Őszinte rácsodálkozás

Vitathatatlan és egyben üdvözlendő tény, hogy folytatódik a főváros szembesülése saját történelmével, s ezzel a tárlattal is visszanyerte múltjának egy fejezetét, ami elsősorban Zuzana Francová, Želmíra Grajciarová és Marta Herucová műtörténészeknek köszönhető. Külön örvendetes, hogy a többnemzetiségű művészeti egylet múltját szlovák szakemberek dolgozták fel, ami azt is jelzi, hogy most már nem csak nekünk fontosak ezek a fejezetek a közép-európai kultúrából. Miután az 1990-es évek elején akadémiai körökben megdőlt a modern szlovák művészet történetének nemzeti-nacionalista prekoncepciója, csak idő kérdése volt, hogy a kiállítási intézmények kurátorai, vezetői mikor azonosulnak a teoretikusok által felfedett új ismeretekkel. Ez a kiállítás e folyamat újabb állomásaként is jegyezhető.

A szlovák műtörténet számára sohasem volt ismeretlen a Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület (a komáromi JESZO és a kassai Kazinczy Társaság Képzőművészeti Szakosztálya sem), ám művészettörténeti jelentősége mindig a háttérben maradt. Most maguk a kurátorok szembesültek azzal a ténynyel, hogy az 1885. május 17-i közgyűléssel létrejött művészegylet teremtette meg Pozsonyban a képzőművészeti élet alapjait, tehát a kiállításokat, eladással egybekötött bemutatókat, valamint az ehhez nélkülözhetetlen társadalmi hátteret is. Bécs és Budapest példája éltette ezt a kezdeményezést, bár a pestiek azon aggályaiknak is hangot adtak, hogy mindez csak a német kultúra előretörésének eszköze, hogy ezen a téren is nevetségessé tegye a magyar művészetet, ezért jobb lenne, ha a pozsonyi magyarok ehhez nem adnák a nevüket. Az aggályok alaptalannak bizonyultak, az osztrák és német alkotók megjelenése az első tárlatokon mindenképpen segítette az egyesület társadalmi elfogadtatását, amely fokozatosan a magyarországi és a helyi magyar és német, 1918 után pedig a csehszlovákiai magyar alkotók fórumává vált.

A kiállítás a művek és dokumentumok felhasználásával sikerrel mutatja be az egylet működésének hat évtizedét. Figyelemmel kísérhetjük a művészetszemlélet fejlődését, a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó művészek friss erejét, de az egylet művészeti megtorpanásait is. A kurátorok precízen megjelölték, mely művek kötődnek közvetlenül az egylet egyéni vagy csoportos kiállításaihoz, s ebből kiderül, hogy az 1886. január 24. és 1889. december 22. között a Prímási palotában megrendezett öt csoportos tárlat anyagából mindössze Zierer Géza Tájkép a Beckói vár romjaival című olajfestménye maradt meg. Ennek ellenére egyéb, az 1880-as évtizedben született alkotások alapján képet alkothatunk a kor pozsonyi művészetéről. A mai szemlélő azonban nem szabadulhat attól az érzésétől, hogy az 1889-ig az alapító Esterházy István, majd 1897-től vezető pozsonyi művészszemélyiségek irányítása alatt álló egylet nem tudta sem művészeti, sem szervezési szempontból meghaladni a provincializmust, a legnagyobb magyarországi művészek egyszer sem fogadták el a pozsonyiak meghívását. Ennek ellenére komoly feladatot teljesített az egylet a város életében.

Paradox módon az államfordulat hozta helyzetbe a főképpen magyar és német művészeket tömörítő szervezetet, ekkor a támogató tagok mellett már az 1920-as és 1930-as évek jeles építészei is gyarapították a tagok sorait. Az egylet kiállításainak törzshelye a Carlton és a Savoy volt, állandó otthonra csak 1926 végén talált a Káptalan utca 13. szám alatt. Ez a korszak azonban már az építész Szőnyi Endre nevéhez is kötődik, aki az 1930-as években mind az egyletet, mind a Masaryk Akadémiát bevonta a ma már műtörténeti jelentőségű vállalkozásába, az 1931 és 1938 között megjelent FORUM c. építészeti és képzőművészeti folyóirat kiadásába. Ez az időszak jelentette művészeti szempontból is a kiugrási kísérletet, az 1931-ben létrejött csoportosulás, a Szlovenszkói Úttörő Művészek (Sz.U.M.) a művészeti modernizmust követte, a második világháború éveiben viszont mindezt megcáfolták. A Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület hat évtizedét az egylet 1945-ös feloszlatása után további szövevényes hat évtized követte, amikor kiesett a művészeti kánonból. Most pedig eljött a visszatérés ideje. A kérdés, hogy miként?

