Öt ország jeles díszlettervezője

Nagystílű, látványos dísz- letek megálmodója, de nem jön zavarba a padlásszoba méretű terektől sem. Martin Chocholoušek nemzetközi szinten is jegyzett cseh díszlettervező.

Színházban is, filmben is élvonalbeli rendezőkkel dolgozik. Miroslav Krobottal, Michal Dočekallal, Vladimír Morávekkel, Petr Zelenkával. Kétszer dolgozott a Vígszínházban (Brecht: Jóembert keresünk, Bulgakov: Mester és Margarita), kétszer a kolozsvári Állami Magyar Színházban (Hrabal: Őfelsége pincére voltam, Kafka: Amerika) és kétszer Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban (Tennessee Williams: A vágy villamosa, Csehov: Sirály). Operák és musicalek színpadképeit is gyakran tervezi. Svédország három nagyvárosában, Stockholmban, Göteborgban és Malmöben több mint tízszer dolgozott. Karlovy Vary nemzetközi filmfesztiváljának sokadik arculatát tervezte meg idén. Harmincéves volt, amikor először nyerte el a cseh színházi élet legrangosabb elismerését, az Alfréd Radok-díjat. Azóta már másodszor is neki ítélték.

Dokumentumfilm-rendező volt az édesapja, textilrestaurátor az édesanyja. A művészetekhez, a kelmékhez való vonzódását nyilván otthonról hozta.

Inkább csak anyám kézügyességét örököltem. Képzőművészeti szakkörbe jártam, rajzoltam, festettem, a zene is érdekelt, csak a sport nem. Eleinte a műszaki dolgok iránt sem mutattam különösebb vonzalmat. Ruhatervezői szakközépiskolába jártam, érdekelt a divat, tetszett, amit Jean Paul Gaultier képvisel. Szabni és varrni is megtanultam, de nem szerettem. Nem is akartam egyetlen ágazatban lehorgonyozni. A díszlettervezésben az a jó, hogy együtt van benne a belsőépítészet, a szobrászat, a festészet, a világítástechnika. Terveztem már kosztümöket és maszkokat is. Petr Zelenka filmjeihez, a Hétköznapi őrületekhez és a Karamazovékhoz.

Hogyan kötött ki végül is a díszlettervezés mellett?

Tetszettek a filmes trükkök. Megfogott a sci-fi, a fantasy. A Star Wars látványvilágától teljesen odavagyok ma is. Jó díszlettervezőnek lenni nem azt jelenti, hogy jó képzőművész vagy. Ha tanítanék, elsősorban a technikai műveltséget forszíroznám. Első a belsőépítészet, utána jöhet a művészet. A tervezés után rengeteg emberrel kell együtt dolgoznom. Előbb persze el kell nekik adnom az ötletemet. A műszaki rajz, még a főiskolán, nagyon sok energiát elszívott belőlem. Az első szemeszter után abba is akartam hagyni a tanulmányaimat. Nem éreztem hozzá kellő tehetséget. Vívódtam, de a szaktanárom rábeszélésére maradtam. Szerencsére gyorsan tanulok. Kétszer ugyanazt a hibát nem követem el. Ha rájövök valamire, megjegyzem. Nagyot lendített rajtam az is, hogy korán kaptam komoly lehetőségeket. Még főiskolás voltam, de már fontos rendezőkkel dolgozhattam, akiktől szakmai alázatot tanultam. Miroslav Krobot és Vladimír Michálek mellett jöttem rá, hogy ebben a szakmában nem az ambíciók állnak az első helyen, hanem a csapatmunka.

A fantázia sem hagyható ki.

