November tizenhetedike egy felfoghatatlan mese

Elfoglalt vagyok, gyakran nem veszem a telefont, amiért sokan haragszanak rám.

Mikloško szerint ön találta ki, hogy induljon az államfőválasztáson. Igaz ez?

Időnként vacsora mellett megbeszéljük a világ dolgait. Egy ilyen alkalommal mondtam, hogy jó elnök lenne, de nem nógattam, saját elhatározásából indult a választáson.

Gyakran vacsorázik politikusokkal?

Vannak néhányan – Peter Zajac, aki viszont már nincs a politikában, Fero Mikloško és mások –, akikkel olykor kellemesen elbeszélgetünk. Régóta ismerjük egymást, a bársonyos forradalom óta sok mindent átéltünk. Természetellenes lenne a barátságot ahhoz igazítani, hogy valaki éppen milyen politikai tisztséget tölt be.

Zlatica Puškárová és Daniel Krajcer is azzal védekezik, hogy Pavol Ruskóval, a Markíza televízió egykori igazgatójával barátok, ezért voltak a születésnapi buliján. Sokan elfogultsággal vádolják őket.

Velük nem az a gond, hogy együtt ünnepelnek az ANO elnökével, hanem amit újságíróként műveltek. A Markíza manipulálta a közvéleményt, új pártokat és államfőt alkotott. Olyanokat népszerűsítettek, akik nem érdemelték meg. Az objektivitás nem azon múlik, hogy ki kivel tegeződik vagy vacsorázik, hanem hogy az illető képes-e tükröt állítani. Ha magamon észrevenném, hogy bizonyos személyekhez fűződő barátságom gátolna abban, hogy megírjam róluk az igazságot, felhagynék az újságírással.

Pedig mintha ön is kettős mércét alkalmazna. Úgy tűnik, mintha azok hibái felett, akik az önéhez hasonló keresztény-konzervatív nézeteket és értékeket vallják, jobban szemet hunyna, s kevésbé bírálja őket, mint másokat.

Választópolgárként meggyőződésem alapján – mint minden normális ember – arra a pártra szavazok, amelyikről azt gondolom, hogy jobb, mint a többi. Különben nem járulnék az urnához. Ez az összes újságíróra érvényes, s az újságírás művészete abban rejlik, hogy a mindennapi munkától el kell vonatkoztatni a személyes rokonszenvet. Ettől függetlenül az alkotó világlátása természetszerűleg érződik abból, ahogyan kérdez, amiről ír, amilyen címet ad. Arra azonban mindenkinek vigyáznia kell, nehogy világlátása átcsapjon vak dicsőítésbe és a hibák palástolásába. Valamikor régen, amikor Ivan Šimko még a KDH alelnöke volt, nem tudtam hogyan eljutni a kereszténydemokraták közgyűlésére, hát beültem az autójába. Ennek ellenére Šimkóról megsemmisítő kommentárt írtam, ami biztosan nem esett jól neki, gondolván: ej, hát ezért vittem magammal Eperjesre?! A személyes kapcsolat nem befolyásolhat véleményem kialakításában. Éppen ezért akkor is hangosan bíráltam a KDH-t, amikor afelé hajlott, hogy a NATO-tagság ellen legyen. A Bielik-üggyel is sokat foglalkozunk, talán a Týždeň szellőzteti a leggyakrabban a korrupcióval vádolt récsei polgármester esetét.

Egyszer azt mondta saját magáról, hogy realista, ám nekem inkább idealistának tűnik, aki a világ dolgait a jó és a rossz állandó harcaként éli meg. Magasra tette a mércét, melyet kevesen érnek el; ebből kifolyólag egyfajta folytonos csalódottságot és szomorúságot sugároz.

