Pandora szelencéje?

A legtöbb ember, amikor bekapcsolja a rádiót vagy a tévét, elkattintja a fényképezőgépét egy családi összejövetelen, esetleg videofelvételt készít külföldi utazása során, magától értetődőnek tartja, hogy használja ezeket a műszaki alkotásokat, és aligha tűnődik el azon, hogy milyen elvek alapján működnek, vagy hogy ki és mikor ötlötte ki vagy készítette el először ezeket a masinákat. A technikatörténet nem általánosan oktatott tárgy mifelénk az iskolákban, és a könyvesboltok polcai sem roskadoznak az efféle kiadványok súlya alatt. Időnként azonban napvilágot lát egy-egy, a témába vágó munka, s örvendetes, hogy a szlovákiai magyar kiadók között is akad néhány (elsősorban a Lilium Aurum és a Nap Kiadó), amely megjelentet technikatörténeti könyveket is. Az egyik legfrissebb mű szerzője a már sokadik könyvét közreadó Ozogány Ernő, aki ezúttal a fényképezés, a filmezés, a rádiózás és a televíziózás kezdeteivel és fejlődésével, valamint felvidéki vonatkozásaival foglalkozik Dobozba zárt múzsa című kötetében.

Az ókori Görögországban (majd pedig Rómában is) a legfontosabb művészeteknek saját istennőik voltak, akik Zeusz főistennek és Mnémoszünének, az emlékezés istennőjének a leányai voltak. A múzsák — a kilenc szépséges nő — között azonban egyetlen sincs, akire Ozogány Ernő könyvének címében utalhatna, hiszen a hang- és képrögzítésnek s az ebből kialakult műszaki alkotásoknak és művészeteknek: a fényképezésnek, a filmezésnek, a rádiózásnak és a televíziózásnak az ideje csak a 19. században és a 20. század első felében jött el. Ennek ellenére mégis találónak érzem valahol ezt a címválasztást, hiszen olyan újszerű eljárásokról és módszerekről van szó, amelyek akár „saját istennő” után kiálthatnának. A másik kulcsszó: a doboz viszont már nem szorul különösebb magyarázatra: azok a szerkezetek, amelyeket a szóban forgó „művészetek” használnak, többnyire négyszögletes alakú berendezések, akár fényképezőgépek, akár film- és tévékamerák, vetítőgépek, lemezjátszók, rádió- és tévékészülékek, számítógépek stb.

Ozogány tehát — képletesen szólva — kezébe veszi a különböző dobozokat, és elmeséli, hogy kik szorgoskodtak és ügyeskedtek a megalkotásukon, majd kicsalogatja dobozából a maga teremtette múzsáját is, hogy bemutathassa nekünk. Megismerkedhetünk a jeles tudósokkal és feltalálókkal — kezdve Giambattista della Portával és Danielo Barbaróval, Louis Daguerre-en és Thomas Youngon át egészen Vladimir Zworykinig —, a berendezésekkel és a készülékekkel, s nemcsak a nagyvilágban született alkotókkal (és alkotásokkal), hanem azokkal a magyarokkal vagy magyarországi származásúakkal is, akik (és amelyek) meghatározó módon járultak hozzá a fejlődéshez. A fényképezés gyors és sikeres térhódítása aligha lett volna lehetséges a szepesbélai születésű Petzval József (1807—1891) tökéletesített lencséi (objektívjei) nélkül, mint ahogy a Puskás Tivadar (1844—1893) által megalkotott és vagy négy évtizeden át működtetett telefonhírmondó (a vezetékes rádió őse) is olyan informatikai elképzelések megszületését segítette, amelyek nyomán gyökeresen átalakult körülöttünk a világ. Ezek a nevek — feltételezhetően — általánosan ismertek a mai magyarok körében is, de a rádiózás, a televíziózás, az informatika területén is számos kiemelkedő magyar mérnök és tudós tevékenykedett, akikről még a beavatottabbak sem nagyon hallottak. A televíziózás egyik magyar úttörője volt pl. Mihály Dénes (1894—1953), aki szeléncellával és húros oszcillátorral működött berendezésével már az 1920-as években képeket tudott továbbítani, s csak mellékesen jegyzem meg, hogy ő volt a hangosfilm egyik megalkotója is. Ugyancsak a televíziózás területén végzett úttörő munkát Goldmark C. Péter (1906—1977), aki már húszévesen elkészítette aprócska — 2,5x3,8 centiméteres — képernyőjét, hogy aztán másfél évtizeddel később megalkossa az első színes televíziókészüléket. A képmagnók előfutárának számító tévéképrögzítő rendszere (EVR) is említést érdemel. A felsorolást még hosszan folytathatnám, de ezek megtalálhatók Ozogány könyvében is. Egy nevet azonban mindenképp megemlítenék, már csak azért is, mert szűkebb pátriánk — Érsekújvár — szülötte és a sztereó hangátvitel és a térhatású rádiózás kifejlesztése fűződik hozzá: Csicsátka Antalról (1911—1976) van szó, akinek szabadalmai alapján működnek szerte a világban az URH-sávú rádióadók és berendezések.

