Örökös történészdilemma: mítosszal vagy nélküle?

Békés Csaba történész (1957) az 1956-os Intézet tudományos főmunkatársa, a Hidegháború-történeti Kutatóközpont alapító igazgatója. Kutatási területe a kelet–nyugati viszony története, a kelet-közép-európai országok szerepe a hidegháborúban. M. Topits Judit felvételeNem keseredik el néha, ha azt tapasztalja, hogy ugyanaz a mítosz, amelyet hosszas, aprólékos kutatómunka árán sikerült megcáfolnia, ismét felbukkan valamelyik pályatársa munkájában vagy a sajtóban?

Természetes, hogy az ember nem örül neki. Nem is annyira a kollégák munkáiban bukkan fel az ilyesmi, bár ez is előfordul: a fő probléma az, hogy a tudományos eredmények hihetetlenül lassan szivárognak át a köztudatba. Hogy természettudományos hasonlattal éljek: miután Szentgyörgyi Albert felfedezte a C-vitamint, már senki sem mondhatta, hogy az nem létezik, gyakorlatilag egyik napról a másikra bekerült a köztudatba. A történelemtudománnyal nem így van. A legnagyobb gond, hogy a legtöbbször még azok sem veszik a fáradságot, hogy utánanézzenek a témának, akik komoly szerepet játszanak a közvélemény formálásában – elsősorban az újságírókra gondolok. A másik fő probléma az illúziórombolás. Tulajdonképpen a saját munkásságom is abból áll, hogy számos elképzelésről, melyet az emberek sokáig magukban hordoztak, és megalapozottnak hittek, hosszú kutatómunka, a források összevetése, elemzése alapján kimutatom, hogy bizony nem egyéb illúziónál, mítosznál.

Létezhet egyáltalán mítoszmentes történelem? Nem valamiféle alapvető emberi igény a mítoszteremtés?

A mítoszteremtés valószínűleg nagyon ösztönös és nagyon mélyről jövő emberi igény. Különösen igaz ez olyan nehéz sorsú népekre, mint a kelet-európaiak. A magyar társadalom is ilyen: két legújabb kori nagy traumáját, Trianont és 56-ot mind a mai napig nem tudta megemészteni, s olyan mértékben dűlőre jutni vele, hogy az megkönnyítse egy egészségesebb történeti tudat kialakulását. Az emberek képtelenek megelégedni azzal az eredménnyel, amelyet úgy lehet megfogalmazni, hogy az 56-os forradalom morális értelemben hihetetlenül nagy tett volt a magyar társadalom részéről. Egy elvesztett forradalom nem azt jelenti, hogy azok, akik benne részt vettek, nem voltak elég bátrak vagy okosak. Ha végignézünk a történelmen, rájövünk, hogy sokkal több a vesztes forradalom – nemcsak Magyarországon, hanem általában a világtörténelemben is. Győztes forradalom, amely közvetlenül megszabta az események menetét, igazából csak néhány volt. De a vesztes forradalmak bizonyos értelemben ugyan-úgy hozzájárultak az utánuk következő események menetének alakításához. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc elbukott, de mivel egy olyan történelmi folyamat része volt, amely a társadalom fejlődéséből következett, célkitűzéseit, programját már a legyőzők sem hagyhatták teljesen figyelmen kívül. Ebben az értelemben vesztes forradalmaink is gyakran fontos engedményeket kényszerítettek ki a hatalomtól: 1848 után a kiegyezést, 1956 után a Kádár-korszakot. Az nagy mértékben köszönhető 56-nak, hogy a magyar társadalom a legszerencsésebb volt a szovjet blokk országai közül. Az embereknek azonban ez általában nem elég; próbálják úgy magyarázni a dolgokat, hogy valójában a forradalom akár győzhetett is volna, csak éppen a körülmények nem voltak kedvezőek. Ám ha tetszik, ha nem, ki kell mondani, hogy az adott helyzetben a világpolitikai körülmények olyanok voltak, hogy erre nem volt esély. Nem csak a magyarországi: az 1953-as berlini felkelés, az 1968-as csehszlovák reformmozgalom sem győzhetett, és az 1980/81-es lengyelországi események is ebbe a kategóriába tartoznak. Mind túlmentek bizonyos határon, és a szovjet birodalom kontextusában nem volt reális lehetőségük arra, hogy győzzenek, de hosszabb távon mindegyiknek megvolt a hatása.

