"Öt éven belül megtanulok magyarul"

Meglepetésként érte, hogy önre esett a Szentatya választása, vagy tudta, hogy ott van az esélyesek között? Egyáltalán ki terjesztette fel a jelölést, az elődje?

Ha az elődömön múlt volna, nem biztos, hogy itt lennék, hiszen teljesen más közösségből és egyházmegyéből származom. Ő is jelölhetett utódot, de a Szentatya maga is dönthet a saját belátása és a tanácsadótól kapott ajánlások szerint. Máig nem tudom, csak sejtem, ki ajánlhatott a figyelmébe, és jelzésértékű az is, kik fognak felszentelni. Svájcban voltam a nővéremnél síelni, amikor felhívtak a barátaim, hogy a pápai nuncius kerestet, azonnal jöjjek haza. Március 31-én érkeztem meg Pozsonyba, még rendes ruhát is a barátaimtól kellett kölcsönöznöm, hogy illő módon jelenhessek meg a nunciusnál. Átadott egy borítékot a kinevezésemmel, de még ekkor sem akartam hinni a szememnek. Mondtam, túl fiatal vagyok, vannak mások, rangidősek, de a nuncius atya azt mondta, rám esett a választás, és el kell döntenem, elfogadom-e. Ez nem az a fajta felkérés, amit vissza lehet utasítani.

Felszentelt pap és a redemptorista szerzetesrend tagja. Mi volt előbb és miért?

Katolikus családban nőttem fel, a Nagytapolcsány melletti Chinorany községből származom, de a szüleim Privigyébe költöztek, ott nőttem fel. Nem mondhatnám, hogy kisgyermek korom óta pap szerettem volna lenni, sokkal jobban érdekelt az építészet, de látva az akkori idők panelházait, arra a következtetésre jutottam, hogy ennek a pályának nincs jövője. Aztán a pszichológia és a filozófia felé fordultam, de mindkét szakterület maradi burzsoá csökevénynek számított. Ekkor jött a felismerés, hogy az építkezést, a lelkek békéjét és az igazságot egyaránt Istennél találom meg, és érettségi előtt már biztos voltam benne, hogy teológiára kell jelentkeznem. 1984-ben végeztem, és még a tanulmányi éveim alatt ismertem meg egy redemptorista szerzetes papot, aki megkérdezte, nincs-e kedvem belépni valamelyik rendbe. Mindig szerettem volna a külvilág elől menedéket jelentő, szilárd értékrend szerint élő közösség tagja lenni, megfontoltam a dolgot, és a jezsuitákat választottam. Nekik azonban nem kellettem, azt mondták, huszonegy évesen nagyon fiatal vagyok, így maradtak a redemptoristák.

Mi jellemzi ezt a rendet? A többség biztosan az ön kinevezésekor hallott róla először.

Én sem ismertem. Olyan dolognak lettem a részese, amit fokozatosan fedeztem fel. A redemptorista rend az egyike azon keveseknek, amelynek bizánci és nyugati ága is van, fő küldetése a misszió. Tagjai járják a falvakat, igét hirdetnek, gyóntatnak, látogatják a betegeket, segítik a rászorulókat. Amikor megkaptam az érseki kinevezésemet, Besztercebánya egyik városrészének, Radvaňnak a plébánosa voltam, és sokan megkérdezték tőlem, nem tartok-e attól, mekkorát változik az életem. Azt mondhatom, hogy nem, hiszen eddig is csupa változás volt. Szerzetesként bejártam Szlovákiát, tanultam Rómában, voltam pap Pozsonyban, tanítottam teológiai egyetemeken, lelki gyakorlatokat tartottam. Mivel 1993-tól 2003-ig én voltam a redemptorista rend szlovákiai tartományfőnöke, magam oszthattam be az időmet, egyszerre lehettem szerzetes és plébános. Kipróbálhattam, milyen az, amikor az ember az egyik nap Istennel, a másik nap embertársaival társalog. Egyik sem könnyű, sem az, hogy megértsük Istent, és átadjuk magunkat neki, sem az, hogy megértessük magunkat az emberekkel, de ma, ennek a tapasztalatnak köszönhetően bizton állíthatom, hogy ismerem a saját személyiségem korlátait.