Meggyőződésem, mindegyikünk naponta megvívja magában a jó és a rossz kisebb-nagyobb harcát. Minden egyes ember reggeltől estig erkölcsi kategóriákban gondolkodik, jó és rossz döntéseket hoz – például arról, hogy valakit becsapjon-e vagy sem; segítsen-e vagy sem másokon. A politika az élet szerves része, vagyis itt is erkölcsi kategóriákban gondolkodom. 16 évvel ezelőtt, amikor az emberek úgy döntöttek, elegük volt a kommunizmusból, a tereken, utcákon gyülekezők arról beszéltek, milyen országban szeretnének élni. Olyan kifejezéseket használtunk, mint szeretet, közérdek, szabadság, a minisztert pedig a nép szolgálójának neveztük. A mércét nem én állítottam, hanem azok az emberek, mi mindannyian, akik végre rendes és szabad államban akartunk élni, ahol a politikusok nem fognak többé az orrunknál fogva vezetni, hanem a közérdeket fogják szolgálni. Ha akkori álmainkat összehasonlítom a jelenlegi helyzettel, akkor szomorú vagyok. Nem hiszem, hogy túl magasra tettük a mércét, s ha kevesebbről álmodtunk volna, akkor most boldogabbak lennénk. Nem elégedhetünk meg olyan céllal, hogy a politikusok kicsit lophatnak meg hazudhatnak is, csak ne lépjék túl a megengedett normát! A bársonyos forradalom nem erről szólt. Nem azt akartuk, hogy csak egy kicsit legyen rossz, hanem a lehető legjobb körülményeket szerettük volna. Mindenkinek van valamilyen ideálja, amelyhez méri az aktuális helyzetet, s azzal, hogy újságíróként időről időre nevén nevezzük a dolgokat, s tükröt állítunk a politikusoknak – még ha szomorú képet rajzolunk is –, talán segíthetünk közelíteni a kitűzött célhoz.

Hol volt, mit csinált november 17-én?

A Szlovák Tudományos Akadémia Elektrotechnikai Intézetében a fémek elektromos vezetőképességét vizsgáltam, ugyanis műszaki végzettségem van. A munkám egyáltalán nem érdekelt, csakhogy a kommunizmus alatt nem tanulhattam azt, amit akartam. Humán beállítottságúként nem akartam elmenni katonának, ezért inkább beiratkoztam az egyetemre. A forradalmat ugyanúgy éltem meg, mint sokan mások: néztük a tévét, beszélgettünk, az utcákat jártuk. Meghallgattuk Václav Havel összes beszédét, figyeltük, mi történik Budapesten, Berlinben, Prágában. Negyven évig – néhány kivételtől, például az oroszok bevonulásától vagy a Charta 77-től eltekintve – az országban nem történt semmi. Az általános unalmat hirtelen megtörte az élet. Egyik napról a másikra felbolydult az ország, az emberek megkeresték egymást, hangosan ki merték mondani, mit gondolnak. Negyven éven át magukba fojtott kérdéseket tettek fel. 1989. november 17. egy pénteki nap volt, s a következő héten alig jártam munkába, inkább a városban bolyongtam. Elmentem a Komenský Egyetemre, ahol a diákok már hétfőn arról vitatkoztak, meg kell-e szüntetni a kommunista párt vezető szerepét. Akkoriban ez nagyon merész gondolat volt.

A forradalom vezérei közül ki hagyta önben a legerősebb benyomást?

Mindenki. Az egész csodálatosnak tűnt, s fel sem merült bennem, hogy néhány hónappal később egyesek teljesen hátat fordíthatnak a forradalmi eszméknek. Az emberek veszélyes dolgokat mondtak ki, noha még nem dőlt el, bevetik-e a hadsereget. November 17-e egy felfoghatatlan mese, értékes csoda számomra.

Mikor eszmélt fel ebből a meséből?