A kiállítás a teljesség igényével készült, a kurátorok kimerítően felhasználták a múzeum és a galéria gyűjteményében található egyleti anyagot. Tisztességesen átlapozták a Szlovák Nemzeti Múzeum szóban forgó anyagait és a Szlovák Nemzeti Galéria Szőnyi Endrére vonatkozó levéltári állományát, a kiállítás mellett erről tanúskodik a három kurátor monográfiája is, amely ebből az alkalomból jelent meg. Örömmel tölt el bennünket maga a tény is, hogy ilyen téma kiállítás és kutatás tárgyává vált, ám üröm az örömben, hogy a többségében magyar nyelvű levéltári anyagot a nyelvet nem beszélő kutatók dolgozták fel, ami magyarázatul szolgál a hiányosságokra és a tévedésekre. A hiányosságok közé sorolható a magyar kulturális miliő és kontextus, valamint a magyar nyelven már hozzáférhető kutatások ismeretének hiánya. Ez magyarázza, hogy a mai Szlovákia területének első művészeti folyóirata, a Pressburger Bildende Kunst – Pozsonyi Képzőművészet, az egylet német-magyar nyelvű közlönye hiányzik a tárlatról, pedig a közeli Egyetemi Könyvtárban megtalálható. A személyi adattár hiányosságai pedig a rendelkezésre álló magyar nyelvű lexikonok és internetes keresők mellőzésére vezethetők vissza (pedig milyen egyszerű: Álló Gyula 1901–1984, Makovits Jenő 1896–1967).

A magyar szakirodalom ismerete lehetővé tette volna olyan tévedések elkerülését, amelyek pl. Brogyányi Kálmánról kerültek a könyvbe (127. old), aki nem volt baloldali radikális, nem Ausztriában született, mint ahogy nem volt a párizsi Sorbonne hallgatója sem – mindez egy mondatban, három és fél sorban! Ilyen tévedések mellett már csaknem eltörpül a rossz fordítás, mely a magyar úttörő művészek csoportjából szlovák úttörő művészeket (sic!) kreált (126. old.). Elgondolkodtató Hacki Zoltán autodidakta művészek közé sorolása is, hiszen magától Brogyányi Kálmántól tudhatjuk meg, hogy „Réti, Thorma és Iványi-Grünwaldnál tanult. A nagybányai szabadiskolának két évig volt ösztöndíjas növendéke. 1919-ben pedig egy nyarat töltött Kecskeméten Iványi-Grünwald mellett a festőtelepen.” (Forum, 1932, 2, p. 59.)

Ezzel eljutunk a kutatások legkomolyabb hiányosságához. A tekintélyes terjedelmű és nagyon szép kivitelezésű monográfia jegyzetapparátusa 316 tételt számlál, ám egy sem hivatkozik arra a Forum folyóiratra, amely a 30-as években napra készen kísérte figyelemmel az egylet történéseit. Ebből következik, hogy a kurátor-szerzők csak a csoportos kiállításokat sorolták az egylet történeti áttekintésébe, pedig az 1930-as évek közepétől többek közt Bártfay Gyula, Lőrincz Gyula, Csemiczky László, Pálffy Péter, Oravecz Imre, Reichenthal Ferenc, Bernáth Aurél, Weiner Imre, Ferenczy Béni, Jánoska Tivadar és Szabó Gyula is önálló kiállítási lehetőséghez jutottak az egylet jóvoltából. Éppen ezek a hiányosságok fosztották meg ezt a kiállítást (és a monográfiát) a műtörténeti esemény minősítésétől.

Ennek ellenére a kiállítás és a könyv további kutatásra ösztönöznek, örömteli tény, hogy több évtized elteltével helyesen írták le Lanfranconi mérnök és műgyűjtő nevét, de az sem titok többé, hogy pl. Weiner Imre és Gwerk Ödön a magyar művészek között kezdték pályájukat. Sőt, a sokszor látott és ismert pozsonyi anyag mellett olyan művek is bemutatásra kerültek, amelyek ritkán hagyják el a galériai depót. Ezek közé tartozik Angyal Géza Hársfasor című olajfestménye 1925-ből, amely a Sz.U.M. 1931-es tárlatán szerepelt, s onnan került a képtár gyűjteményébe. Angyal eddig főképpen bányász tematikájú képeiről volt ismert, 1925 körül festett tájképeinek bemutatása révén most a nagybányai piktúra második generációjának követőjeként is lehet értekezni róla. A másik kellemes meglepetés a kárpátaljai Erdélyi Béla (és nem Erdély!) 1930-as Sérült atléta c. vászna, amely akár Picasso neoklasszicizmusára is utalhat. Ezeknek az új párhuzamoknak a feltárása gazdagítja mind a szlovák, mind a magyar képzőművészetet.

(Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület 1885–1945, GMB, MMB, 2006. IV. 22 – VIII. 27.)