A laikus hívők körében él egy olyan elképzelés, hogy a szerzetes papok istenfélőbbek, szerényebbek, kevésbé anyagiasak és dicsvágyók, mint a világiak. A saját tapasztalata mit mond, van ennek valóságalapja?

A hangsúlyok mások, hiszen a plébánostól állandó jelenlétet, az életükben való részvételt várják a hívők. Egy szerzetesnek nincs ilyen kötelessége, mi jöttünk és mentünk, ugyanakkor magunknak és Istennek számot kellett adnunk arról, mi maradt utánunk. Több időnk maradt az ilyen elmélyülésre, de állandó próbatételnek voltunk alávetve, tudunk-e együtt élni, elviselni, tolerálni egymást. Ma általános válságban van az emberi együttélés: nemzetek, közösségek, házastársak között is, mi pedig valami olyan furcsa dologgal próbálkoztunk, mint a férfiak erényes együttélése. Komoly, olykor fájdalmas próbatétel volt, de hiszem, hogy épp ezért hasznos is – megtanított az alkalmazkodásra, a lemondásra, és arra, hogy a lényeges dolgokra figyeljünk. Ezzel együtt sem merném azt állítani, hogy a szerzetesek jobbak, istenfélőbbek, ez személyiségfüggő.

Érsekként is tagja marad a rendnek?

Nem, a Szentszék feloldott ez alól a kötelezettség alól, mert nem összeegyeztethető az érseki hivatallal.

Több mint egy hónap telt el azóta, hogy értesült a kinevezéséről. Végiggondolta már, mi vár önre, milyen kötelezettségeket és lehetőségeket jelent ez a poszt?

Nincs olyan könyv, amelyben megírnák, milyen a jó érsek, nekem magamnak kell értelemmel, személyiséggel kitöltenem ezt a hivatást.

Június 6-án fogják felszentelni a nagyszombati Szent János-székesegyházban. Milyen teendői vannak addig?

Rómába megyek, ahol a Szentatya fogad, meg kell szervezni a felszentelési ünnepséget és természetesen el kell foglalnom a hivatalt. Érsekként nagyon tágas a hatásköröm, és én ezzel élve szeretnék is demokratikusabb, nyitottabb légkört teremteni. Ez nyilván abból is következik, hogy én már más társadalmi viszonyok között eszméltem, minden autoritatív megnyilvánulás idegen tőlem. Az utolsó szó az enyém lesz, de csak azután mondom ki, hogy minden érintettet meghallgattam.

Személyi változásokat tervez az érseki hivatalban vagy a segédpüspököket illetően?

Nem zárom ki, de először meg kell ismernem a munkatársaimat, aztán dönthetem csak el, kivel tudok és akarok közülük együtt dolgozni. Talán ebből a szempontból is jobb, hogy más egyházmegyéből származom, nincsenek itt kötelezettségeim.

Elődje, Ján Sokol neve mellett már állandó jelző volt, hogy ellentmondásos személyiség, a sajtó gyakran bírálta Jozef Tiso iránt érzett csodálata miatt. Ön mit gondol Tiso történelmi szerepéről?

Érdekel a második világháború és benne a szlovák állam történelme, sokat olvastam róla. Értem a szlovákok önállósulási vágyát, amelyet nagyrészt az ide települő cseh hivatalnokok lenéző magatartása és a magyarok területi igénye váltott ki, azt is értem, hogy abban a korban, azzal a tudással Hitler sem tűnt olyan rémisztőnek, hiszen a nagyhatalmak is tárgyaltak vele. Másrészt viszont – és a mai tudásunkkal ez a fontosabb – nem tehetünk úgy, mintha nem lenne igaz, hogy az első transzport 999 zsidó nővel Szlovákiából indult Auschwitzba. Ez Tiso felelőssége volt, és itt számomra az a kérdés, hogy ha már papként politikai posztot vállalt, nem kellett volna-e egy adott pillanatban akár az élete árán is nemet mondani. Ezt nem tette meg, csupán a szlovák állam vélt érdekeit tartotta szem előtt, megfeledkezve arról, hogy itt nem csak szlovákok élnek. Én ma sem hiszem, hogy ha valakit a szemem láttára bántanának, hallgatnom kellene, csak azért, mert az illető nem szlovák. Jártam Auschwitzban, Buchenwaldban, Matthausenben, és amikor ott olvastam a precíz német feljegyzéseket a szlovákiai transzportokról, arra gondoltam, hogy egy papnak, aki az igazságra, az erkölcsösségre tette fel az életét, nem lett volna szabad ilyesmihez adni a nevét. Ha Tiso akkor lemond, ellentmond a németeknek, és azok akasztják fel, ma szentként tisztelhetnénk. Így csak egy gyarló, bűnös emberért imádkozhatunk.

