Pánik a viharban – hogyan látták, akik ott voltak

Vasárnap egyes források szerint 900 ezer, más források szerint 1,5 millió ember volt a budapesti rakpartokon, és azok környékén, amikor hirtelen „leszakadt az ég”. Az emberek megpróbáltak menekülni, de ez a hatalmas tömegben szinte lehetetlen volt. Az [origo] internetes portál olvasói nem sokkal az események után osztották meg megrázó élményeiket.

„Pillanatok alatt orkánerejű szél tombolt, futottunk valami menedék felé. A másfél éves kisgyerekünkkel rohantunk, a babakocsit vitte a szél. Borzasztó volt. Ilyet még sosem éltünk át! Iszonyatos volt, ahogy több ezer ember sikítva menekült egymás hegyén-hátán, a szülők ordibálták a gyerekük nevét, keresték őket. Mondhatom, túléltük...” – írja Farkas István, akit családjával a Boráros tér környékén ért a vihar.

A Budai Várból nézte a tűzijátékot a tizenöt éves Czakó Zsófia. A környéken – amikor kitört a vihar – mindenki pánikba esett, de ő elmondása szerint „csak állt, és várt”. „Amint kiértem a palota lépcsőjétől a Siklóhoz, nagy meglepetés fogadott engem, és a tömeget is. Bokáig érő víz várt minket... Eközben a vihar egyre erősebb lett. Próbáltunk előrébb jutni, de nem sikerült. Ekkor egy erős ütést éreztem a fejem hátsó részén. Egy faág fejbevágott. Abban a pillanatban azt hittem, hogy mindenki ott fog meghalni. Egyszerűen nem tudom leírni, hogy milyen érzés volt” – számolt be.

Soós Henrietta sebesülteket is látott. „Mikor a vihar lecsitult, kimentünk a menedékhelyről... A húgom nagyon meg volt rémülve, mert előttünk egy házaspár és egy körülbelül négyéves kislány ment. Az anyának véres volt a háta, az apának és a kislánynak be volt törve a feje.”

Bognár Attila azt írja: „Eveztem már sötétben, esőben a Tiszán, síeltem már hófúvásban 2500 méter magasban, ahol visszafújt a szél a lejtőn, de ennyire még nem féltem a természet erejétől.”

Sok olvasó számolt be a tömeg pánikszerű meneküléséről a város különböző pontjain. Furkó Éva azt írja: „Mi a Margit híd közepén álltunk, amikor elkezdett csöpörögni az eső... Időközben mindenki elkezdett futni, esernyőkkel viaskodtak. Amikor jött egy nagyobb széllökés, erősen csapódtak ránk a vízcsöppek, és akkor mindenki elkezdett sikítani, a gyerekek sírtak.” Sok olvasó írt a levegőben repkedő faágakról, feldöntött mobilvécékről, megrongálódott autókról és többen halálfélelemről is. Egyik olvasó azt írja: menekülés közben „egy kislány mögöttem azt kérdezte anyukájától: meg fogunk halni?”

Egy olvasó beszámolója szerint: „Amikor leszakadt az ég, egyik pillanatról a másikra olyan erővel kezdett el esni az eső, hogy nem láttam az orromig sem. Beálltunk az egyik szálloda alá, ott keresve menedéket az esőtől, de még ekkor jött a java. A barátnőmet erősen fogtam, nehogy elszakadjunk egymástól. Pillanatok alatt az eső olyan erőre kapott, hogy a széllel párosulva nem lehetett látni semmit, a hátamat csípte ruhán keresztül is. Majd elkezdett szakadni a jég, a kezemet a tarkómra tettem, próbáltam védeni a fejem a dobókocka nagyságú jégdaraboktól. Olyan erővel fújt a szél, hogy én még ilyet nem láttam. A legszörnyűbb az volt, hogy mindenki sikítozott meg üvöltözött. Nem tudom, hogy poénból vagy tényleg a félelem beszélt valakiből, de egy férfihang azt üvöltözte: „itt a világ vége, mind meghalunk!”

Más így emlékszik: „Egyszerűen úgy érezte magát az ember, mintha a leghátborzongatóbb katasztrófafilm főszereplője lenne. Amerre csak futottunk, rémült arcokat láttunk, többen kétségbeesetten sikoltoztak elhagyott családtagjaik, ismerőseik után. Nagyon sokan sírógörcsöt kaptak. A Lánchídnál több hatalmas ág is leszakadt, és pár ember meg is sérült futás közben. Az emberek mélygarázsokba és kapualjakba menekültek, mások egészen a metrókig és buszokig szaladtak, szerencsésebbek taxit fogtak és azzal próbáltak kijutni a tömegből.”

Az emberek aluljárókba, bármilyen fedett helyiségekbe, szállodákba, mélygarázsokba próbáltak menekülni, de mindenütt óriási tömeg szorongott a viszonylag védett helyeken. Többen írtak arról, hogy bokáig, térdig kellett gázolni a vízben, az aluljárókba lépcsőkön ömlött le a víz.

Birinyi Zsolt arról számolt be, hogy a Duna Intercontinental Hotel személyzete beengedte. „A betódult embereket tiszta, száraz törülközőkkel, takarókkal látták el. Végül még meleg étel és ital is előkerült” – írta. Egy másik olvasónk pedig azt írta, ők sokakkal együtt a Gerbeaud cukrászdában találtak menedéket.

Font Árpád egy dunai hajón élte át a vihart. „Hirtelen minden elsötétült, és mint egy fátyol ült rá mindenkinek a szemére. A mi kapitányunk se látott semmit, mindenki a hangosbemondókba ordibált, hogy körülbelül betájolhassák egymást a hajók. A víz közben nagyon vert, és ide-oda taszigálta a hajónkat. A mellettünk levő hajó olyan közel volt, hogy hallottuk, ahogy hangosan, elcsukló hanggal imádkoznak az emberek. Olyan volt az egész, mint egy szeptember 11-i hangfelvétel” – írja.

Az Új Szó munkatársa is a helyszínen volt, ő így látta a történteket. „A várban vészeltük át a felhőszakadást, szerencsénk volt, mert amint elkezdett zuhogni, bemenekültünk az árkádok alá. Bizarr látvány volt a tűzijáték a szakadó esőben, miközben a közönség fejvesztve menekült. Csak később, a hírekben hallottam, hogy azért nem állították le, mert egyszerűen nem lehetett. Amikor a vihar elcsendesedett, elindultunk az autóhoz. A látvány, amely elénk tárult, döbbenetes volt. A Mesterségek Ünnepére, a népművészeti kirakodóvásárra felállított fabódék romokban hevertek, összeomlottak a viharban, mint egy kártyavár. Az áru – több tízezer forintos, kézzel festett hernyóselyem ruhák, értékes, régi mázas edények, szőnyegek, merített papírból készült könyvek – a földön, elázva, az árusok próbálták menteni a menthetőt, volt, aki sírt a portékája fölött, mások egymással ordítoztak tehetetlen dühükben. Az utcán, az autók tetején mindenfelé letört faágak, tetőpléhek, deszkák. Sok eldobált vagy elveszített szatyor, ruhadarab, fél pár cipő hevert szanaszét. Egy férfi mesélte, hogy az emberek hasra feküdtek az úton, úgy próbáltak nem az útjába kerülni a levegőben röpködő éles pléh- és üvegdaraboknak. Szerencsére az autónknak se lett semmi baja, úgyhogy elindulhattunk hazafelé. Több mint egy órába telt kikeveredni Budapestről. Mindenfelé rendőrök, elterelések, félre kellett húzódni a mentők, a tűzoltók útjából.” (o, szl)