Önismeret, lelkiismeret és egyetemes emberség

A közvetlen családi hagyományt és hátteret Krammer Jenő életében a pedagógus hivatás jelentette. Kántortanító volt apai nagyapja, annak egyik fivére, pedagógusok voltak szülei, Krammer József és Potyondy Paula. Tanítottak a testvérei is: József nevű bátyja, Vilma és Gizela nevű nővérei. A Krammer Jenővel ifjan összebarátkozott Szalatnai Rezső ilyen emléket őrzött a Krammer család otthonáról: „…felolvastunk egymásnak Jenő kis szobájában a családi házban, ahol csend honolt, teaillat szállt, sötét kötésű könyvek sorakoztak barna szekrényekben, s szeretet mozgott mint egyfajta szertartás. Pedagógusok otthona volt a Krammer-ház a pozsonyi Günther utcában”. A ház, amelyet 1902-ben a Potyondyak építettek, és Krammer Jenő gyermekkorában még szőlőskertek vettek körül, ma is áll az egykori Günther (ma: Fraňo Kráľ) utcában.

Krammer Jenőnek tanári pályáján édesapja, Krammer József volt a mintaképe. A család az ő, 1906 szeptemberében Pozsonyba, az újonnan alapított magyar királyi állami polgári leányiskola élére történt kinevezésével került Kismartonból a Duna-parti városba.

Krammer József (1858, Mágócs – 1935, Pozsony) a budapesti polgári iskolai tanárképző végzettje, a magyar középrétegek művelésére alkotott polgári iskola lelkes híve már kismartoni iskolaigazgatói működése alatt (1881–1906) hírnévre tett szert. Iskolája részeként lakatos ipartanműhelyt létesített. Megtanult németül, angolul, franciául, és tanulmányutat tett nyugat-európai tanügyi intézetekben. Otthon aztán korát meghaladó oktatási és nevelési módszereket munkált ki a gyakorlatban és adott közzé rendkívül világos fogalmazásban megírt neveléstani dolgozataiban. Egyik fő elve volt, hogy „csak azt sajátítja el a tanuló, amiben aktív szellemi tevékenységet fejtett ki. Magának a növendéknek kell gondolkoznia, neki kell ítélnie, következtetnie s egyáltalán okoskodnia, ha azt akarjuk, hogy a tanításnak sikere legyen”. Elveit és módszereit a pozsonyi Edl utcai (ma Podjavorinská u.) polgári leányiskolában is meghonosította.

„Édesapám kitűnő pedagógus volt – nyilatkozta egyszer Krammer Jenő. – … A pozsonyi iskolájában az én gyermekkoromat közvetlenül inspirálva, egy kis állatkert volt: őzek, gólyák jártak a kertben, azonkívül egy terrarium, énekesmadarak és mókusok. A gyerekek… heteseknek voltak beosztva az állatok mellé. Ezenkívül pszichológiai téren is már egész komoly megfigyeléseket végzett a figyelemnek, az emlékezetnek terén. Én, ha nem is tudatosan, de közvetlen közelről… modern kezdeményezéseket láttam, amelyek többé-kevésbé feledésbe mentek, pedig később mennyi mindent vetettek föl újra ezekből…”

Noha nem Pozsonyban született, Krammer Jenő Pozsonyt, gyermek- és ifjúkorának városát tekintette szűkebb pátriájának, szellemi szülőhelyének. Itt járta ki alap- és középiskoláit. Itt, a reálgimnáziumban érettségizett 1918-ban. Utána rövid időre bevonultatták katonának, és kivitték a frontra.

1919–1923 között Budapesten végzi, Eötvös-kollégistaként, egyetemi tanulmányait a német–francia szakon. 1923–24-ben a berlini egyetemen képezi magát tovább, és ellátogat Svájcba, Franciaországba (folytatván az Európa fokozatos megismerésére még középiskolás korában tervbe vett és meg is kezdett programjának teljesítését). 1924-ben szakvizsgát és doktorátust tesz Budapesten. Német szakos tanára, Thienemann Tivadar a tudományos pálya kilátásaival marasztalja tehetséges, művelt tanítványát, maradjon a magyar fővárosban, de Krammer Jenő – noha tudta, hogy az államváltozás következtében otthon egészen más életkörbe kerül, mint amilyenből eltávozott – mégis a hazatérés mellett dönt. Mert úgy érzi, hogy a gyökerei, a gyermek- és ifjúkora helyén kell lelkiismerete szerinti, „lényeges” életet élnie. Magyarországi diplomája nosztrifikáltatása céljából 1924 végén beiratkozik a prágai német egyetemre. ĺgy aztán – mint egy önéletrajzi töredékében megjegyzi – az idők s a körülmények különlegessége folytán a cseh fővárosban, német szakbizottságtól nyert magyar tannyelvű tanításra szóló képesítést.