Amikor a Matica slovenská és a Szlovák Nemzeti Párt elkezdett nacionalista gyűléseket tartani, melyeken nem valódi nemzetiek, hanem volt ŠtB-sek és kommunisták vettek részt, elkezdtek uszítani a magyarok, a csehek és a zsidók ellen. Mindez összeegyeztethetetlen volt a novemberi eszmékkel. A másik nagy sokkot akkor éltem át, amikor a HZDS létrejött. A mozgalomnak akkor 37 százalék körüli volt a támogatottsága. Az egész felfoghatatlan volt számomra. Azt, amit és ahogyan Vladimír Mečiar és a körülötte lévő emberek – sajnos Milan Kňažko, a forradalom egyik szónoka is – akkoriban hangoztattak, döbbenetes volt. Szóbeli erőszakot hajtottak végre. Elképesztő, hogy alig másfél évvel a novemberi események után egy olyan párt volt a legerősebb és a legnépszerűbb politikai erő, amelyik a bársonyos forradalom eszméi ellen fordult. Akkor nagyot csalódtam. Utána pedig hozzászoktam.

Azonnal átlátott Mečiaron? Vannak, akik azt mondják, csak idővel döbbentek rá, a HZDS elnöke milyen valójában, később ezért fordítottak neki hátat.

Akik ezt állítják, nem mondanak igazat. 1991-ben, amikor a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) kettévált, s létrejött a HZDS, szerintem egyértelmű volt a helyzet: az egyik oldalon Fedor Gál és a vele rokonszenvező emberek álltak, a másik oldalon Vladimír Mečiar. Mindenki, aki végighallgatta érveiket, összehasonlította múltjukat, tetteiket, szabadon eldönthette, kinek hisz, kiben bízik. Aki tisztán akart látni, megtehette. Nem hiszek azoknak az embereknek, akik azzal takaródznak, hogy csak 1994-ben vagy még később, ifjabb Michal Kováč elrablásakor tudatosították, Mečiar milyen valójában. Kňažko és a hozzá hasonló politikusok nevetségesek. Akik most nemrég pártoltak el tőle, talán szintén hirtelen ébredtek fel? Mindegyikük nagyon jól átlátott a HZDS elnökén, mégis vele maradtak, mert ebből hatalmi vagy anyagi előnyük származott.

Ezek szerint nem hiszi el azt sem, hogy Mečiar megváltozhatott?

Pozitív értelemben? Semmiképpen. A parlamenti üléseket figyelve nyilvánvaló, hogy ugyanaz, aki mindig is volt. Amikor olyan kényes témák kerülnek elő, mint a volt államfő fiának külföldre hurcolása, ugyanazokat a kifejezéseket, ugyanazt a hanglejtést, mimikát használja, mint évekkel ezelőtt.

Tizenhat év után mit gondol a forradalom személyiségeiről?

Kňažko segített létrehozni a HZDS-t, ami hiba volt a részéről. Igaz, utána néhány évig Mečiar-ellenes volt, ám inkább csak kötelességből, ami nem nagy érdem. Jelenleg pedig igazgatója egy kereskedelmi tévének, melynek műsorairól most inkább nem beszélnék. Talán naiv elképzelés, de úgy vélem, a forradalom hőseinek az ott hangoztatott eszmékhez és akkori cselekedeteikhez méltó életet kellene élniük, ami sem Kňažkóról, sem Ján Budajról nem mondható el. Budaj története még szomorúbb.

Rájuk legalább emlékeznek. A kiadónk részére végzett felmérés szerint František Mikloško, Fedor Gál, Ján Langoš és Ján Čarnogurský alig jut az emberek eszébe. November 17-e hallatán a lakosság többségének Alexander Dubček neve ugrik be.

Dubček népszerű kommunista volt, nevéhez fűződött még 1968-ból az emberarcú kommunizmus gondolata. A komcsik szépen kiütötték egymást, Dubčeket a sajátjai állították félre, aminek következtében kialakult az az illúzió, hogy Dubček demokrata volt. Pedig nem volt az, ő csak másfajta kommunizmust akart. Erre azonban már sokan nem emlékeznek. Az embereknek sajnos rövid az emlékezete, ezért képesek a VPN-t is vele azonosítani, pedig neki semmi köze nem volt hozzá.