Ön mondana érte misét?

Ha valaki kérné, igen, hiszen a gyilkosok, öngyilkosok lelki nyugalmáért is végzünk misét. De teljes titoktartás közepette, önök biztos nem fognak tudni róla.

A másik tisztázatlan kérdés, ami az elődje karrierjét beárnyékolta, a titkosszolgálati múltja. Ő az ezzel kapcsolatos kérdéseket mindig azzal utasította el, hogy ezek egyházellenes támadások. Ön mit gondol, nyilvánosságra kellene hozni, mely papok működtek együtt a titkosszolgálattal, vagy el kell felejteni az egészet?

A nyilvánosságra hozatalnak akkor lenne értelme, ha objektív módon vizsgálni tudnánk a felelősség mértékét is, hiszen nem mindegy, hogy valaki önként lett besúgó vagy kényszerből. Nem ítélkezhetünk általánosan, mert nem tudhatjuk, milyen kényszerhelyzetben voltak, akik megtörtek. Ne feledjük, a magunk kis alkuját mind megkötöttük a kommunista rendszerrel, mert nem volt hová menekülnünk. De az sem helyes, hogy célzottan kerülnek elő nevek, mert valakiknek ehhez fűződik érdeke, míg azoké, akik sokkal nagyobb bűnöket követtek el, titokban marad. Egyházi emberként a személyes felelősségvállalást és a megbánást tartanám követendő útnak. Erkölcsi értékrend kérdése, képes-e valaki együtt élni ezzel a teherrel. Amikor Dávid királynak a szemére vetették, hogy férjes asszonyt hívatott magához, ő ki tudta mondani, hogy: vétkeztem, sajnálom. Ezt megtehetnék azok a papok is, akik gyengék voltak, amikor erősnek kellett volna lenniük.

Ján Sokol még az egyházmegyék újrafelosztása előtt írt át érsekként bizonyos, az akkori nagyszombati, ma nyitrai püspökség területén lévő birtokokat az általa vezetett alapítványra, vagyis mindkét szerződő fél ő volt. Rendezni kívánja ezt a kínos ügyet?

Ez lesz az első dolgom a felszentelésem után, mert szeretnék minden egyházmegyével jó kapcsolatokat ápolni, és ehhez tiszta lappal kell indulni. Valamennyiünk érdeke az, hogy az egyház anyagi ügyeit rendezzük, nálunk ne legyenek „faliújságos tenderek”, amiért a püspökök neheztelhetnének egymásra.

A szlovákiai magyar katolikusok évek óta folyamodnak magyar püspökért, és az egyházmegyék újrafelosztásával sem elégedettek. Eddig mindig azt a választ kapták, hogy a vallásgyakorlás nem nemzetiségi kérdés. Ön is ezt a nézetet vallja?

Ha a kereszténységet komolyan vesszük, akkor Szent Pál szavait kell megfontolnunk, aki azt mondta, hogy nem szabad különbséget tenni zsidók és görögök, férfiak és nők között, mert a lényeg a kölcsönös szeretet és tisztelet. Politikai értelemben értem azt az igényt, hogy egy közösség nemzetként határozza meg magát, de én nem vagyok politikus. Érsekként annyit ígérhetek, hogy öt éven belül megtanulok magyarul, és korrekt lesz a kapcsolatom a magyarokkal. Május 17-én találkozom Erdő Péter esztergomi érsekkel, ott ezek a kérdések is terítékre kerülnek.

Nagyon sok dél-szlovákiai magyar településen szolgálnak magyarul egyáltalán nem, vagy csak alig tudó papok, miközben elődje nem tartott igényt arra, hogy a Magyarországon végzett papjaink visszajöjjenek. Ebben várhatunk változást?