Tanári álláshoz csak 1927-ben jut (addig magánórákkal tartja el magát). Az első tanévben egymás után rögtön két különböző tanítási nyelvű iskolába helyezik: előbb a lőcsei német nyelvű reformgimnáziumba, majd rövid idő múltán az aranyosmaróti csehszlovák nyelvű reálgimnáziumba. Végül 1928-ban az érsekújvári reálgimnázium magyar tagozatára kerül, ahol teljes tíz éven át működik, nagy sikerrel oktatva a francia nyelvet.

Érsekújvárra kerülésekor már ismert irodalmi munkásságáról, különösen a kolozsvári Korunkban és a losonci A Mi Lapunkban megjelent publikációiról. A Korunkban 1926-tól három éven át rendszeresen közzétett írásaiban kora modern francia irodalmának műveit ismertette. Ezek a könyvismertetések azon túl, hogy – mint kortársa, Peéry Rezső megállapította róluk – jótékonyan ellensúlyozták a kor értelmiségének egyoldalúan német szociológiai tájékozódását, mondanivalójukban és esszésített műfajukban is többet jelentettek egyszerű recenzióknál. Krammer ugyanis az ismertetett művekből nyert emóciókat és gondolatokat mindig továbbfejlesztette oly módon, hogy a humánum központi kérdései körül kristályosodjanak ki.

A Mi Lapunkban, ebben a nagyhatású diákújságban 1925-től közöl Krammer önismeretre és egyetemes emberségre tanító, a vallomás és a parainesis műfajához közelálló, bensőséges hangú írásokat a saját életét és fejlődését formáló élményekről és értékekről, jelentékeny alkotói vagy gondolkodói személyiségekkel való találkozásairól és eszmecseréiről. (Ifjan Krammernek szépírói tervei is voltak, de a választott tanári és szakírói-tudományos pálya a maga erős szolgálatjellegénél fogva a szépíróinál feltehetően közelebb állt az ő nevelői és missziós lelkületéhez.)

Az 1925. év határkő a szlovákiai magyar közösségi és szellemi élet történetében. Az 1918-as összeomlást és államfordulatot követően beállt pszichikai bénultság után ekkor kel életre a kisebbségi öntudatosodás s az újat akarás ösztöne, mégpedig mindenekelőtt az ifjúság, a 16–22 év körüli közép- és főiskolások (a későbbi sarlósok) körében, s A Mi Lapunk ennek a változásnak a fő orgánuma.

Tíz évvel később majd Krammer Jenő lesz az, aki több részlettanulmány megjelentetése után „A szlovenszkói magyar serdülők lelkivilága” címmel páratlan szociálpszichológiai kismonográfiát tesz közzé a nemzeti kisebbségi keretek közt elsőként felnövekedő és utat törő nemzedékről.

Krammer kitűnő szellemi kapcsolatteremtő. Biztos ösztönnel talál rá korának azokra az európai alkotóira, akik gondolatvilágukkal megerősítik őt hivatástudatában. ĺgy kerül személyesen is összeköttetésbe két nagy francia íróval, Romain Rolland-nal és a svájci C. F. Ramuz-vel. Ramuz művét (magyar nyelvterületen elsőként!) 1925-ben fedezi fel. Megleli benne azt az életfilozófiát, amelyre maga is ráérzett, s amelyet jól hasznosíthatónak érez az új államkeretben helyét kereső felvidéki magyarság számára is. „Ramuz élete és műve példa arra – állapítja meg –, hogy ott kell megtalálnunk létünk legmélyebb értelmét, ahová a sors állított, ahová a körülményeink kötnek, s ahol a legautentikusabban tudjuk valóra váltani a bennünk rejlő lehetőségeket.” Romain Rolland-nal 1930-ban veszi fel a kapcsolatot, 1931-ben egy egész napot tölt nála Lausanne-ban. Az ő példájából és művéből különösen a lelkiismereti érzékenység az, amire rezonál, s amit odahaza is közvetít írásaiban.