Öllős László politológus szerint az emberek azért nem tudatosítják, kik a bársonyos forradalom igazi hősei, mert 1989 novembere nem volt olyan régen, s még nem készült róla komolyabb tudományos munka. Hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelő semlegességgel lehessen vizsgálni az eseményeket.

Meglehet, ám szerintem a tudományos munkák csak a szakembereknek szólnak. Az egyszerű emberek nem a történelmi tanulmányok alapján alakítják ki véleményüket, sokkal inkább hagyatkoznak a mindennapi, normális parasztészre, s emlékezetükbe bizonyos események nem úgy vésődnek, mint ahogyan a valóságban volt. Nem hiszem, hogy húsz év múlva másképpen lesz.

Akkor sem, ha magasabb lesz az életszínvonal?

Dubček nem ígért vastagabb pénztárcát, mint Fedor Gál, és Mečiar szociális érzékenysége sem volt erősebb, mint a VPN tagjaié. Talán nem voltunk felkészülve a forradalomra, talán túl korán jött, a polgárok maguk sem kívánták igazán a változást.

Korán?! Talán még negyven évet kellett volna várni?

Nem, semmiképpen sem kellett volna várni. Az emberek magasabb életszínvonalat akartak, de nem hiszem, hogy szabadságról is álmodtak. Nem kóstoltuk meg igazán a kommunizmus keserűségét. Az életszínvonal lassan, de mégiscsak nőtt. A falvakban házak épültek, volt hol lakni, volt munka, a tej két koronába került. Sokan nem éltek rosszul. Akit nem foglalkoztatott a szabadság gondolata, és akit nem zavart, hogy nem csinálhatja azt, amit akar, az elégedett volt. Aki tette a dolgát, élte egyszerű életét, s nem vágyott többre, nem panaszkodott. A rendszer még nem omlott össze, nem zártak be gyárakat, volt kenyér. Lengyelországban a boltok üresek voltak, sokan éheztek, ott a saját bőrükön tapasztalták, a kommunizmus mennyit ártott. Nálunk az emberek nem voltak eléggé kétségbeesve, nem voltak dühösek. De a rendszerváltásra szükség volt.

Hogyan lett újságíró?

Amikor a VPN osztódott, Ivan Hoffman, aki a Lidové noviny című lapba írogatott, nem ért rá, s megkért, helyettesítsem. Egy hétig nem munkába jártam, hanem küldözgettem a tudósításaimat, s meglepetésemre közölték is, sőt felajánlották, legyek a munkatársuk. Örömmel vállaltam.

Soha nem akart politizálni, a politikát aktívan befolyásolni?

Attól függ, mit értünk ez alatt. A rendszerváltás idején az újságírók elfogultan, a kommunizmus ellen írtak, s ez helyes volt. Ugyanígy helyeslem, hogy amikor fennállt a veszély, hogy Szlovákia Fehéroroszország sorsára jut, a média mindent megtett annak érdekében, hogy a Mečiar-korszak véget érjen. Vannak pillanatok, amikor az újságírónak is meg kell próbálnia befolyásolni a politikát. Jelenleg azonban Szlovákia normális ország, amikor már úgy viszonyulunk a dolgokhoz, hogy lesz, ami lesz. Az egészséges kritika sohasem árt, de nem fenyeget olyan veszély, amely ellen össze kellene fogni.

Soha nem gondolkodott a családalapításon?

1989 novembere rendkívül elbűvölt, hirtelen azt csinálhattam, amit akartam; a munkám is érdekelt, s teljes erőmmel igyekeztem valamit tenni annak érdekében, hogy jobbra forduljon a helyzet. Az újságírás az egész életemet betöltötte, s nem éreztem, hogy valami hiányzik. Nem tagadom, már megfordult a fejemben, hogy talán nem ártana változtatni ezen. Egyre inkább tudatosítom, hogy vannak más fontos dolgok is a világon, s manapság már nem idegenkedem a családalapítás gondolatától.