Szigorúan irtani kell a történelmi mítoszokat?

A magam részéről hajlok arra, hogy igen.

Azért kérdem, mert a történelem ismer arra is példát, hogy egy mítosz kifejezetten pozitív hatással volt a nemzet fejlődésére: egy 19. századi cseh irodalmi misztifikáció, az úgy-nevezett Dvůr Králové-i kézirat hatalmas lökést adott a cseh kultúrának, és páratlan módon megnövelte a cseh nemzeti öntudatot. Mire bebizonyosodott, hogy primitív hamisítvány, már megszülettek Mikoláš Aleš nagy történelmi tablói, Jirásek történelmi regényei és Smetana megteremtette a cseh nemzeti operát.

Ez egy jó példa, és azt hiszem, teljes mértékben helytálló, mint a konkrét események magyarázata. De ez egy különleges eset. Kelet-Európa 19. és 20. századi történelmét vizsgálva azt látjuk, hogy ez egy olyan történelmi folyamat része volt, amely a régió más nemzeteinél is nagyjából hasonló módon végbement, csak éppen mindenfajta hamisítás és misztifikáció nélkül. Nem arról van tehát szó, hogy a Dvůr Králové-i hamisítvány volt a kiváltó ok, vagy hogy nélküle nem így történtek volna a dolgok. Ez egy katalizátor volt. Nálunk, magyaroknál hasonló volt a szerepe a hun–magyar rokonság legendájának. A történésznek döntenie kell, mi a kötelessége, ha ilyen hamisítás a tudomására jut: a nemzet „szolgálata” és további mítoszok általi vezettetése egy szent cél érdekében, vagy pedig a leleplezés. Masaryk az utóbbit tette, és akkortájt nem is vált népszerűvé, de hosszú távon az idő őt igazolta. A történetíró kötelessége egyértelműen az, hogy ha ilyesmiről tudomást szerez, a Masaryk-féle leleplező álláspontot képviselje, a kedvezőtlen következményeket is vállalva. Abban a pillanatban, amikor egy történetíró nem ezt teszi, hanem az ellenkezőjét, nem történetíró többé, elvesztette a hitelét.

Mi áll a történelmi mítoszteremtés hátterében? Az önáltatás, az önigazolás, saját magunk kedvező fényben való feltüntetésének vágya?

Itt egyetlen kulcsszó van: a fontosságtudat. Nagyon nehéz szembesülni azzal, hogy a világpolitikában egy kis nemzet milyen keveset számít. Főleg olyan ország esetében, mint Magyarország, amely a középkorban Közép-Európa egyik nagyhatalma volt, s így egy sor olyan dologra lehet visszaemlékezni, amely ellentétben áll azzal a kicsiséggel, amely a 20. századi Magyarországnak jutott osztályrészül a nemzetközi politikában. 1945 után, amikor Magyarország betagozódott a szovjet birodalomba, még tovább fokozódott ez az eljelentéktelenedésérzet. Azután jött az 56-os forradalom: a magyar társadalom valami olyat csinált, ami teljesen precedens nélküli volt, és az egész világ csodálatát kiváltotta; ilyen méretű fegyveres ellenállásra sem előtte, sem utána nem volt példa a kommunizmus történetében. Nem tudta feldolgozni azt a kettősséget, hogy a világ közvéleménye mellette tüntet, segélyakciókat szervez stb., ugyanakkor a nyugati kormányok semmit nem tesznek a megsegítésére. Ezt nem is volt könnyű megemészteni, azért kellettek a mítoszok. Ilyenkor jön a szuezi válság, az egyes számú mítosz, mert ha az nincs, akkor a nyugati világ figyelme nem terelődött volna el a magyar forradalomról, és egészen másképpen történhettek volna a dolgok. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz, a nyugati passzivitást nem a szuezi válság okozta, hanem a status quo politikából fakadó tehetetlenség. A Szovjetunió érdekszférájába ugyanis nem volt mód beavatkozni egy újabb világháború előidézése nélkül. Pontosan mutatta ezt a helyzetet a 68-as csehszlovákiai invázió: akkor nem volt szuezi válság, semmi nem zavarta a Nyugat egységét, mégsem avatkozott közbe. Rengetegen hisznek azonban ma is ezekben a mítoszokban, mert az emberek azt akarják hinni, hogy lehetett volna ilyen lehetőség. Ez egy elemi igény, ilyen tudattal könnyebb élni. Néha magam is nehezen tudom eldönteni, mivel tesz jobbat az ember: ha elveszi ezeket az illúziókat, vagy ha hagyja azokat tovább létezni. Azzal a tudattal, hogy az 56-os forradalom teljesen reménytelen volt, a szovjet elnyomás évtizedeit nagyon nehéz lett volna elviselni. Történészként viszont nem tehetek mást, mint hogy küzdjek a mítoszok ellen.

