hogy ennek hátterében főként a családok szociális körülményei állnak, de a gondok egészében szerepe van a szabad iskolaválasztás lehetőségének, a nyílt határok átjárhatóságának is. Mert nemcsak a kis elsősökből van számszerűleg kevesebb, hanem a középiskolásokból is, ahogy a jó eredménnyel érettségizettek közül szintén nagyon sokan külföldi egyetemen tanulnak tovább, ahonnan már csak kevesen jönnek haza. Pedig ők lennének azok az aktív szülők, akik majd elhozzák gyermekeiket magyar iskoláinkba.

Nyilván érdemes lenne célzott kutatásokban fölvetni: van-e ebben mulasztása, és ha igen, hát mekkora a szlovákiai magyar társadalom elitjének... Egyelőre viszont elkészült az a széles körű felmérés, amely Pék Lászlónak köszönhetően végre a tények és kilátások tükrében mutat valós képet a hazai magyar iskolahelyzetről.

Ez egy teljes „körkép”, amely a helyi diáklétszámoktól kezdve az osztálybontásokon és az iskolák vonzáskörzetein át a tényszerű jövőképekig vizsgálja a hazai magyar oktatásügy jelenét. Reményeink szerint ez az átfogó munka közös gondolkodásunk közös nevezője lehet.

Talán mindennapjaink három örökzöld problémáját: a beíratási körutak sablonos rutinszerűségét, a szlovák nyelv oktatását, illetve a súlyosan hátrányos szociális helyzetben élő roma családok gyerekeinek beilleszkedési sajátosságait érintően is. E három felvetés közül ön melyiket tartja országosan a legproblematikusabbnak?

Szerintem a gondokat nem rangsorolni, hanem megoldani kell. A Pedagógusszövetség dolga, hogy ne csupán rálátása legyen a szlovákiai magyar oktatásügyre, hanem a hatékonyságot szorgalmazva a gondok sűrűjében is szakmailag igazolt gyakorlati kiutakat kínáljon. Természetesen a valódi megoldásmódokat csakis helyben, körzetileg vagy regionálisan lehet meglelni. Akár az olyan újszerű fogalmak köztudatba kerülésével, mint például a néhol már alkalmazott iskolabuszok vagy a leendő óvodások és a szüleik számára közösen kínált ringatóprogramok. Az előre menekülésér egyszerűen élő kapcsolat kell az óvoda, a mindenki iránt nyitott iskola és a magyarlakta települések lakossága között.

Eszerint tudjuk, merre kell lépnünk? E tekintetben ön optimista?

Eleve optimista ember vagyok. Úgy vélem, az optimistáké a világ, a pesszimisták a nézők benne!