Az 1930-as években Krammert mindinkább pedagógiai kérdések kötik le. Úttörő kezdeményezésekkel vesz részt a szlovákiai magyar pedagógia feladatkörének kialakításában. Elkötelezi magát a közép-kelet-európai népek nevelési problémáinak és törekvéseinek egybefogása érdekében. Kölcsönösen gyümölcsöző együttműködést folytat Kemény Gáborral, a tudós magyar pedagógussal.

1940-ben a magyar tanügyi hatóságok felfigyelnek rá, és Szegedre hívják az ottani mintagimnázium és egyetem oktatójának. Nagyon jó körülmények közé kerül, de valahogy mégsem találja a helyét, otthon kidolgozott szellemi munkatervét nehéz az új, szegedi viszonyokkal harmóniába hoznia. 1944 őszén visszatér Érsekújvárra.

A szlovákiai magyar iskolák háború utáni megszüntetése után 1946 tavaszán úgy dönt, hogy áttelepül Magyarországra. Erről így számol be Szalatnai Rezsőnek: „…gyermekeim… jövője már nem tűr további halasztást, de az én itteni helyzetem is a végső ponthoz érkezett (most már csak áthelyezés következhetik északi szlovák vidékre), így nem látok más megoldást, mint hogy odaát helyezkedjem el, és ott igyekezzem szolgálni az itteni, az innen távozni kényszerülő pedagógusok ügyét… Majd megszakad a szívem, ha a távozásra gondolok, hiszen ez a táj mindanynyiunk éltető talaja… nem tudom életemet a közösség szolgálata nélkül elképzelni…”

Áttelepülésétől kezdve mindvégig Budapesten működött, előbb a kulturális minisztérium nemzetiségi osztályán, majd az idegen nyelvek főiskoláján, utolsó évtizedeiben pedig az egyetem német tanszékén oktatott. Ottani tudományos tevékenysége nyelvtanítási, nyelvészeti és irodalomtörténeti jellegű. 1967-től egész a haláláig többször megszólal rövid tanulmányokkal, visszaemlékezésekkel a pozsonyi Irodalmi Szemlében is.

Krammer Jenő 70 évesen, töretlen szellemi erőben tervbe vette, hogy megírja visszaemlékezéseit. Amikor tőle magától értesültem erről, a beleegyezésével hírül vittem tervét a pozsonyi Madách Kiadóba, s Krammerral 1971 júniusában közölhettem, hogy a kiadó igényt tart visszaemlékezéseire és várja azokat. 1972. november 15-én kelt levelében azonban Krammer tudatja: „Emlékezéseim zátonyra futottak. Átnézve a kiválasztott szemelvényeket rájöttünk, hogy azok most és ott nem közölhetők, nem is szólva saját vallomásaimról”. Ismerve Krammer humanista gondolkodását és ragaszkodását a feltétlen igazmondáshoz, a dolognak ez a kimenetele – a hazai ún. normalizáció idején! – nem lepett meg. Azt viszont, hogy írja meg hát életvallomásait tekintet nélkül a politikai viszonyokra, írja meg őket a fiókjának, azaz egy valamikori jövőnek, Krammer, a nevelő, a közvetlen szellemi szolgálat embere, nem ambicionálta.

Amit Krammer nem tett meg, megtette maga az életműve. Az ugyanis az utókornak, a jövőnek is tartogatott mondanivalót. Napjainkban, több mint harminc évvel Krammer Jenő 1973. január 21-én hirtelen bekövetkezett halála után, munkái a magyar kisebbségi társadalomtudomány forrásaivá, alapműveivé és e tudomány egyetemi oktatásában kötelező olvasmányokká lettek. Újabban a kutatás figyelme is ráirányult Krammer Jenő szlovákiai örökségére. (A Budapesten megjelenő Pro Minoritate folyóirat legutolsó két számában Filep Tamás Gusztáv tollából Krammer szlovákiai pályaszakasza egészét feldolgozó tanulmányt olvashatunk.)