Akárcsak az 1848/49-es forradalom után, 56 után is nevesítették az árulót: Kós Péter, Magyarország állandó ENSZ-képviselője lett az.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1956. október 28-án – az amerikaiak kezdeményezésére, valamint az angolok és a franciák kényszerű támogatásával – napirendre tűzte a magyarországi helyzet megvitatását. Nem a közgyűlés, hanem a Biztonsági Tanács – ott működött a szovjet vétó, tehát igazából semmi esély nem volt arra, hogy érdemi döntést hozzanak a Szovjetunió ellen. Ez is volt a kezdeményezés célja: a nemzetközi közvélemény lássa, mennyire törik magukat a nyugati nagyhatalmak a magyarok érdekében, ugyanakkor semmi érdemlegeset ne kelljen csinálni. Mert azt eleve jól tudták, hogy sem politikai, sem katonai beavatkozásra, az események befolyásolására nincs mód. A status quo megváltoztatására egy percig sem merült fel semmiféle nyugati elképzelés. Az október 28-i BT-ülésen a magyarországi ENSZ-képviselő, Kós Péter felolvasott egy kormánynyilatkozatot, melynek lényege az volt, hogy az ENSZ BT nem foglalkozhat a magyarországi helyzettel, mert ez a magyar belügyekbe való beavatkozásnak minősül. De milyen a történelem! Ugyanaznap állt be a magyar forradalomban a nagy fordulat: az addig ellenforradalmi felkelésnek, sőt olykor fasiszta lázadásnak minősített mozgalomból nagy nemzeti demokratikus mozgalom lett – így nevezte rádióbeszédében Nagy Imre az eseményeket. Ez a két dolog az emberek fejében nem fért össze. Úgy nézett ki, hogy van egy Nagy-kormány, amely elismeri a forradalmat, és kezdi megvalósítani a követeléseit (megszüntették az ÁVH-t, a beszolgáltatási rendszert és egy sor más pozitív döntést hoztak). Az emberek persze nem tudták, hogy mindennek határa van, hogy a sor végén ott vannak az oroszok, akik azt mondták: oké, ez eddig rendben van, na még talán ez is, de ez már nincs rendben, és akkor november 4-én jött a beavatkozás. Az emberek ezt a két dolgot nem tudták összekombinálni, és a forradalmi közvélemény nyomban kikiáltotta Kós Pétert árulónak, hisz ő egy olyan kommünikét adott elő, amely nem volt összhangban azzal, hogy a magyar kormány közben átértékelte a forradalmat. Ma tudjuk, hogy ezt a dokumentumot Moszkvában kezdeményezték, ahol már tudták, hogy a BT elé kerül a magyarországi helyzet, és elejét akarták venni a bonyodalmaknak. Ezért a moszkvai vezetés felkérte a magyar kormányt, adjon ki sürgősen egy nyilatkozatot, amelyben elutasítja a nyugati kezdeményezést. Az meg is fogalmazta, Nagy Imre aláírta, és Kós a hivatalos út teljes betartásával felolvasta a BT-ben. Teljesen korrektül, mert akkor a magyar álláspont ez volt. Viszont ugyanaznap történt az átalakulás is, és hihetetlenül felgyorsultak az események.

A sors iróniája, hogy mégis volt egy áruló: Szabó János, akit Nagy Imre tett a visszahívott Kós helyére.