Gyerekkoromban rengeteget legóztam, modelleztem. Ültem a nappalink hatalmas perzsaszőnyegén, és állandóan építettem. Kastélyokat, autópályákat. Később a kosztümök és a videóklipek világa érdekelt. Könnyebb a dolguk azoknak, akik ma indulnak a pályán. Felmennek a netre, és mindent megtalálnak, bármit letölthetnek. Ha én tudni akartam valamit a barokk kosztümökről, be kellett mennem az Iparművészeti Múzeumba, adatlapokat bújva kikeresni a szükséges könyvet, másfél óra múlva kihozták, átlapoztam, s ha kellett belőle valami, fekete-fehérben fénymásolták, és fizettem érte tíz koronát. Igen, a fantázia elengedhetetlen a munkámban. Az egyedi stílus, az eredeti kézjegy sok mindent megkövetel. Az oroszlán jegyében születtem, ennél a jegynél az egó áll az első helyen. Engem mégsem a hírnév érdekel, hanem a minőség. Ha kiderül, hogy valami nem működik, új ötletet hozok helyette. Nem sértődöm meg, ha azt mondják, ez így nem a legjobb megoldás. A rendezőkre sem erőltetem rá a saját esztétikámat. Nem kell mindennek úgy történnie, ahogy én akarom.

A díszlettervező, akárcsak a színész, a jelmeztervező vagy a fény- és videodizájner, a rendezőt szolgálja. Az ő vízióját.

De még mielőtt beavatna az elképzeléseibe, elolvasom a darabot. Ismernem kell a mű stílusát, képi világát. Rossz díszletben is születhet jó előadás, de sosem lesz jó a díszlet, ha rossz az előadás. Miután felmegy a függöny, már a színész a legfontosabb. Ha valami nem működik a díszletben, azonnal lemondok róla. Mindig a rendező igényeit tartom szem előtt. Ő állítja össze az előadás alkotóelemeit. Ma már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem dolgozom olyan rendezőkkel, akikkel nem egyezik az ízlésünk, a gondolkodásunk. Profi csapatjátékos csak abból lehet, aki meghallja azt, amit a másik mond. Az a jó, ha tudjuk, mit várhatunk egymástól.

Bár textillel, különböző kelmékkel kezdett, a díszletei erős maszkulinitást hordoznak.

Nem szeretem az üres formát. Engem egy tapéta is csak akkor érdekel, ha annak sorsa van. Ha például egy vérfolt éktelenkedik rajta. Akkor ott bizonyára történt valami. Ha tiszta, számomra üres dekoráció. A szecesszióban is inkább az amerikai art decót szeretem. A Chrysler épületét New Yorkban a sassal. A puszta forma hidegen hagy. A szenvedélyt tartom nagyon fontosnak, amit például a barokk kezdeti időszakában, Caravaggiónál erősebben érzek, mint a reneszánszban Michelangelónál vagy Leonardónál. Náluk is inkább a tökéletes formát, az esztétikumot, azzal együtt pedig a manírt látom, és sokkal kevesebb érzelmet, szenvedélyt.

Mi a legnagyobb inspirációs forrása egy-egy díszlet megalkotása során?

Engem mindig az indít el a munkában, amit megéltem. Kafka Amerikájában a magány. Plusz, ami felvetődik bennem a mű olvasása közben. Mi lett vajon azokkal a kivándorlókkal, akiket annak idején a jólét reménye csalogatott ki Amerikába, és mégsem vitték sokra? Hányszor vágyódhattak vissza, az óhazába, a szülőhelyükre? Hány kelet-európai család ébredhetett kint is ugyanúgy, mint egykor a saját hazájában, ahol már attól is jól érezte magát, hogy körülnézett a kertjében? Vagy kiment a rétre, az erdőbe. Amerikában a semmiből kellett újra felépíteniük az életüket, és az nem ment pár év alatt. Nézem a menekültek áradatát Európában. Az én helyzetem más, tudom. A munkámnak köszönhetően is utazhatok a világban. De épp ebből eredően élhetnék másutt is, mint Prágában. Ott nőttem fel, oda köt minden, a családom, a barátaim, a kedvenc helyeim. Nekem elég a kevesebb, csak maradhassak a közelükben.

A világirodalom remekművei mellett operák díszleteit is tervezi. A Figaro házassága és a Turandot után az André Chénier következik a prágai Nemzeti Színházban.