Erről is tárgyalni fogunk Erdő érsek úrral. Azt szeretném, ha a vegyes lakosságú településeken szolgáló papok mindkét nyelvet jól beszélnék, és azonos lelkülettel szolgálnák a szlovák és magyar híveket. A különbözőség, a másik kultúra ismerete gazdagít. Azoknak a papoknak, akik ezt nem fogják fel, meggyűlik a bajuk velem. Én már gimnazista koromban is szívesen jártam Budapestre Omega- és LGT-koncertekre, nagy Presser-rajongó voltam. Az itthoni szürkeséggel szemben nekem, egyszerű privigyei fiúnak, Budapest maga volt a pazar nyugat, mindig visszavágytam. Később teológushallgatóként ismeretlenül kopogtattam be az ottani szemináriumba szállásért, és nagy szeretettel fogadtak. Ezek a benyomások nem múlnak el, én ezeknek köszönhetően is nyitott szívvel közeledem a magyarok felé.

Nem titkolja, hogy aktív sportoló és nagy zenerajongó – Beatlest, Rolling Stonest hallgat. Mit szólnak ehhez magas egyházi körökben, ahová most már ön is tartozik?

Már figyelmeztettek, hogy érsekként azért nem kellene Nagyszombat utcáin bicikliznem, ez összeegyeztethetetlen a hivatal méltóságával. Ez nem is állt szándékomban, de a zene életem része marad. Tudom, hogy némely egyházi személyek már-már sátáni dolognak tartanak egyes zenei műfajokat, szerintem ez túlzás. A zene nemzetközi, az a bizonyos nyolc hang mindenhol ugyanazt jelenti, és én azt hiszem, hogy egy szép dal ugyanolyan lélekemelő lehet, mint egy ima.

Az alapján, amit eddig elmondott, azt gondolom, hogy vagy gyökeresen megváltoztatja a szlovák egyházpolitikát, vagy nagyon nehéz dolga lesz.

Nem tartok senkitől, mert senkinek nem vagyok a lekötelezettje, egyedül Istennek fogadtam örök engedelmességet. Bejártam a világot a luxusszállodáktól kezdve a lepratelepekig, eleget láttam és tapasztaltam ahhoz, hogy a rang se szédítsen meg. Érzékelem, hogy sokan szinte lábujjhegyen járnak körülöttem, annyira alázatosak – leginkább talán azok, akik a legkevésbé örültek a kinevezésemnek –, de nekem ez csak mulatságos. Amikor pozsonyi papként a főiskolán tanítottam, és a Szentháromság-templomban miséztem ezer ember előtt, én is megéltem a magam ötpercnyi dicsőségét, és majdnem beleszédültem. Könnyű azt mondani valakinek egy ötmilliós autóban, hogy bármikor meglenne nélküle, ha valójában soha nem kell lemondania róla. Én szerettem Pozsonyt, a nagyvárosi forgatagot, az intellektuális kihívásokat, épp ezért hagytam ott, hogy lássam, tudok-e enélkül élni. Óhegyre mentem, egy ötszáz lelkes falucskába, és az ott töltött idő tanított meg arra, hogy az ember bárhová kerülhet, a belső békéjét magában hordja. Ez a béke óv meg attól, hogy most elájuljak a saját fontosságom tudatától, és ez segít abban, hogy mindig kívülről lássam magam.

Gazdasági és lelki értelemben is válságos időszakot élünk. Hogyan látja e tekintetben a katolikus egyház feladatait?

Valami nagy ismeretlen felé haladunk, amit senki nem lát előre. Azt hiszem, az emberiség elérkezett oda, ahol már csak az Isten segíthet, mert a magunk erejéből már nem tudunk gyarapodni, sem anyagilag, sem szellemileg. Azt hiszem, ez jó időszak arra, hogy felfedezzük magunkban és a másikban is az embert, és egymás közelségét keressük. Vissza kell térnünk az olyan értékekhez, mint a mértékletesség, a szolidaritás, az együttérzés, és ebben az egyház útmutató lehet. Örülök ennek a kihívásnak, mert magában hordja a jóra fordulás lehetőségét, és ehhez a magam morzsáját én is szeretném hozzátenni.