Kóst a nyilatkozat felolvasása miatt a forradalmi közvélemény nyomására október 29-én leváltotta Nagy Imre kormánya. Tekintélye megőrzése érdekében egyszerűen feláldozta őt, mert nem mondhatta, hogy pardon, hisz mi küldtük ezt a jelentést. Erre az emberek még inkább azt gondolták, hogy lám, világos, hogy áruló, hisz leváltották. Plusz még kiderítették róla, hogy eredetileg Konduktorov volt a neve, amelyet magyarosított, amikor külügyi szolgálatba állt – ez a tény még inkább megerősíteni látszott, hogy a szovjetek embere. Ezt 1991-ig le sem mosták róla: Murányi Gábor újságíró ekkor tárta fel az ügy hátterét a sajtóban. Az 56-os Intézet oral history archívumában is készült Kóssal egy nagyobb interjú, amely tisztázta a szerepét. De vannak, akik továbbra is árulónak hiszik, a világos tények ellenére. Ez is mutatja, hogy milyen masszív dologról van szó. Ami Szabó Jánost illeti: valóban a sors iróniája, hogy pont az az ember lett az igazi áruló, akit a Nagy-kormány az árulónak kikiáltott Kós Péter helyére nevezett ki. Nagyon komolyan feltételezhető, bár konkrétan még nincs dokumentálva, hogy Szabó minden lépését a szovjet ENSZ-képviselővel, Szoboljevvel egyeztette. Október 31-e után már nyilvánvaló volt, hogy mi lesz az események kimenetele, legalábbis azoknak, akik beleláttak a dolgokba. Szoboljev már tudta, mert október 31-én hozta meg a szovjet vezetés a döntést a magyar forradalom leveréséről, ezután november 4-ig már ennek tudatában tevékenykedett az ENSZ-ben a szovjet delegáció, és valószínűleg ennek a játéknak volt része Szabó is. November 3-án a Nagy-kormány utasította Szabót, hogy tájékoztassa a BT-t egyrészt arról, hogy megkezdődtek a tárgyalások a szovjet főparancsnoksággal a szovjet csapatok kivonásáról – ma már tudjuk, hogy ez csak a magyar vezetés éberségének elaltatására szolgált –, másrészt kérje, hogy Magyarország november 1-jén kinyilvánított semlegességét ismerjék el, és támogassák a nagyhatalmak. Szabó szándékosan csupán az üzenet első részét adta át a BT-nek, a másodikat, a semlegességre vonatkozót nem.

Egyik tanulmányában azt írta, nem várható már szenzációs, a történteket új megvilágításba helyező dokumentum felbukkanása 56-tal kapcsolatban. Lesz idő, amikor az 56-os Intézet nem 56-tal foglalkozik majd?

Sajnos kevesen tudják, hogy az 56-os Intézet már nagyon régen nem csak 56-tal foglalkozik. Most is vannak kutatók, akik 56 különböző területeit kutatják, pl. a vidék forradalmát, a fegyveres felkelők történetét, ahol még van mit feltárni, de az intézet már a kilencvenes évek végétől a jelenkor kutatásával foglalkozik, s a jövőben egyre inkább ez lesz a tendencia, hisz Magyarország 2. világháború utáni történetében annyi feldolgozatlan terület van, hogy ez még hosszú időre ad munkát a történészeknek.

A világhálón beleolvastam egy 56-os magyarországi fórumba. Döbbenetes, mennyire eltérnek a vélemények a magyarságon belül is 56 megítélését illetően.

ĺgy igaz, de gondoljunk csak vissza az 1848-as szabadságharcra: még a kiegyezés után is milyen hosszú ideig folytak a viták a különböző szereplők megítélését illetően, nem beszélve Görgey szerepéről. Ő majdnem a legutóbbi időkig gonosz áruló volt, de már hála istennek nem itt tartunk. Remélem, 56 megítélésében nem kell ilyen hosszú ideig várnunk. Kell azonban még 20-40 év, amíg a társadalom konszenzusra jut. Úgy tűnik, nem lehet lényegesen meggyorsítani ezt a folyamatot, a történész csupán annyit tehet, hogy még többször, a nyilvánosság még szélesebb rétegei előtt mondja el az objektív tényeket.