Legjobban a próza vonz, de szívesen dolgozom opera- és musicalszínpadokon is. Ott az érzelmek a zene által szólalnak meg, s ez vizuálisan nagyon impozáns. Díszlettervezőként egyedül a balett iránt nem érzek vonzalmat, bár láttam már komoly díszletben játszódó, fajsúlyos kortárs táncművet is a brit DV8 előadásában, noha az is inkább fizikai színházi társulás. Az viszont nagyon megfogott. Én ugyanis az erős témákat szeretem. Oblomovot, A félkegyelműt, a Mester és Margaritát. Mindig a szituációk érdekelnek. A Rómeó és Júliában Mercutio története, aki a változást hozhatná el Rómeó életébe. A Hamletben Gertrud és Ophelia sorsa, nem az apja szellemével küzdő dán királyfi.

Kedvenc szerzői is vannak?

Nagyon szeretem Michael Cunninghamet, aki Az órákat, a Jellegzetes napokat és az Otthon a világ végént írta, valamint Chuck Palahniukot, aki a Harcosok klubjával lett világszerte ismert.

Maradjunk még az ízlésénél. Milyen kocsija van?

Nincs autóm. Félek tőle. Nem szeretem, ha be vagyok zárva valahova. Jogosítványom sincs. Ha lenne, akkor Toyotáról vagy Nissan pick upról álmodnék. Azok olyan szép, strapabíró igáslovak.

Érdekel az is, hogy díszlettervezőként milyennek látja Prágát, Pozsonyt, Budapestet.

Prágában az óvárosban nőttem fel. Minden házat, udvart, átjárót ismerek a környéken. Gyerekkorom legizgalmasabb játszótere, labirintusa volt az a hely. Ma ott is sok mindent átépítenek, változtatnak. Fejlődik a város. De a Monarchia idejéből nagy örömömre több épület megmaradt eredeti állapotában. Párizs, London és Bécs hatalmasat változtak a 19. században. Nyugat-Európában mégis Párizs a kedvenc városom. Talán az életstílusa, az eleganciája miatt. London nem nőtt a szívemhez. Indusztriális. Rideg. Berlin sem tud megérinteni. Bécs és Budapest igen. Testvérvárosoknak látom őket. Talán a sok impozáns épület, kávézó révén. Budapesten még érezhető a Habsburg császári erő. Tetszik, ahogy karbantartják a régi lifteket. Hogy őrzik a múlt műremekeit. Hogy a belvárosi házak udvarán még ott a régi poroló, nem vágták ki az öreg fát, nem vitték el a padot. Csehországban amit lehet, átalakítanak. Kibelezik a házakat.

Svédországban hogyan lelt második otthonára?

Vladimír Moráveket 2005-ben meghívták Göteborgba, hogy állítsa színpadra a Turandotot. Engem kért fel díszlettervezőjének. A bemutató után megkeresett egy musicalrendező, akinek igent mondtam, s azóta másokkal is dolgozom. Nagyon megszerettem az ottani munkatársaimat. Malmöben például, amikor megtudták, hogy megkaptam az Alfréd Radok-díjat, másnap tortával fogadtak a kelléktárban, amitől teljesen meghatódtam. Ez a motor, ami hajt. Hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve. Hogy azokkal dolgozhatok, akikkel akarok.

A választás lehetősége.

Igen, szabad vagyok. Nem köt állandó szerződés egyetlen színházhoz sem. Rendezőkhöz kötődöm és csapatokhoz. Olyan emberekkel szeretek dolgozni, mint amilyen Krisztiáni Pista bácsi, a Vígszínház nemrég nyugdíjba vonult főszcenikusa, aki hatalmas tudásával, kifinomult esztétikai érzékével a legkitűnőbb szakemberként állt mellettem mindkét ottani munkámban. Rajzolhatok én szép házakat, bármit. Ha nincs, aki pontosan megvalósítja az elképzeléseimet, mire megyek a terveimmel? Nincs küldetéstudatom, és a karrier sem érdekel. A közös munka, az emberek a fontosak, akikkel létre tudok hozni valamit, ami másoknak is tetszik. Hogy színházban vagy filmen, az már igazán mindegy.