A kötetben tömören, már-már ömlesztve és utalásszerűen megtalálható minden lényeges információ, amely az említett hang- és képrögzítő eljárások műszaki alapelveivel kapcsolatos; olykor azonban az ember bosszankodik, hogy a szerző miért nem foglalkozik még részletesebben a témával, elvégre az olvasók többsége kevésbé jártas a fizikában és a kémiában, s ez az utalásos módszer nem mindig segíti a jobb megértést. Persze a dolgot magyarázza, hogy a szerző kénytelen volt rövidre fogni mondókáját, miután a kézirat nem találtatott érdemesnek arra, hogy a szlovák kulturális tárca támogatásával jelenjen meg. Ez azért is elszomorító, mert a szóban forgó kötet a felvidéki fényképezés kezdeteivel, a szlovákiai magyar rádiózás és televíziózás fejlődésével is foglalkozik, s bemutatja azokat a műhelyeket, amelyek készítik és őrzik a hang- és képfelvételeket. Többnyire helyi tévéstúdiókról van szó, amelyek fele-fele részben sugároznak magyar és szlovák nyelvű műsorokat, még akkor is, ha az érintett települések lakosságának nemzetiségi összetétele jelentősen eltér ettől az aránytól. Az ember e nagyvonalúságot látva eltűnődik azon, vajon ha a közszolgálati televízióban legalább a szlovákiai magyarság számarányának megfelelő műsoridőt biztosítanának, ez napi két órányi magyar nyelvű műsort jelentene.

A szlovákiai filmgyártás a rendszerváltás után komoly válságba került, szlovákiai magyar filmgyártásról pedig nem is beszélhetünk. Annak idején, még a hetvenes években készült Dél-Szlovákiában néhány amatőr dokumentumfilm, s talán akadnak olyan szlovákiai magyar filmesek, akik kedvtelésből, a saját szórakoztatásukra forgatnak időnként, de ez puszta feltevés csupán. Vagy negyed százada jelent meg Bukarestben, a Kriterion gondozásában Jordáky Lajos könyve az erdélyi némafilmgyártás történetéről. A szerző az 1903—1930 közötti esztendők filmtermését veszi számba, számos fényképfelvétellel is dokumentálva az elmondottakat. Hasonló könyvet a szóban forgó időszak felvidéki magyar filmterméséről nem lehetne kiadni, de sajnos a későbbi évtizedekéről sem. Ám aggodalommal tölthet el bennünket az a tudat is, hogy a létező tévéstúdiók műsorainak archiválása megoldatlan, és ha évtizedek múltán valakinek kedve támadna (és lehetősége is adódna) megírni a felvidéki magyar tévézés történetét, akkor igen nagy, már-már megoldhatatlan problémával találná szembe magát.

Amit ebből a sok ismeretanyagot felvonultató és hasznos könyvből hiányolok, az a jövő felvázolása meg a nyilvánvalóan létező negatív jelenségek (pl. a tévé- és rádióműsorok elszürkülése, bulvárosodása, a nézők és hallgatók kiskorúsítása vagy lenézése stb.) lajstromba vétele. A jelképes doboz mára ugyanis ahhoz a szelencéhez kezd hasonlatossá válni, amelyet egy másik mitologikus lény, Pandora úrhölgy birtokolt a görög monda szerint, s amelyet felnyitva a világra szabadította az összes bajt és kellemetlenséget. Még szerencse, hogy a visszacsapott fedél alatt ott maradt az egyetlen dolog, aminek örülhetünk — a reménység. Lacza Tihamér